Esztergom és Vidéke, 1995

1995-12-21 / 51-52. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉK E J T\ f\ 1 \ D H 7 H T 1995.50. SZÁM * MELLÉKLET IJJOI^/VaLJAjV/ 1. 400 éve történt KARL MANSFELD ARCKÉPE ORTELIUS MŰVÉBŐL 1595. július l-jén 40.000 fős keresz­tény sereg zárta körül Esztergom várát és hozzákészült az ostromhoz. Az előző évi csorbát kellett kiküszöbölni, amikor is 56 napos csatározás után sem sikerült visszafoglalni a törököktől. (Itt vesztette életét Balassi Bálint, „ki Marsnak és Pal­lasnak egyenlően szolgált".) A sereg 1595-ben rátermett vezért kapott Kari Mansfeld személyében, aki nemcsak ta­pasztalt katona volt, de embereit is kor­dában tudta tartani: „Az egész sereg meg­értvén a Mansfeld akaratát, szabados vá­gyairól letett s azon iparkodott, hogy is­tennel és emberekkel szemben helyesen viselkedjék. Bárhová is vezették a sere­get, kezeik prédamentesek maradtak a jobbágy falujában, a polgár a városban, a pásztorok a mezőn bizton végezhették dolgokat... Láttam egy szakácsot, kit va­lamelyik katona arra kért, hogy segítsen neki a ladikban evezni, mert a Dunán úszkáló ludak közül egy párt le akar terí­teni. Erre amaz azt felelte: vessz el ma­gad a ludaiddal, én nem akarok miattad meghalni. Él Mansfeld, a ki lopáson ha rajt ér, ugyan elveszít. Ha ezer lúd volna is előttem, parancs nélkül nem nyúlok hozzájok." Aki mindezt maga látta, s le­jegyezte, a tanítóból állandó, fizetett had­tudósítóvá lett Niclas Gablman, Mans­feld hűséges kísérője, aki vezérének tet­teit a Mansfeldiana Milita című könyvé­ben (megjelent 1597-ben, Frankfurtban) örökítette meg. Az ostrom során feltétlenül számolni kellett felmentő sereg érkezésével Budá­ról, hisz Esztergom eleste Buda ostromá­nak feltételeit teremtette volna meg. A törökök vizi úton több ízben kíséreltek meg erősítést a várba juttatni, de csak az első alkalommal jártak sikerrel (az első három hét alatt még nem volt tökéletes a körülzárás - ez volt Mansfeld egyetlen jelentős hibája az ostrom során). A főve­zér az elfogott törököktől megtudta, a szultán Hasszán budai pasának selyem­zsinórt ígért, ha Esztergomot nem menti föl. (Aki a szultánnál kegyvesztett lett, selyemzsinórt kapott, s öngyilkosságot kellett elkövetnie). Ezek után számítani lehetett rá, hogy a budai pasa mindent megtesz a vár fölmentése érdekében. Mi­után a Duna felől nem lehetett a várbeli­eket megsegíteni, Hasszán kénytelen volt erős sereggel nyílt csatában harcra kény­szeríteni a keresztényeket, így próbálva meg bejuttatni erősítést, valamint muní­ciót az ostromlottaknak. Július 22-én in­dultak meg a törökök a Pilisen keresztül, amiről Mansfeld még idejében tudomást szerzett. Előcsatározások után augusztus 4-én került sor az ütközetre. Terv szerint a török csapat egy része délen figyelemel­terelő hadmozdulatként Mansfeld sere­gével csatát kezd, miközben a győri pasa északon 6000 emberével áttör a várhoz. A török katonák százai övükre függesz­tett lőpor zacskóval indultak harcba, hogy az ostromlottak időközben igencsak megfogyatkozott készletét kiegészítsék. A terv nem sikerült: az utolsó pillanatban akadályozták meg bejutásukat (csak 250 török - köztük a történetíró Pecsevi ­tudta bekeveredni magát a várba.) A tö­rök katonák a súlyos lőporzacskókkal ne­hezen mozogtak, ez döntő hátrányt jelen­tett számukra, s ha menekülés közben el­találták a lőpor felrobbant, s darabokra Esztergom ostroma 1595-ben és az esztergomi csata 1595. augusztus hó 4-én szaggatva az égbe vetette őket. Mansfeld, aki eddig inkább csak védekezett, most támadásba ment át, súlyos vereséget mért a budai pasa seregére, s jelentős hadi­zsákmányra tett szert. Az utolsó jelentősebb felmentő akciót már csírájában elfojtották: az augusztus végén, Óbuda és Vörösvár melletti tábor­ban gyülekező törököket egy kis különít­mény meglepetésszerűen lerohanta és megverte. Ezzel megsemmisült az az utolsó török erő is, amelynek elvileg esé­lye volt a várba való bejutásra. A védők helyzete reménytelenné vált, de a parancsnokok hallani sem akartak a vár feladásáról, annak ellenére sem, hogy a janicsárok ,komoly érveket" hoztak fel: a pasát kövekkel dobálták meg, több helyen meg is sebesítették, a szandzsák­bég fejét beütötték, karját kitörték és ököllel verve hurcolták el. Még - a szeptember l-jén alkudozni kiküldött - Husszain szerémi alajbéget is meg kellett győzni némileg: ököllel csap­kodták a nyakszirtjét, megragadták, s ki­lódították a kapun. A megegyezés eredményeképp a győz­tesek szeptember 3-án vonulhattak be a várba. Ezt Mansfeld már nem érhette meg, hiába vitték levegőváltozásra Ko­máromba, augusztus 14-én vérhasban meghalt. Istvánffy szerint egyaránt gyá­szolták a magyarok, a vallonok és a né­metek is, akik mindnyájan, mint atyjukat szerették. A következő évben, 1 95 6-ban a mező­keresztesi csatában megíialf történetírója, Niclas Gablman is, akiről Thallóczy La­jos a múlt században írt művében így em­lékezett meg: derék, nemzetünk iránt méltányos, becsületes német ember, „... ki a tizenötéves török háborúban penná­jával hadakozott, lelkesedett és lelkesí­tett, s munkája közben érte a legszebb halál." Csorba Lajos: Esztergom hadikróni­kája (Zrínyi Katonai Kiadó, Bp. 1978. című müvében 1143-156 old./ ír részlete­sen a vár bevételéről. Erdélyi Szabolcs Mikortól nem kérdés: hé, paraszt, melyik út megyen itt...?" » Gondolom, különösebb bizonyításra nem szorul, hogy miért izgalmas a levél­tárban kutatók dolga. Meglepetések bár­mikor érhetik. Az iratok tartalma, vagy külalakja néha még derűs pillanatokat is szerezhet. Mint azt az alábbi Jelet" is bizonyítja. Megyei Levéltárunk egyik, ­a mindennapi élet két évszázaddal ezelőt­ti szabályozására vonatkozó - pótolhatat­lan értékű forrása Vértesszőllős község leveleskönyve. Ebbe írták be a „fentről jött" rendeleteket, utasításokat, szabályo­kat, még nem lévén a vármegyének hiva­talos, nyomtatott közlönye. A fennmaradt leveleskönyvbe 36 éven át - 1783 és 1819 között - a községbe érkezett vala­mennyi utasítást bevezették. Ennek kö­szönhetjük, hogy ma pontosan megálla­pítható: mikortól léteznek és főleg mi­lyen alakzatúak voltak az e vidéken fel­állított magyar nyelvű útirányjelző táb­lák. A leveleskönyv 32. oldalán leltünk rá erre, az első pillanatra madárijesztőnek tűnő rajzra. Az ehhez kapcsolódó utasítás szövegét, a könnyebb olvashatóság miatt átírtuk, megtartván persze a korra jellem­ző szóhasználatot: ,,Mivel hogy nagyméltóságú gróf Győri Ferentz excellenciája, királyi komisszári­us, ezen nemes vármegyénk főispáni hi­vatalának adminisztrátora nagyon akarja és sürgeti, hogy minden határban, de leg­inkább a posta és tranzenális helységek­ben, ha több utak vannak, melyek különb különbfelé vezetnek, minden olyantén utakhoz egy oszlop állíttassák ahol kétfe­lé csap az út, és azon oszlopban bele le­gyen vésve mintegy kéz formán más da­rab kifaragott fácska, az ide alább ki írt mód szerént, mely kézformadarabra reá írassék példának okáért SÜTTEI ut ­TARDOSI ut. Ez pedig késedelem nélkül meg légyen, mert ha én kimegyek meg­vizsgálására ezen elkészítendő oszlop­nak, és tapasztalom a birák restségét, ar­ról kemény számadást veszek tőlük. Kelt [1785.] augusztus 22-én. Beve­zetve szep. 4-én. Nedeczky István szolgabíró Hogy megtörtént-e a beígért szigorú szolgabírói ellenőrzés vagy sem, arról nem maradt fenn híradás. Mint ahogy az sem deríthető ki, vajon az ötlet ebben a formában kitől származik. A szakiro­dalomban egyetlen hasonló példát isme­rünk - Bogdán István írta le -, amelyben hasonló szimbolikát találunk. Szerzőnk mértéktörténeti művében - „Magyaror­szági hossz- és földmértékek a XVI. szá­zad végéig" - így fogalmaz:,.Hosszmér­tékeink közül csak egy ítélhető ősi, hon­foglalás előtti mértéknek s ez az erdőöl (...) e mérték néveredete - felemelt kar ­finnugor korra mutat (...) Az erdőöl or­szágos érvényű mértéknek nevezhető. Nem téveszthető össze a még napjaink­ban is használt erdei öflel, ez űrmérték. Az erdőöl hosszmérték." Túl a derűn, könnyen meglehet tehát, hogy ez a gyermetegnek tűnő rajz egyedülálló forrásnak bizonyul a ma­gyarországi utak igazgatástörténetével foglalkozó kutatók számára. Bencze Cs. Attila ^//enAaj, A W/y < Cc^^^ettn V/Z^^y 7J- L{/pa'nU<í MiücxhJtvU L L&mé^/hL.Jv^ yfla^jor^ cx ( / sua .; Ü Oáiy t^ty y '^"bh', J ' ^ t a 1/ J^cx/y^^ncUy A cx fc -f'u7* ( Z^ n^l ^ítW^LJ^rt^ .'nLjt-^i cxUM/iX (X hcU JcJL^-y Lc L Ocy/ t r & tJ 0/ *Ú u&loMn kU A-4 (j? ,, n\rvdiJ^ajt Uyyen 7na r^erj rJ/a tja UyycAí 7 rm-y //U e u A^ ' ttja * 1 ^"m*^ ­w , — " . ^ ' '(!<;/Jeq* / a/v>^( SÍxvaAU/Í tTt.hcÁ htsk [ t"-j / Vizeiig chvjrt\oaii/ A háború utáni első években az éhség, a nélkülözés, a drágaság elernyesztette a tár­sadalom ellánállását A korrupció és a pros­titúció soha nem képzelt méreteket öltött országszerte, az erkölcsi züllés folyamata szexuális forradalommá dagadt - idézi föl egyik könyvében a Nemzeti Parasztpárt haj­dani főtitkára, Kovács Imre. Nem volt ez másképp Esztergomban sem. A város Nemzeti Bizottságának 1945 május 2-ai ülésén dr. Jócsik Lajos bejelen­tette, hogy tudomása szerint prostituáltak telepedtek be a Babits-villába, s tanyájukat éppen a nagy költő dolgozószobájában ütöt­ték föl. A felszólaló arra kérte a Nemzeti Bizottságot, vegye védelmébe a Babits-há­zat, nehogy hasonló helyzet álljon elő is­mét, hiszen országos kultúrbotrány is kere­kedhet az ügyből, ha egy szemfüles pesti riporter megíija. Damásdy Gyula indítvá­nyára a testület úgy határozott, hogy az elő­hegyi villát a Pedagógus Szakszervezet vé­delme és felügyelete alá helyezi. A keresetszerű kéjelgést - vagyis a pros­titúciót - országos szinten 1926-ban, egy belügyminisztériumi rendelettel szabályoz­ták először átfogóan, egységes szempontok alapján. Helyileg ez jóval korábban valósult meg: Esztergom vármegye közgyűlése 1885-ben fogadott el egy szabályrendeletet „a kéjelgés felett gyakorolandó rendőri fel­ügyelet tárgyában". Eszerint kéjnő csak az lehetett, aki már betöltötte a 18-ik életévét Látogatókat a rendőrség által megtűrt kéjla­Prostitúcid ötven évvel ezelőtt kokban, vagy a szintén nyilvántartott, de saját tulajdonú lakásban lehetett fogadni. A szabályrendelet paragrafusai minden szem­pontból előremutatóak és humánusak vol­tak, messzemenően figyelembe vették a nő­védelem nemes szempontjait csakúgy, mint a legszigorúbb orvosi előírásokat. A Babits-villával kapcsolatos botrány idején városunkban sem magán, sem nyil­vános találkahely hivatalosan nem létezett, bejegyzett kéj nőkről a hatóság nem tudott Egy jelentés szerint 1944 nyaráig a Bíró (ma: Heüscher) utcában volt ugyan egy „kéjnőtelep", lakói azonban az itt tartózko­dó német katonák „durva, túrhetetlen maga­tartása miatt elmenni kényszerültek". A gondot tehát a titkos prostitúció, az evvel járó nemi betegségek leküzdése jelentette. A hetenkénti razziák során az esztergomi ren­dőrség 1945 novemberéig mintegy 40 nemi­beteg nő nyomára bukkant, ellenük titkos kéjelgés miatt eljárás indult 1946 márciu­sára az előállítottak száma elérte a 106-ot, közülük többen fiatalkorúak voltak A szi­gorú ellenőrzést a helyi orosz parancsnok­ság hathatósan támogatta, mivel a Vörös Hadsereg katonái között is gyakran fordul­tak elő megbetegedések A megoldást - hosszabb távon - egy nyil­vános találkahely újbóli fölállításában látta városunk rendőrsége. Erre lett is volna le­hetőség, hiszen az 1926-os belügyminiszte­ri rendelet még érvényben volt. A javaslat azon a jól bevált elgondoláson alapult, hogy a prostitúció legális mederbe való terelése lehetővé teszi majd a hatékonyabb ellenőr­zést. Ha pedig ezt követően is akadnának még olyanok „akik keresetszerű titkos ké­jelgéssel foglalkoznak és a köz érdekében semmiféle tevékenységet nem fejtenek ki (nem dolgoznak), hasznos munkára való szorításuk ügyében gyűjtőtáborokba (mun­kásosztagokba) sorolandók lennének azért, hogy az újjáépítés érdekében két kezük munkájával részt vegyenek a tavaszi gazda­sági csata megnyerésében" - hangzott a kü­lönös indítvány 1946 március l-jén... Balogh Béni

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents