Esztergom és Vidéke, 1994

1994-03-24 / 12. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A múlt év szept. 23-án nem min­dennapi vendége volt Pilisünknek. Horst Lange erdőigazgató, német erdész kollégánk kereste fel térsé­günket, hogy csaknem fél évszázad múltán ismét végigjárja azokat a kü­lönösen emlékezetes helyeket, ahol 1945. januárjában egyszerre volt szenvedő, meg aktív résztvevő is. Hogyan került ide ez a ma is dél­ceg, jó megjelenésű és rokonszen­ves pályatársunk - akkor még mint fiatal, 19 éves német gyalogos kato­na? Egy kis apróbetűs hadtörténelem: A II. világháború kimenetele, ill. Németország sorsa 1944. végén végképp megpecsételődött, az an­gol-amerikai csapatok nyugat-euró­pai partraszállása után. A hitleri had­vezetés helyesen ismerte fel, hogy ez az invázió nem annyira a Vörös Hadsereg tehermentesítését célozta, hanem sokkal inkább a nyugati ha­talmak európai jelenlétét akarta nyilvánvalóvá tenni. Ezért Hitler de­cember 16-án a belgiumi Ardennek hegységben támadást indított az in­váziós csapatok ellen. E támadás si­keresen bontakozott ki. A német csa­patok csaknem a tengerbe szorítot­ták a kétségbeesetten védekező an­gol-amerikai katonákat. Hitler célja ezzel az volt, hogy gyors és számára kedvező megegye­zést kényszerítsen rá az angol és amerikai kormányra, s szembefor­dítsa őket a Szovjetúnióval. Időközben azonban, Sztálin pa­rancsára, a 2. Ukrán Front - élén Malinovszkij marsallal - délről, a Tolbuchin marsai vezette 3. Ukrán Front pedig észak felől indult meg, hogy körülzárja Budapestet. A Vö­rös Hadsereg gyűrűje, mint tudjuk, december 26-án Esztergomnál zá­rult. A főváros - katonai szóval ­katlanná vált, amelyben 10 német és magyar hadosztály erői zsúfolódtak össze, összesen mintegy 188.000 katonával. A hitleri hadvezetést így hirtelen nagyon lekötötte Budapest - az „utolsó csatlós" ország főváro­sának - felmentése, ill. a körülzárt csapatok és ezek haditechnikájának kiszabadítása. Ugyanakkor a zalai magyar olajmezők német kézben tartása is döntő fontosságúvá vált, hiszen e legutolsó hónapokban a to­tális háborút viselő Német Biroda­lom benzin- és kenőolaj-szükségle­tének mintegy 80 %-át ez a bázis adta. Ezért Észak és Nyugat minden nélkülözhető német haderejét a le­hető leggyorsabban Budapest térsé­gébe, ill. a Dunántúli középhegység - Balaton - Zala védelmi vonalába kellett szállítani. így jutott ide Hollandiából— a Nyugati-, ill. ahogy akkor mondták: Második Frontról - Horst Lange, az újonnan és sebtében megszervezett 711. gyaloghadosztály katonája. Nyilván a tűzkeresztséget jelentő Nyugati Front sem volt „leány­álom", de a Keleti vagy Első Front Budapest körüli szakaszára vetett fiatal katonát még súlyosabb idők várták. Emlékező, megilletődött szavait a nap folyamán legnagyobb­részt id. dr. Solymos Rezső - nagy­rabecsült és köztiszteletben álló, a nyugdíjban sem nyugvó, kedves kollégánk - fordította. 1945 januárjának első napjaiban érkeztek a vasúton Tata térségébe. Első kvártélyuk Mocsán volt. Innen egy napi gyalogmenetben érkeztek Tátra. E csaknem 50 km-es utat ­teljes menetfelszereléssel, havon, de köpeny nélkül és nyári egyenruhá­ban - melyikünknek volna kedve utánuk csinálni? Vajon fűtötte-e, sarkallta-e még őket a „Deutscha­land über alles!" egész világot meg­mozgató, demagóg jelszava? Amás­napi útirány - szintén gyalog - Tát­Esztergom-Dobogókő volt. Na­visszaemlékezők, váltig állítják, hogy ez lett volna az egyetlen alka­lom az ostromgyűrű átszakítására. Lehetséges, hiszen a Wiking páncé­losok ez évi nyári értesülésem sze­rint állítólag Bp. Flórián térig (!) el is jutottak. Gille tajtékozott dühé­ben, és nem a támadást, hanem a parancsot akarta hatályon kívül he­lyezni, de mindhiába. Vissza kellett vonulnia, és a támadást a Pilis alatti szántókon a 711-es gyalogosok folytatták, akik könnyű célpontok voltak a pilisszántói erdő széléről beásva tüzelő-védekező szovjet ka­tonák számára. A szomorú „ered­mény" - a II. világháború pilis re­kordja -: 200 német és mintegy 800 szovjet halott. Január 14-én a 3. Ukrán Front csa­patai - igen súlyos emberveszteség árán - visszafoglalták Pilisszentke­resztet. Ezen az estén (vasárnap volt) Do­bogókőre jutott fel megmaradt baj­Félévszázad után ismét a Pilisben 1945, január ~ 1993. szept 23;|.l||||l||íl gyon meglepett, hogy a Duna menti falvak nevén és sorrendjén kívül az Esztergom szélén álló Orbán kápol­nára is jól emlékezett. Aztán az első pilisi bevetés: a pilisszentkereszti harcok. Megint egy kis kitérés, a hadtör­ténelem lapjairól kiragadva: Herbert Ottó Gille SS tábornok, a Varsótól északra tartalékban lévő 4. SS pán­célos hadtest parancsnoka december 25-én táviratot kapott Himmlertől, az SS főnökétől: „A Führer Önt je­lölte ki hadtestével, hogy vezesse a Budapest elleni felmentő lökést, mi­vel Ön, aki már többször volt beke­rítve, a leginkább megérti a körül­zártak sorsát, s hadteste a legjobban bevált a Keleti Fronton. A Führer elvárja Öntől stb..." A Gille parancsnoksága alá tarto­zó „Wiking" páncélos hadosztály ja­nuár 6-án már Esztergomban volt. Ettől kezdve a legszorosabban összefonódik az egyéni sors és a ha­dikrónika. A következő napokban ­emlékezik Horst Lange - a pilisz­szentléleki Hosszú rét felső végén (ma bekerített karácsonyfatelep) gyülekeztek a harckocsik, majd 12­én, Pilisszentkereszt elfoglalása után, Pomázon át tovább vonultak Budapest irányába. El is érték volna a körbezárt fővárost, ha... Ha Gille tábornok még ugyanaznap, 12-én este parancsot nem kap Hitlertől, hogy azonnal szüntesse be a táma­dást. Indok: a Pilis hegységen át kockázatos ez a vállalkozás; vonul­jon át páncélosaival Bicske térségé­be és innen támadjon Budapestre. Sokan, mindenekelőtt a résztvevő társaival a visszavonuló Horst Lan­ge, és pihenésképpen (!) utóvédhar­cok következtek számára. Nem ta­láltuk már meg azt a helyet, ahol kb. 50 ellenséges katona félkörébe ke­rült, ám az ők gyors visszavonulását elrendelő szovjet tiszt akaratlanul is megmentette őt a haláltól. Ez ­ahogy utólag végiggondolom - va­lószínűleg a Hárommezői rakodónál lehetett. Az égetthársi pihenőnél - a Soly­mosné csomagolta kitűnő tízórai fo­gyasztása közben - ámulva fedezte fel azt a szűkebb térséget, ahol gép­puskája mögött hasalva védekezett, 1.400 db tölténnyel és 2 db kézigrá­náttal, a Hoffmann kunyhó felől tá­madó szovjet gyalogosok ellen. Milyen volt az ellátásuk ezekben az időkben? A napi két merőkanál rántottleves, hozzá 15-20 dkg ko­miszkenyér; 10-15 perces szender­gések a havon, napok óta le nem vett sisakkal és bakanccsal; téli ruha nél­kül a nagy hóban; éjjel - 10 fok körüli fagyok; „csemege" gyanánt a hó szopogatása, de ez korlátlan mennyiségben. Mindezt egy mai ember nem hiszi el. Csak a front poklát megjártak tudják, hogy a há­borúban sokszor a valóság a leghi­hetetlenebb. A pilisszentléleki plébánia falán fémtábla őrzi az itt és a környékén elesett bajtársai nevét. Német ala­possággal végigböngészte vala­mennyit, de nem lelt már ismerősre. A feketehegyi menedékháznál hagyta el végleg Pilisszentlélek tér­ségét. Meglepő, hogy idestova 50 év után is azonnal felismerte e terep­pontot és tökéletes pontossággal el­mondta nekem az ide vezető utakat. Valahol a Brandt villa és a tégla­házi bejáró között sebesült meg elő­ször. A pontos helyre nem emléke­zett, mert eszméletlenül hevert a ma már aszfaltozott közút árkában. Az esztergom-belvárosi temető­ben komor áhitattal olvasta végig a fémkeresztek alatt nyugvó - pár éve exhumált, azonosított és ide újra el­temetett - 397 elesett bajtárs nevét, de ismerősre nem akadt. Bajnán, az őrhegyi tölgyfakereszt tövében, szomorúan említette azt a megsebesült és lassan elvérző fiatal szovjet katonát, aki alig 50-60 mé­terre az ő lövészteknőjétől Epöl irá­nyában, egyre halkuló hangon ­„mamaL.mama!..." - az édesanyját szólítgatta. Itt sebesült meg másod­szor (jan. 21.) Eszméletlen állapot­ban vitték le tragacson az egyik fa­luszéli házba, ahol a kötözőhely volt. Ám az őrhegyi tűzvonalban ve­le szomszédosán harcoló jóbarátját, Gehrard Möllert gránátszilánk érte és mellette vérzett el. A golyó- és szilánkzáporban nem lehetett meg­menteni. Negyedórával később, a bajnai te­mető német sírkertjébe érve, „talál­koztak". Megható volt a látvány: ő, a szintén megsebesült, de felgyó­gyult túlélő - és a mellette elesett jóbarát „viszontlátták" egymást. Néhány perc múlva újabb komor öröm: ismét egy azóta sem látott (!) bajtárs keresztje előtt állt meg, aki­vel együtt végezték a pilóta-tanfo­lyamot (repülőgépre azonban már nem ülhettek). A feketehegyi mene­dékháznál felindultságában még csak kezet rázott velem, lefelé jövet már fütyült, Dobogókőn énekelt, az őrhegyi keresztnél megölelt, itt azonban sírt is. Befelé folyó férfi­könnyekkel. Ezek azonban jobban égetnek Itt, a bajnai német katonatemető­ben, Horst Lange mellett döbben­tem rá, hogy még mindig tart a II. világháború. Élünk még jónéhá­nyan, akiknek idegeiben holtig ott remeg, sőt génjeinkbe ivódott mind­az a borzalom, förtelem, pusztítás és nélkülözés, ami hat betűbe belefér: HÁBORÚ. Ez a legnagyobb világ­égés csak a legutolsó túlélő halálá­val múlik el. Akik ott voltunk és megmaradtunk: kényszerű emlék­őrzőkvagyunk valahányan. Nem tu­dunk felejteni, pedig életünk során sokat felejtünk, sokat kell is felejte­nünk, de a háború bennünk maradt. Bennünk él tovább, és csak a mi halálunkkal tűnik el végleg. Dobay Pál

Next

/
Thumbnails
Contents