Esztergom és Vidéke, 1996

1996-04-18 / 16. szám

1996. április 18. Esztergom és Vidéke 5 ÉRTÉKEINK Lábik János festőművész kiállítása a Sugár Galériában Pénteken délután a szokottnál is többen voltak kíváncsiak a Sugár Galériában Lábik János festőművész kiállításának megnyitására, abol Kotz István iskolaigazgató köszöntötte a megjelenteket, az esztergomi és a párkányi érdeklődőket. Lábik Jánost személyesen, és művészetén keresztül is sokan ismerik Esztergomban. 1933-ban született Párkányban, középiskolás éveit városunkban töltötte. Párkányban dolgozott festő-dekoratőrként, a festészetet az Esztergomi Képzőművészeti Szakkörben és a hazai művésztelepeken tanulta. Irányítói Nóvák Lajos, Kaposi Endre, Kollár György és Végvári János voltak. Szülővárosában ő kezdeményezte a képzőművészeti szakkört, majd 1989-ben a Párkányi Galéria alapító tagja lett. Számos egyéni és társas kiállításon szerepelt műveivel. 1994-től tagja a Szlovákiai Magyar Képzőművészek Társaságának. Dr. Bárdos István művészettörténész a kiállítás megnyitóján a következőket mondta; „..Az elmúlt több mint másfél évtizedben folyamatosan formálódott, gazdagodott művészete. Egy akkoriban folytatott beszélgetésünkből megmaradt emlékeimben az a gondolata, melyben festői szándékát fogalmazta meg. Magának talán éppen úgy, mint nekem. E szerint a képek egyik lehetséges funkciója az életünknek keretet adó lakás széppé, otthonossá varázsolása. E felfogáshoz köthető ragaszkodása a Dunához s az Ipoly-menti tájakhoz, a természethez. Innen kalandozott azután az évek során az esztergomiak által oly nagyon kedvelt Mártélyra, a Balatonra, a tengerek partjára s a zordon hegyek közé. Bárhol fordult meg, mindenütt keze ügyében voltak a képalkotás eszközei, s állványáról olyan képek kerültek le, amelyek nyomán szépként, fenségesként vagy éppen Kraian kedvesként élhettük meg mindazt, ami az ismert vagy ismeretlen környezetből figyelemre érdemes. Gerstner István, a párkányi művészbarát, máig ható érvénnyel és szép fogalmazással írta róla valahol, hogy nem másolja a természetet, hanem igyekszik a megragadott élményt a maga egyszerű, de érthető módján visszatükrözni, megörökíteni. Színeit pasztelles árnyalatok uralják, festményeinek hangulata nyugodt, csendes, de nem néma. Ihletének forrása a természet, annak minden mulandó, de képein örökké megmaradó szépségével. Az utóbbi Dr. Bárdos István, Lábik János és Kotz István a kiállítás megnyitóján évek képeinek tanúsága szerint a természetben megbúvó s ott a világ csendjét ellopó festő mellett mintha megjelenne egy másik is. Lábik János ő is, de már többet időzik a műterem magányában. Vizuális élményei elvontabbakká válnak, a szín, a kompozíció világába, a gondolatiság más szféráiba vezetnek. Sikerei, művész fejlődése mindennapos kemény alkotómunka eredménye. Egyéniségét megőrizve volt képes tanulni mestereitől, s vált képessé arra, hogy fölé emelkedjék a napi megélhetésért folytatott munka hétköznapiságán. Magát megőrizve tanult a már említett művésztársaktól. Ezért is megérdemli ő valamennyiünk nagyrabecsülését. Eddigi munkássága ismeretében bízhatunk abban, hogy energiáját és alkotói lendületét megtartva, időrőlidőre újragondolva munkásságát, lesz ereje újabb és újabb alkotások létrehozására..." A kiállításon - mely április 30ig tekinthető meg - több mint 80 olajkép és akvarell látható. (Pálos) Végtére is... maradhatnék még néhány sóhajtásnyi percre az iskolánál a további kószák előtt. Hiszen - mint egy Rippl-Rónai kép címe állítja - az idősödő ember már inkább „a múltjából él". Akkor is, ha nem hófehér szakállal, a faragott bútorzatú szalon párnás fotelében csibukozva, mint a gyönyörű képen látható. Az pedig, hogy miként él meg az emlékező, más lapra tartozik. Talán, szerényebben, tisztább lelkiismerettel és békésebben, mint azok, akik naprakész hűségekből éltek, élnek ma is. Ilyenekkel ugyan ritkán találkozom, kerültük egymást rendszerint A Deák Ferenc utca balfelén álló első ház, a „főreálé" valóban maga volt a csoda: „a tudomány csarnoka". Bár ennél kopottabb csarnokot (lassan 150 éves!) a környéken keveset találhatunk. Ha valamely kutatókedv behajt szorongva fogom meg a vaskos ajtó rézkilincsét illő tisztelettel fordulok jobbra, a Levéltár irodái felé. Az előtérből nyíló közelibb volt az igazgatói szoba, mellette a tanároké. Talán ha két ízben jártam bennük a maga idején. Akkor sem a magam jószántából persze, csak ha ,fúvattak" (harsogta a pedellus), valamiféle „összetűzések" egyik kárvallottjaként. „Vallanom" kellett volna a cvikkeres igazgató előtt De megszólalni sem mertem, álltam vigyázban, akár egy főtéri kőszobor. Ha napjainkban az egykori „tettessel" találkozom (rendszerint „bizalmi", már-már követhetetlenül váltogatva színeit), arra, hogy „nem mártottam be", szinte büszke vagyok. Hogy mindezt inkább ijedtségből tettem, és aligha „betyárbecsületből", rontja az örömömet Pedig mekkora karrier-lánc szakadhatott volna meg, még alapozása előtt! A földszinten a fölsősök osztálytermei voltak, a nagyuraké. Közülük választgattuk az önképzőkör nagyjait az én időmben Olajos, Giacinto és Csernohorszky urakat barátságosak voltak, méltósággal vezették az üléseket. Vasárnaponként és havonta kétszer, a kismise után. Egy ízben szerepeltem itt: egy szavalóversenyre engem delegáltak társaim, ma sem sejtem, miért. A kötelező vers A vén cigány volt és a „teljes átélés" ellenére a versszakok végén mindenki röhögött még dr. Csonkás Mihály tanár úr is, szokatlan módon és váratlanul. Utóbb kiderült: hogy „vonó" helyett (a versben ez a szó bizony sokszor fordul elő) vidéki bunkó létemre „vonyót" brummogtam, így a szabadon választott verset már el sem kellett mondanom. Ez bizony pedig A walesi bárdok vala, számomra nem is az első tisztes vereség. Ez a ballada máig bennem ragadt boldogan szavalnám valahol. A Szent Imre festménnyel díszített első emeleten (a herceg tekintetével követett!) a további osztályok, az udvar feletti vasrácsos függőfolyosóról a szertárakkal a fizikai és kémiai előadók nyíltak, a legszentebb csarnokok. Belépnünk csak csöngetés után volt szabad, a szertárakban csupán tanári meghívásra, kicipelni az „eszközöket". Olykor egy teljes osztálynak is, port törölni és takarítani. Klinda tanár úr birodalmában sok volt az üveg. Egyszer valaki elejtette a „higanyosat" , ezer csillogó ezüstgyöngy a padló réseiben, nomeg a riadalom. A fizikum mögé „eszközért belépni" kiemelt sarzsi volt de a konnektorokhoz senki nem nyúlhatott Itt, míg be nem hívták hadfinak, Sárgái Jóska bácsi volt a Hadúr. Vetítő masinájával szívesen mozizott, bemutogatva a VKM. soros oktatófilmjeit. Mi inkább azon kacarásztunk, miként futkározik ide-oda a kis fehér pont holott általa illett volna megtanulnunk a függvények formáját és eredetét Csat hó Ernő tanár úr (áldja az Eg!) plántálgatta tovább mindezt visszavállalva újra utóda helyét. Ő már egy korábbi háborúban szolgált ugyanott. Mi meg hozzáöregedtünk a trigonometriához, neki így talán kevesebb bosszúság jutott. Ó volt egyben „a segélykönyvtár őre" is. Kitartó kuncsaftja lettem, míg el nem tűnt a „birtok", amelynek példás intézője volt. Szertára részben megmaradt Közben a légiriadók. Ha a rádióban a „Bácska, Baja" elhangzott, csengőszóra pucoltunk a megbeszélt terv szerint a helybéliek által felajánlott óvóhelyek felé. Istenem, egy-egy drukkdús tanórán (dr. Csonkás, Asbóth Károly, Berencz tanár urak!) hogy vártuk a megváltó berregést! Közben mindegyre korosabb tanárok váltották a mundérba szólított ifjabbakat Néhányuktól a rájukmért tudomány eléggé távol állt szegények, mit biflázhattak egy-egy tanóra előtt! Miután a harci hercehurcákból végre hazaérkezett, Sárgái tanár úrnak bőséggel maradt mit pótolnia. Közösen kergettük az ekként köddé vált időt Majd mindinkább tágultak a szünetek, végül fészkéből kilakoltatták a teljes iskolát Mind újabb társbérlet majd kénytelen honfoglalás. Érettségi a naponta frissen glancolt Sztálin-kép alatt Nem pipázott a képen, tekintetével sem követett ha jól emlékszem, írt. Dr. Szabó Lajos bácsi, az igazgató úr a homlokára tolt szemüveg alól olykor ijedten pislantott a szerénynek mázolt Generalisszmusz felé, ő tudta, miért Miként merhette volna gyanúját velünk megosztani? B.F.