Esztergom és Vidéke, 1995

1995-12-21 / 51-52. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1995. 51-52. SZÁM * MELLÉKLET IDŐ LAPOZÓ III Negyven esztendővel ezelőtt, Szilveszter napján jött haza évtizedes szibériai fogságából a tragikus sorsú második magyar hadsereg kiváló ezredparancsnoka: Rumy Lajos. A jeles família utolsó esztergomi képviselője. Dédapja volt Rumy Károly György, a keszthelyi Georgikon egykori tanára, több európai tudós társaság tagja, megszámlálhatatlan szakcikk szerzője, Kazinczy Ferenc levelező partnere és barátja, aki Rudnay hercegprímás révén került városunkba, majd Sándor cár meghívta a kazányi egyetemre professzornak. Kinevezésére nem került sor, mert egyrészt Esztergomban végre révbe ért, másrészt osztrák császári dekrétum tiltotta a „szellemi exportot" keletre. Ami a tudós ősnek nem, az a katona dédunokának „sikerült". Kijutni Szibériába, jól fizetett tanár helyett éhező fogolynak. Kétszer is az életben. Sorsának összegzése az alábbi: felmenő ágon szokott volt náluk a sok gyermek és a kemény, nehéz élet. Nagycsaládok tehetséges fiai Julién Sorel módjára választhattak a papi, illetve a katonai pálya között, holott a jámbor Lajos orvos szeretett volna lenni. Nőtlenségre a Rumyfiúk nem mutattak hajlandóságot, ezért bátyjával előbb a soproni katonaiskolába, majd a Ludovikára kerültek. Leendő hősünket alig avatták hadnaggyá, máris kitört az első világháború. 21 évesen, századparancsnokként az orosz fronton kiérdemelte az arany vitézségi érmet (könyv tanúskodik merész vállalkozásáról), majd fogságba esett, ahonnan kétszer is megszökött Sikertelenül! Az októberi forradalom kitöréséig a krasznojárszki láger lakója, a költő Gyóni Géza fogolytársa. Hallotta őt félőrülten szavalni, látta amint elhantolták egy közös sírba, rézdrótot tekerve a derekára egy majdani exhumálásra gondolva,- amelyre máig nem került sor. (Jobb lett volna, ha a Morvaiexpedíció Barguzin helyett arra veszi az irányt Egy biztosan nem Petőfi helyett egy biztos Gyóni Gézát találhattak volna. A „Csak egy éjszakára" költője is megérdemelné, hogy hazai földben pihenjen.) Rumy százados 1919-ben került haza. Kiszolgáltan, kiszolgáltatott szülővárosá-, ba, ahol diákokkal védte a párkányi hi- l dat. Túlerővel szemben, de ő jött át utol-1 1 jára. A két világháború között tökéletes német jó francia és elfogadható orosz nyelvtudás birtokában előbb bécsi, majd szófiai katonai attasé lett Az osztrák fővárosban akkor voltak a nagy utcai zavargások, a tüntető munkások több követséget felgyújtottak. A magyart Rumy őrnagy (közben előléptették) határozott fellépése, mesterlövészi mutatványai mentették meg a lángoktól. A 30-as évek közepén, amikor már elkezdődött a fegyverkezés, civilruhás sajtófőnökként a katonai elhárításnál dolgozott Ekkor találkozott először az aggkort megért Kéri Kálmánnal, aki rögtön megállapította: „ez a szelíd ember nem való katonának." Majd a doni hídfőcsaták idején ez a véleménye alaposan megváltozott A trianonit módosító bécsi döntések után ismét egyenruha került rá. Alig sejthette: másodszor is Szibériában fog kikötni. Kegyetlenebb csaták után, könyörtelenebb körülmények közé kerül. Aztán megtörtént a szerencsétlen lépés, a kicsiny Magyarország hadat üzent a nagy szovjetbirodalomnak. 1941 nyarán egy gyorshadtest látott el megszálló feladatokat, majd a villámháború nyilvánvaló csődje után Hitler egyre több katonát követelt. A magyar hadvezetés mindent elkövetett, hogy a valószínű veszteséget minimálisra csökkentse. így került az akkor már harcoló 600 ezres két román hadsereg mellé a 200 ezer fős második magyar hadsereg. A pécsi IV. hadtest 13. hadosztályának parancsnoka a hírhedt Grassy vezérőrnagy lett, aki személy szerint kérte ki Rumy Lajost az éket képező 31/37-es támadó ikergyalogezred élére. Már ezredesi rangfokozattal. Grassyt Bajcsy-Zsilinszky parlamenti interpellációja alapján leváltották, letartóztatták, de német segítséggel Németországba szökött. Az irányítást a rendkívül tapasztalt korrekt Hollósy-Kuti altábornagy vette át ő vezette a támadást az urivi és korotojáki hídfők ellen. Az öt zászlóaljból álló Rumy-ezrednek sikerült a stratégiai fontosságú urivi templomdombra feljutni, de nem sikerült azt megtartani. A tíz ezredparancsnok közül kettő kapott kitüntetést az egyik Rumy Lajos volt Elsőként jelentette, hogy az előző háborúhoz képest minőségi változás történt az ellenség harci moráljában, mert „nem látni eldobott fegyvert." A korai kemény tél beálltával parancsnokságát az első rajvonalba helyezte. Neki már voltak oroszországi tapasztalatai, katonáinak nem. Igen meglepődött a hadtáp, amikor Rumy ezRUMY EZREDES emlékezete redes szokatlan mennyiségű madzagot vételezett Ugyanis tudta, mi vár éjjel az őrszemekre. Hátulról, kúszva, leszúrják őket az élőket elhurcolják „nyelvnek". Ám ha „spárga-telefonnal" összeköttetésben vannak, a rándulás jelzi a veszélyt rakétával riasztani lehet a teljes őrséget Mindezeket nem tőle, nem is a könyvből, hanem a legilletékesebbektől: a katonáitól tudom. Tragédiájuk 1943 januárjának első hetében következett be. A többszörös túlerővel rendelkező totális szovjet ellentámadás könnyen törte át a mélységi tagozódással nem bíró magyar védelmi vonalat Értük mondott könyvében rekviemet Nemeskürty István, a körülményekhez képest igen tisztességesen. HollósyKuti altábornagy elképzelése szerint zászlóaljnyi egységeket megtartva együtt kell „sodródni" a visszavonuló németekkel. Jány vezérezredes másképp döntött a 13. hadosztály parancsot kapott Osztrogorszk városának védelmére. Közel három hétig képeztek élő zátonyt a vöröshadsereg előtt, majd engedélyt kaptak a kitörésre. Sikerült is, 60 %-os veszteséggel. (Ennek emlékére Magoss Miklós óbudai plébános tartott minden esztendőben gyászmisét.) A Rumy-ezred félig megfogyva, félig megfagyva, de végig harcolva került a végtelen hómezőkön át a Kárpátok előterébe, ahol rövidesen új és nem kevés nehéz feladatot kapott. Átvette a 2. hegyidandár parancsnokságát a Dukla-szoros védelmére. Közben többször összeütközésbe került a német katonai vezetéssel. Nemeskürty, illetve a hadtörténész Gosztonyi Péter szerint németellenes érzelmektől vezérelve. Lajos bátyám (öreg betegem öreg barátom lett) viszont kihangsúlyozta: neki a szabályokat megszegő szövetségesekkel volt mindig baja. A következő stáció 1944. október 15e. A sikertelen kiugrási kísérlet. Évtizedek múltán sem tudta Miklós Bélának, illetve Kéri Kálmánnak megbocsátani, amiért cserben hagyták hadseregüket Ahogy mondta: nem a hadseregparancsnokság dolga átmenni az ellenséghez. Tárgyalni elég egy oroszul jól tudó, magas rangú tiszt írásbeli felhatalmazással. Mint ismeretes, így a nyilas érzelmű László Dezső vezérezredes leváltás nélkül kerülhetett a még ütőképes első magyar hadsereg élére. A Dukla-szorost feladva, Rumy ezredes a 24. hadosztály parancsnoka lett amely Szlovákián át vonult vissza. A Vág völgyében kapta a hírt: családja útban van Németország felé. Ezt megakadályozandó, sofőrjével gépkocsiba ült és elindultak a szlovák főváros felé. Nagyobb egység nélkül, nehogy feltűnést keltsen. Sajnos, így sem úszta meg. Emberét kilőtték mellőle, kocsija az árokba fordult Mégis szerencséje volt, a partizánokat egy szovjet tiszt irányította, aki nem engedte a helyszínen felkoncolni. Ekkor kezdődött a 10 évig tartó újabb kálváriája. Előbb a moszkvai hírhedt Lublankába vitték. Tárgyalást tárgyalás követett, a szovjet hadibíróság mindenáron partizánvadászatot akart rábizonyítani. De még hamis tanú sem akadt, a fogságba esett munkaszolgálatosok viszont kiálltak mellette. Ugyanis azt tartotta: a szolgálati szabályzat nem ismeri ezt a kategóriát csak „nem harcoló, műszaki egységeket", akiket azonos jog és ellátás illet meg. Ezt szigorúan betartotta és betarttatta! Mivel reguláris katonai tevékenységen túl semmit nem követett el, golyó helyett „csak" 25 éves szibériai kényszermunkára ítélték. Amikor a hadbíró kimondta a verdiktet megkérdezte: „merne-e újra kezet emelni a szovjetekre?" Fogyolytársaitól hallottam válaszát „ha hazám érdeke úgy kívánná, igen." Váratlan feleletére az ítélkező átölelte, megdicsérte ritkán tapasztalható bátorságáért Dyen ember volt Rumy Lajos, akiért viszont hazája nem emelt szót. Szabadulását Adenauer kancellár látogatásának és az oroszok belátásának köszönhette. Ha már egyszer a németek amnesztiát kaptak, menjen velük az a néhány magyar tiszt is. így került haza 1955. december 31-én. De ide nem hazaérkezett. Hiába mutatta a műiden vétség alól mentesítő kétnyelvű szovjet bírósági határozatot a magyar hatóságok szinte haláláig „háborús bűnösként" kezelték. Hogy némi nyugdíjalapja legyen, 61 évesen vállalt munkát a budafoki pincészetben, mert Esztergomban még segédmunkásnak sem kellett. 15 évet húzott le új munkahelyén, ahol megszerették. Szépírását pontosságát és német nyelvtudását kamatoztatva irodából ment nyugdíjba, 76 évesen. 1969-től az 1982-ben bekövetkezett haláláig ismertem a derék öreg katonát Közben velem is furcsa dolog történt aki mindig idegenkedtem minden militáris megnyilvánulástól, gyermekkoromban még katonásdit sem szerettem játszani, a kötelező katonai szolgálat után az elérhető legkisebb katonai rangfokozatot kaptam, általa kezdett érdekelni a hadtörténet. A leírtakat tőle tudom, végül szinte „aktív" részese lettem a híres hídfőcsatáknak. Az orosz népről mindig tisztelettel beszélt miként róla a katonái. Akik minden tavasszal eljöttek, kiskertjét felásni. Megható közhelyként emlegették: „ez az ember nekünk nem a parancsnokunk, hanem az apánk volt" Dyen előzmények után mutattam be Csoóri Sándor barátomnak, reá hasonló hatást tett A következő alkalommal már filmesek is jöttek, és megszületett a „Pergőtűz" illetve a tévébeli „Krónika" sorozat. Míg le nem tiltották azt is. Ennyi megaláztatás, méltánytalanság után soha nem hallottam méltatlankodni! Csodálatos ember volt kivesző fajta. Halott szentjeim között, Barcsay Jenő, Borsos Miklós és Illyés Gyula társaságában a helye. Ki hitte volna, egy katonának! Megérdemli, hogy szülővárosa se felejtkezzék el róla. Szállási Árpád dr. 100 éves lenne MESZENA JOLÁN (1895-1994) hiszen tisztelői, barátai közül szinte mindig akadt látogatója. „Tetőtől talpig szeretetbe vagyok öltöztetve" - szokta volt mondogatni Lapunk Esztergomi arcélek című sorozatában Horváth Zsolt rajzolt róla kétrészes portrét (1993. áprüis 15., 22.). Születésének 100. évfordulóján egyik volt tanítványának a temetésen mondott búcsúbeszédéből közlünk részleteket. Tavaly, a nyári vakáció idején július 15én, 99 éves korában hunyt el több nemzedék szeretett,- rubin diplomás - tanítónője, Esztergom egyik legidősebb polgára. 1895. december 23-án született a Bottyán utcai régi családi házban. Nagybátyja volt az a Meszéna János, aki résztvett az 1848as szabadságharcban, majd börtönt, állásvesztést szenvedett. 1861-ben egy évig alispán volt, de lemondott, mert nem tudott érvényt szerezni a 48-as törvényeknek. Meszéna Jolán - sok-sok tanítvány, barát, jóismerős „Joci nénije" - 1917 szeptemberétől gyakorolta pedagógiai hivatását. 1949-ben, a „fordulat éve" után számára ellehetetlenültek a tanítás feltételei, ezért nyugdíjazását kérte. Ez időtől a jóakarók vették körül, és ő is ott segített, ahol csak tudott. A Meszéna ház egyetlen szobájában, nagyon puritán körülmények között lakott. Egyedül, de sohasem magányosan, Drága Joci néni! Megrendülten, fájdalmas szívvel jöttünk elkísérni az utolsó útra, egykori tanítványaid. (...) Számos nemzedéket tanítottál embernek lenni, s figyelted sorsunkat amíg erőd engedte. Életed egy egész évszázadot ölelt át Ért sok bánat sérelem, öröm is, emberséged, tartásod, tisztaságod örökre megmaradt bennünk, akik ismerhettünk. Alig hihető, de őszbe fordult életünkben is, ha összetalálkoztunk, nevünkün szólítottál bennünket és emlékezeted megőrizte gyermekkori csínytevéseinket. Lámpás voltál számunkra, mert hivatásodat szent elkötelezettséggel művelted, tanítottál bennünket írni-olvasni - és adtál nekünk erőt hitet megkeményített gerincet hogy alakítani is, elviselni is tudjuk az életünket. Hivatástudatodnál csak szerénységed volt nagyobb, lényedből az „egyszerű" emberek nagyszerűsége sugárzott és hagyott örök nyomot bennünk, akik olyan szerencsések lehettünk, hogy tanítványaidnak mondhatjuk magunkat Az óra végetért drága Joci néni, és mi itt állunk körülötted mélységes tisztelettel, megrendülve mint újra apró gyermekek... Köszönjük az életedet köszönjük emberséged örökké vigyázó, féltő tekintetét, az élnitudást a becsületes élet vágyát.(...) Példa voltál, örök szeretet és mindig „ember az embertelenségben". Fájdalmas számunkra, de meg kell tennünk, hogy elengedjük a kezed, amely erősen fogta a miénket és gyermeki lépteinktől kezdve biztosan vezetett életünk útjain.(...) ígérjük, amíg tanítványod él e földön, emlékezni fogunk reád! Megtetted, amire vállalkoztál; nyugodt szívvel, tiszta lelkiismerettel, megőrzött istenhittel állhatsz Teremtőd elé. Köszönjük, hogy ismerhettünk, köszönjük, hogy szerethettünk. Knauz Lászlóné 95 éve született Az évforduló alkalmából még szeptember elején, - ahogy akkor röviden hírül adtuk - a kertvárosi Féja Géza Közösségi Ház rendezett emlékünnepséget névadója tiszteletére. Az intézmény nagytermében kiáUítás fogadta a szép számban megjelent érdeklődőket, akik megismerkedhettek az író életének, az esztergom-tábori fiúnevelő intézetben töltött éveinek dokumentumaival. Kézbe vehették könyveit, szépirodalmi, irodalomtörténeti, szociográfiai munkáit. (A régi magyarság, Dózsa György, Viharsarok, Móricz Zsigmond, A felvilágosodástól a sötétedésig, Nagy vállalkozások kora, Bölcsődal, Szabadcsapat, Csillagok vigyáznak, Visegrádi esték, Kráterarc, Törzsek, hajtások, Magyar haláltánc, Kossuth Lajos, stb.) A közösségi ház vezetője, Madaras Istvánné rendezte kiáDítás interjúk, visszaemlékezések tükrében bemutatta azokat a kapcsolatokat baráti szálakat is, amelyek Féja Gézát a helyi Balassa Bálint Társaság egyik alapítóját elköltözése után is Esztergomhoz kötötték. A könyvek, folyóiratok, fényképek részben a városi könyvtár, részben dr. Szállási Árpád gyűjteményéből kerültek FEJA (1900. december 19, ki. Ő tartotta a személyes hangú megemlékezést is, amelyben nemcsak a nagy író pályáját vázolta fel, nemcsak gondolatainak jelentősé

g

^ méltatta, hanem mint atyai barátját is megidézte. Az előadás után az intézmény előcsarnokában felavatták Féja Géza portréját amelyet Kálvin Pál kertvárosi fafaragó művész készített és ajándékozott a közösségi háznak. GÉZA -1978. augusztus 14.) A domborművet az emlékünnepség díszvendége: az író fia, Féja Endre meghatott keresetlen szavak kíséretében leplezte le, ezután a Kertvárosért Baráti Egyesület a Részönkormányzat és a közösségi ház képviseletében helyeztek el koszorút a névadó tiszteletére. Nagy Tibor, a Kertvárosért Baráti Égyesület elnöke /M dr. Szállási Árpád, Kálvin Pál, Féja Endre Részletek Féja Géza Szabadcsapat című „életregényéből" Vidéki tanárkoromban Az első világháború idején óriási fogolytábor épült itt téglaépületekkel, barakokkal. Az időt áüó építményeket meghagyták, egyik feléből fiúnevelőt csináltak, itt telt ifjúságom. Másik felében kerékpáros zászlóaljat helyeztek el. A Magyar Királyi Állami Fiúnevelő Intézetet az igazságügyi minisztérium tartotta fenn, árva és bűnözés veszélyének kitett gyerekeket utalt be. Azt hiszem, valójában afféle javítóintézetet akart létesíteni, ám az igazgató teljesen újarcú intézmény létrehozására törekedett Tudta, hogy szöges drótkerítéssel, kaszárnyára emlékeztető fegyelemmel semmire se megyünk, mivel rabként kezelt gyerekekből bizonnyal megáltalkodott bűnözőket nevelünk. A fiúk többnyire megrázó családi tragédiák folytán kerültek ide vagy nyomortanyákból, romlottnak mondható alig akadt közöttük, inkább sérült lélekkel érkeztek, gyógyításra szorultak. A minisztérium azonban a nevelői kart főként volt javítóintézeti emberekből szedte össze, legtöbbjük e világért sem értette volna meg az igazgató emberséges szándékait megvalósításukhoz új emberek kellettek. Igen ám, de az igazgató választottjainak a minisztérium nem adott státust tehát Sugár, Bányai meg én afféle ideiglenes segédfelügyelői rangban tengődtünk. Megvolt az ellátásunk ugyan, nem éheztünk, nem fáztunk, mostak is reánk, de költségeit levonták mintegy nyolcvan pengőre rúgó fizetésünkből, ami pedig maradt, abból még a cigaretta ára sem futotta. Az igazgató polgári fiúiskolát alapított, emeltyűt a proletárgyermekeknek, hadd vigyenek magukkal az életbe valamit. Abban az időben egyedül a „polgári" fogadta be a nagy dolgozó tömegek gyermekeit akik elvégezték, azoknak reményük nyílt, hogy biztosabb kenyérhez jutnak. >>>