Esztergom és Vidéke, 1995

1995-08-17 / 32-33. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1995. 32-33. SZÁM * MELLÉKLET IDŐ LAPOZÓ I Polgárportrék a 18. századi Esztergomból (7.) Esztergom vármegye egyik legősibb armalista nemesi családjából származik. A legrégebbi, fennmaradt nemesi lajstrom tanúsága szerint felmenői közül 1623-ban és 1626-ban György illetve Gergely kaptak nemességet. A későbbiek folyamán több ágra szakadó Pató nemzetség még két ízben nyert ki címerlevelet, az esztergomi ág 1693-ban, a muzslai-pedig 1714-ben. Az előbbi szerzője bizonyos Kis Pató János, a török alól felszabadult Esztergom egyik legtehetősebb polgára, aki kuruc múltja miatt vagyonának egy részét elveszítette, a maradék pedig gyermekei kezén aprózódott fel. Négy ismert fiúunokája közül István Tokodon jegyzőséget, György pedig a Balassák kékkői uradalmában tiszttartóságot vállalt, s csupán László és János maradtak Esztergomban. László a belvárosi templom szerződéses ministránsaként, gyermektelenül halt meg 1786-ban, így az esztergomi ágat János vitte tovább. Pató János 1747-ben tűnik fel a városi iratokban, amikor mint törvényszéki esküdtet esketik fel. Házassága révén került rokonságba Hrabovszky László akkori vármegyei főjegyzővel, később Békés megyei alispánnal, akinél - családjával együtt hosszabb időszakokat tölt el Gyulán, feltehetően kisebb hivatali megbízásokat is vállalva ott - rokona jóvoltából. Esztergomban az 1750-es évek közepétől vállalt folyamatos hivatali szereplést, előbb kancellistaként, majd rövid idő múlva szenátorként vesz részt a városi tanács munkájában, évi fizetése ekkor már 150 Ft volt. Hivatali pályája 1767-ben teljesedett ki, amikor elfoglalta a bírói széket, melyet azután éveken keresztül, 1772-ig töltött be. Pató János bírói hivatala idejére esik az esztergomi városháza újjáépítése, melynek során nyerte el mai formáját. Az építkezést az tette szükségessé, hogy az egykori Bottyán-kúriát 1770. júPató János lius 7-én, az éjjel 10 és 11 óra között kitört hatalmas zivatarban villámcsapás érte, mitől az szinte teljesen leégett. A két nappal később megtartott tanácsülés Pató János bírói elnöklete alatt tárgyalta az ügyet, ahol megállapítást nyert, hogy a nagyobb üléstermek hasznavehetetlenekké váltak, és sem a két levéltári helyiség, sem a külső szenátus tanácskozó helyisége, sem pedig a kancellisták irodája nem alkalmas a tanácsülések megtartására. Bírói javaslatra ezért úgy határoztak, hogy - a hivatali munka folyamatosságát biztosítandó - Pethő Sebestyén szenátor házát (a mai Meszéna-ház) bérli a város egyelőre egy évre, 80 Ft-os bérleti díj ellenében. Ugyancsak határozat született a városház felépítésére, amivel helybéli építőmestereket és kőműveseket bíztak meg, vezetőjük s egyben inspektoruk Majer Jakab volt. Kevéssel Pató János bírói hivatalának lejárta előtt jutott a város tudomására, hogy Dunakeszin megtalálták Esztergom egyik régi pecsétnyomóját, amelynek kiváltása 3-4 aranyba került volna. A bemutatott lenyomatot tanulmányozva, a szenátorok arra a meggyőződésre jutottak, hogy miután a pecsét rajzolata teljes mértékben eltér a jelenleg használatostól, s ezáltal a város érdekeit nem sértheti, kiváltani sem érdemes, mert legföljebb a régiségek között kaphat helyet. Pató János 1778. évi haláláig megtartotta szenátori megbízatását. Nem sokkal halála előtt 160 Ft-ot adományozott a belvárosi templom nagyobb oltárának és szentségtartójának átfestésére illetve felújítására, s ugyanitt, a belvárosi templom kriptájában temették el május 17-én. Vagyonát, Öreg utcai házát (mai Jókai u. 22. sz.) és szőleit felesége és egyetlen gyermeke, Júlianna lánya örökölte. Kántor Klára Angol utazók Esztergomról (7.) Az Időlapozó (27. sz.) utóbbi folytatásában ott hagytuk abba John Paget leírását, hogy megpillantotta az esztergomi várdombot. Most innen folytatnánk a leírást, Rakovszky Zsuzsa fordításában. „A templom építését 1821-ben kezdték meg, s bár már eddig is óriási összeget költöttek rá, további pénzforrások híján mindeddig befejezetlen. Alatta elhaladva csak futó pillantást vethettünk rá, s ennek alapján nehéz lenne véleményt alkotni róla, de kétlem, hogy valaha is beteljesíti majd a magyarok hozzá fűzött várakozásait." John Paget már a világutazó és a magyar politika jó ismerőjének szemével nézett körül: nem ítélkezett, csak véleményt formált. Az esztergomi érsekség múltjáról jól tájékozott volt, pénzügyi összevetése pontos és tanulságos. „... bevétele jóval magasabb, mint Durnhamé és Canterburyé volt, méghozzá virágkorukban. Összegét nehéz lenne kideríteni: azt beszélik, évi 100.000 angol font körül lehet, bár némelyek szerint csak 80.000 vagy éppenséggel csak 60.000." Pénzügyi számításai a magyarországi egyházra vonatkoznak, Esztergom múltjáról is jól tájékozott; de terjedelmi okokból csak saját emlékeit idézzük a továbbiakban: „Esztergomban csak néhány percig vesztegeltünk, hogy partra szálljon, s az a néhány utas, aki ide igyekezett: a gőzhajó jelt adott, mire a városból elindult értünk néhány otromba ladik, rajtuk még durvább külsejű hajósokkal, s mi néhány perc múlva ismét útnak indulhattunk." Paget egyetlen pillanatot örökített meg: hogy történt a gőzhajóról a partraszállás. A legmodernebb technika találkozott évszázados módszerekkel. S ezek a módszerek a maguk módján jók voltak: a gabonaszállító hajókról is így szállt partra az utas, a Dunán évszázadok óta úszó talpakról is. Paget még nem ismerhette annyira Magyarországot és Erdélyt, hogy a történelmi folyamatosságot értékelni tudja: magyar és erdélyi polgárként már másként látta a valóságot 15 év múlva. De szeme most csak objektívként örökítette meg a látottakat, s a későbbi ismereteit tudatosan kikapcsolta. Nem ismerhette Duby francia történész elméleteit, de aszerint viselkedett: egy angol úr ilyennek látta a reformkori Magyarország egy kis városánál a gőzhajóról való partraszállást. A befejező részben Esztergomról való összegző véleményét ismertetjük majd az olvasókkal. O.A. „Felszabadulásának" pillanatában 1945 márciusában - Esztergom köztisztasága katasztrofális helyzetben volt. A szemét magas halmokban állt utcaszerte és a várost csak a legerélyesebb intézkedésekkel sikerült kitakaríttatni - idézte föl hónapokkal később a városi tisztiorvos egy hivatalos levélben. Mint kifejtette, félő, hogy a lakosság hanyagsága a márciusihoz hasonló helyzetet teremthet. Nem először vetődött fel ilyen élesen az esztergomiak felelőssége városuk tisztaságáért. Vitéz Szívós Waldvogel József 1944 júliusában tette szóvá a képviselőtestület előtt, hogy közönségnek egy része jogot forméd arra, hogy mindenféle szemetet és undorító hulladékot eldobéiljon az utcákon". Hozzáfűzte: ,Méir több ízben volt alkalmam megfigyelni, hogy (sokan - B.B.) alig pár méterre voltak az utcai villanyoszlopokon elhelyezett sze-' métgyüjtőhöz, de nem vettek maguknak annyi fciradséigot, hogy addig elmentek volna, hanem egyszerűen eldobták ott, ahol éppen voltak". A képviselő a megoldást a rendőrség erélyes fellépésében; az elkövetők szigorú megbírságolásában látta. A háború utáni első hónapokban a köztisztaság legégetőbb problémája a háziszemét elszállítása volt. A rendszeres hulladékszállítás - fuvaros híján - csak 1946 szeptember l-jével indult meg, a városképet addig szemétkupacok sokasága tarkította. A rendelkezések szerint a lakosság a felgyülemlett szemetet kizárólag csak a Petz Iparművek Táti úti telepe mellett fekvő ingoványos területen helyezhette el, ám az esti órákban sokan a Kis-Duna partra, vagy éppen az utcákra hordták ki a hulladékot. Alkalmi lerakodóhelyek létesültek például a Czuczor Gergely utcában, vagy a Rákóczi vendéglővel szemben, továbbá a Magyar Királyi Szálloda, valamint a Szent Imre és az Iparostanonc iskolák előtt. A Rákóczi tér 3. szám alatti bérelt ház kapualjában „tífusz terjesztésére alkalmas", nagy mennyiségű szemét gyűlt össze, elszállítására a rendőrség kötelezte a lakókat. A Siszler utat és a református templom környékét Szimon Ferenc Köztisztaság ötven évvel ezelőtt városi egészségügyőr tisztíttatta meg. A rendelkezésre bocsátott internáltak elegyengették a szemétdombokat, a rothadásnak indult hulladékot városi fogatok szállították el. Báthory István, a város Nemzeti Bizottságának egyik kisgazdapárti tagja 1945 július 23-án nemtetszését fejezte ki amiatt, hogy a „városháza udvara nincs rendszeresen takarítva s rendezetlenül áll az egyik oldalon far a húsokkal, a másik oldalon csónakokkal s több helyütt erősen szemetesen \ Véleménye szerint ez igen rossz hatást vált ki a városházát felkereső polgárságban. A járdák tisztántartása is rengeteg gondot okozott. A köztisztasági szabályrendelet a háztulajdonosokat arra kötelezte, hogy a rájuk eső járdarészt minden reggel hat és hét óra között locsolják és seperjék föl. A legtöbben viszont a hatósági felhívások ellenére sem tettek eleget ezen kötelességüknek; egy rendőrségi jelentés szerint e téren ,,a lakosság részéről bizonyos makacsság tapasztalható". Volt, aki arra hivatkozott, hogy a járdát azért nem tudja tisztán tartani, mert egyesek ott kerékpároznak, sokan pedig minden magyarázat elől elzárkóztak... 1946 április 18-án dr. Tónay Aladár rendőrszázados az őrszemélyzet részére ismételten parancsba adta a köztisztaságra vonatkozó rendelkezések hatékony és szigorú ellenőrzését mindaddig, ,/níg a város tisztasága a kívánalmaknak meg nem felel". Számottevő javulás azonban továbbra sem mutatkozott. A képviselőtestület szeptemberi közgyűlésén dr. Bády István mb. polgármester kijelentette: „a város közönségében általában nem látom azt a tisztasági érzetet, amelynek meg kellene lenni. Személyesen tapasztaltam azt, hogy olyan helyekre, ahonnan a szemetet már eltakarítottuk, ismét törmeléket, szemetet és hulladékot hord a közönség". A fentieket dr. Gróh József azzal egészítette ki, hogy azért Esztergom „mindig a virágok városa volt és kevés város van az országban, mely oly gondossággal és sok csínnal lett volna kezelve a parkosítéis terén, mint éppen a mi kis városunk". Ezek után arra kérte a polgármestert, hasson oda, hogy a virágdíszítés, a parkosítás ne maradjon el, induljon el újra, hogy a lakóházak előtti kis kertek ismét virágosak legyenek. Válaszában a polgármester keserűen megjegyezte, hogy a maga részéről igen elégedett lenne azzal, „ha a város közönségének legaléibb annyi igénye lenne a köztisztaságra, hogy házai elől a szemetet eltávolítaná". Ennél jóval derűlátóbb hangvétel jellemezte a novemberben elhangzott polgármesteri beszámoló idevágó részét: köztisztaság terén a haladás egyre szembetűnőbb". A rendíthetetlen hiten túl, amit e mondat sugárzott, történt-e vajon tényleges előrelépés? A polgármester szerint mindenképpen: köztisztaságunk a békebeli nívót közelíti meg. Ha az egy évvel ezelőtti állapotot a mostemi helyzettel összehasonlítjuk, minden elfogulatlan polgárunknak az előrehaladást el kell ismernie" - vonta meg a mérleget 1946. december 31-én. Balogh Béni „995-1995" EMLÉKÜNNEPSÉGEK (BAJOR) GIZELLA ÉS SZENT ISTVÁN HÁZASSÁGKÖTÉSÉNEK 1000. ÉVFORDULÓJÁN, ESZTERGOM, 1995. AUGUSZTUS 19-20. A korabeli német és magyar írott források nem állítják, de nem is cáfolják hitelt érdemlően, hogy István (herceg) 995-ben személyesen járt volna leánykérőben Regensburgban (Bambergben?). Tény az, hogy a leánykérés lehetséges időpontját - a magyar történészek fenti időpontra teszik, míg a házasságkötés lehetséges időpontja körül megoszlanak a vélemények. A német történészek többsége az eljegyzést és a házasságkötést is 995-re teszik, a magyar történettudósok közül Győrffy György, Dümmerth Dezső és mások 996-ra, Püspöki Nagy Péter 994-re datálja. A Benda Kálmán által szerkesztett Magyarország történeti kronológiája (Bp. 1981.) első kötetében a következő időpont olvasható: „... 995. augusztus 28. után Géza fejedelem fia, István (Vajk), feleségül veszi II. (Civakodó) Henrik leányát, Gizellát..." Ez utóbbi időhatár az, amiben mind a magyar, mind a német kutatók leginkább egyetértenek. Hasonlóképp abban is, hogy a házasságkötés bajor földön, mégpedig Regensburgban történt meg. Nagyon valószínű továbbá, hogy innen az ifjú pár és bajor-magyar kíséretük a Dunán, hajóval utazott Esztergomba. Az 1000. év karácsonyán Istvánt magyar királlyá, Gizellát királynévá koronázlak Esztergomban. Közös életük színtere 1038-ig, István haláláig főként ez a város volt. Gizella királynő később, visszatérve bajor földre a Passau-niederburgi kolostor apátnőjeként fejezte be földi életét. A kolostor altemplomában lévő sírja ma is a magyarok egyik zarándokhelye. Boldog Gizella királynő emléke máig elevenen él a magyarok emlékezetében, különösen Esztergomban és a „királynék városában", Veszprémben. Személye összekötő kapocs a magyar és bajor (német) nép között. Őt tekinthetjük az ezeréves barátság megalapozójának. Győrffy György könyvéből István király és müve (1977) Géza békepolitikájából következett az a törekvés, hogy Németországgal való kapcsolatait stabilizálja. Amíg a császári házzal való viszonyában sikerült a baráti semlegesség állapotát elérnie, addig Civakodó Henrik bajor hercegségével nem tudott tartós békét létrehozni. A 970 táján megszületett „Ostarrichi" a bajor kolonizálás folytán kelet felé terjeszkedett, és szükségszerűen beleütközött a gyepűsáv lakatlanságát biztosító magyar határőrökbe. A bajor-magyar viszony békés alapokon való rendezésére 995-ben nyílt lehetőség, amikor Civakodó Henrik meghalt. Géza és a helyette mind többet intézkedő Sarolt ezt az alkalmat tüstént megragadta. Leánykérő követséget menesztettek Regensburgba, ahol a hercegi család lelkiatyja és fő tanácsadója Szent Wolfgang püspök volt, a magyarországi latin térítés 972. évi pionírja. Civakodó Henrik gyermekei erősen vallásos légkörben nevelkedtek, amiben anyjuk, a burgundi Gizella hatása érvényesült. Henrik, az új herceg békére hajló természettel rendelkezett, öCcse Bruno papi pályára ment, egyik húga, Brigitta apáca lett, és Gizellának is hasonló szándékai voltak. Az ifjú (IV.) Henrik herceg, akinek apja halálakor is Ottó császár szlávok elleni hadjáratán kellett volna részt vennie, s akit Csehország belső és külső viszonyai mindvégig lekötöttek, örömmel belement a Kelet felé békét biztosító házasságba, s ehhez nyilván megnyerte a 996 februárjában Regensburgban tartózkodó III. Ottó beleegyezését is. A dinasztikus házasság, a középkori békekötés elterjedt formája, megkövetelte a vitás területek rendezését is, úgyhogy ehhez az alkalomhoz kell kötnünk a Bajorország, Ül. „osztrák őrgrófsága" és Magyarország közti határának a Lajta és a Morva vonalán való kijelölését. Ezzel a visszalépéssel Géza nem csupán a Karoling-kori Ostmarknak a Traisentől a Lajtáig terjedő jelentős szakaszát bocsátotta újból a bajor uralom alá az ott élő váras helyekkel, Béccsel és Hainburg-Petronellel együtt, hanem az egykori Morvaország déli, fejletebb tartományának nyugati felét is. (...) A Bécsi-medence átengedése ellenében a német birodalom és Bajorország lemondott a Pannónia felé való további terjeszkedésről, lényegében elismerve Magyarországot Avaria jogutódjának. Az ekkor végleges igénnyel kialakított határ, jelentéktelen módosulással, 1920-ig maradt meg. A VAROSEGYESITES 1895 CENTENÁRIUMI 1995 EMLÉKÉVÉBEN HÍREK - 1895 - HÍREK Esztergom, 1895. augusztus 10. Esztergom, 1895. augusztus 14. Köszönetnyilvánítás. Az esztergomi Szent Anna-templomot az idő viszontagságai annyira megviselték, hogy a legrosszabbtól kellett tartanom. Elszorult szívem, ha tekintetemet reá vetve, láttam, mily elhagyatott állapotban van. Megkísérlettem jó lelkű adakozókhoz fordulni, de kísérletemnek oly csekély eredménye lett, hogy minden reményem füstbe szállt az iránt, hogy templomomat gyűjtés útján restauráltathatom. Bizalommal fordultam ekkor kegyelmes főpásztoromnak, a bíbornok hercegprímás ő eminenciájának az Isten háza díszéért lelkesülő nemes szívéhez, hogy a lassan már szomorúság hajlékává vált templomom kijavíttatásához magas segélyével járulni méltóztassék. És íme a nemes szívű főpap - habár nem patrónusa a templomnak - 1500 írt, azaz egyezer ötszáz forintot kegyeskedett adományozni. Örömteljes kötelességemnek tartom ezen nagy mérvű segélyért a nyilvánosság terén is a legmélyebb hálámat kifejezni Ő Emja iránt. Ki a szegényeknek ad alamizsnát, Istennek ad; ki a templomra ad, még inkább Istennek adja segélyét, s Isten nem hagyja jutalom nélkül. Jutalmazza, áldja is meg a Mindenható kegyelmével nemes keblű főpásztorunkat jóságáért! Esztergom, 1895. augusztus 9-én Számord Ignétcz lelkész. (EszliTgum és Vidéke 1895. augusztus 11.) A hercegprímás tegnap, kedden reggel gyorsvonattal dr. Hettyey Samu irodaigazgató és dr. Kohl Medárd titkára kíséretében városunkban érkezett. Még aznap, és a szerdán délelőtti audencián fogadta Sujánszky Antal nagyprépostot, dr. Komlóssy, Pór Antal, Vencel, Maszlaghy kanonokat és másokat. Szerdán délben Kruplanic Kálmán főispán tett a bíboros főpapnál tisztelgő látogatást. E fogadáson kívül a főpap idejét visszavonultan tölti palotájában. Holnap, NagyBoldogasszony ünnepén a bazilikában tartandó istentiszteleten személyesen fog pontificálni és pénteken távozik városunkból. Esztergom városa örömmel üdvözli falai közt hazatért érsekét, bár fájdalommal veszi tudomásul, hogy a főpap székvárosába ismét csak vendégül jött és mindössze nem egész három napot tölt itt. (Esztergom és Vidéke 1895. augusztus 15.) MÜLLÉR GYULA Titkimkti! (tliltriirt, SíiíkíAjl-lír, u|í( Mríbm.] Ajánlja dúsan felszerel} vasraktirát. irt Urc kert!- és flaida*i

Dl MikfliOkhíl Az liltril-MrittHgri-lKiknMnl, mellyel rsktárál ujabban Minralti, a n. é. «<8I ÍLirwloAk Sll»« figyelmébe ajánlja. •Vt Ai A«tórlt-p«o»M|>wi-toc»ltMidí iillárd vftrdsrés SM-rkrielr, egysi.jrtl keir-l'se és 1 kil\lnS tfljkbdto állal Mrniily más géppel ver' senycihet éa olcsóságánál fogvá minden más géJpet FelUlnitil. fH EienkiVUl raktáron tartja 1 ailntén kitllnó mlníségil Vermtrrel-réle rrmtejh-líeronosporn-recslícnílfiktt. Nagy készlet: villarpos müszaki eszközökből. A „I1 «

lM Ó t É II K'í pesti biztositó iluéíetnek fóÜgynökségé. TJ~ IR -A- T 6e T -Á. S .A. gazdaiwtRÍ gépeli fflt»kliita Esztergomban.