Esztergom és Vidéke, 1994

1994-12-15 / 50. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Kollár István fotóművész temetése december 19-én, hétfőn, 13 órakor lesz a szentgyörgymezői temetőben. A keresztfás ember Álltunk a korán sötétedő októberi délutánban kinn, a Rondella előtt. Hatalmas tömeg. Hangodat hangszóró hozta ki önálló kiállításod megnyitójáról. Késtünk? Mikor kellett volna jönnünk, hogy bejuthassunk, hogy most akkor - közeledben lehessünk? Bevalljam? Nem nagyon figyeltünk, nevettünk, rólad beszélgettünk. Körbejárt a pálinkásüveg. Rád koccintottunk, és - félre ne értsd - örültünk, hogy nem köztünk, hanem benn, a fényárban vagy. Ott volt a helyed, az ünneplők között, akik teéretted jöttek. Nagyon nagy esemény volt ez, utoljára testvéred, Gyuri emlékkiállításán voltunk ennnyien... Emlék már ez, és, ne ámítsuk magunk, azzá válsz te magad is. Pedig hogy akartál élni! Két és fél évvel Gyuri halála után hogy akartál élni! Hanyattfekve talált rád barátod, két öklöd, mint alvó gyermeké, fejed mellett Harcoltál? Nem kérdezem, tudjuk válasz nélkül is, ki ellen. Elkerülhetetlen, de máris?!... Mi, emberek, többé-kevésbé önzőek vagyunk. Hogyan lehet, hogy benned ezt nem ismertük? Végeérhetetlen munka: másokért. Állandó hajsza, kapkodva eszel; futsz, futsz, szaladsz gyorsan fáradó lábaiddal, veszélyeztetett szíveddel: a többiek érdekében. Tudjuk, ha gátoltunk volna, barátságodat veszítjük el. Nem tudtunk rád vigyázni. Nem engedted. így ért - remélem, álmodban - így ért a halál. - Tudod, Zsuzska, a legfontosabb: boldognak látni másokat - mondtad sokszor, s mondtad most is, jubileumi tárlatodon. Fürödtél mindannyiunk örömében. Istikém, drága, ne haragudj, mi még szüttyögünk itt egy kicsit. Szüttyögünk, teszünk-veszünk, ahogyan te mondanád. Nehezen vesszük le szemünket negatívba átfordított plakátfotódról. Fekete rajta minden, fekete. És most már túlhívódott az utolsó fotód is. 1994. december 10. Fekete karácsonyunk van. Feketén havazik. Mesterük, pótapjuk, Végvári János temetésén megy az élen a míves fakereszttel Kollár István. Szemüvege orrára csúszik, táskaszíja lekívánkozik válláról. Nem törődik vele. Megy, megy a nyitott sírgödörhöz. Elsőnek érkezik. Megérkezett. Halál, hol a le fullánkod?! Itt van. Bennünk van. Belénk szakadt. Búcsúzunk Tőled, Pisti, búcsúznak barátaid. Ránkzuhant a mázsás, szörny mennybolt. Nehezebb lett Nélküled. Néked ne legyen nehéz a föld. Rafael Balázs Kaján Imre megnyitója Kaposi Endre esztergomi művész Mucsi András emlékére rendezett Óbudai Társaskör-bcli kiállításán KERÉK KAPOSI ENDRE KIALLITÁSA ÓBUDAI TAnSASKÖn GALÉRIA 1994 Szemétből szobrot készíteni nem is régi, meg nem is új dolog. Nem régi, mert a Művészet évezredeihez képest még csak e századi, tehát fiatal. De hát nem is új, mert az első poénokat már 1913-ban lelőtte Mareel Duchamp - ez itt és most érdekes: egy fejére állított biciklikerékkel (!) - azután kifejezetten szemétszobrokat Merzbildeket készített ugyanekkor Kurt Schwizters. Még később az Új Realistáktól induló párizsi César autóroncsokból készített szobrokat (azután sem nagyon állt le erről, legutóbb pl. a kötelező díszítő (?) funkciójukat veszített, így szemétté avanzsált Leninszobor-tömegtermékeket gyűjtötte egybe). Duchamp óta kérdés, hogy mi tekinthető műalkotásnak, különösen azóta, hogy oly szemtelenül az aláírt-kiállított hólapátnak a hangsúlyozottan értelmetlen „Egy törött kar elé" címet adta. Ez azért érdekes, inert a „mi a művészet?" kérdés folyamatos megválaszolatlansága miatt friss és új a durván nyolcvan év alatt született sok-sok ilyen mű. Az avantgarde (képzavarosan) hagyományaként tisztelt és jóváhagyott tautológiájával maguk ezek a művek újítják meg újra és újra a kérdést és jobb válasz nincs azóta sem, mint a dadáé: „művészet az, amit annak mondanak"... Én magam három éve látom Kaposi Endrénél az egyre több, rendszerint az esztergomi Prímás-szigeten és MÉH-telepen összeszedett „tárgyat", utóbb már magam is szállítom neki a „nyersanyagot", és mindig érdeklődéssel figyelem, mi lesz belőlük. Közismert, hogy Esztergom, hiába a középkori királyi vár, Bazilika, történelmi város-mégis: ipari táj. Az a szemben lévő Párkány, a szomszédos Dorog rettenetes üzemei, és a klasszicista kanonokházakba évtizedekkel ezelőtt beköltözött helyi gyárak miatt is. És ahogy ezek az iparok most a szemünk láttára hullanak szét úgy lesz egyre több az itt látható művészet említett „nyersanyaga", a hulladék. Az „ipari tájnak" akár a folklórja is lehetne ez a szemét-művészet, hiszen az itteni embereknek ez a normálisan követhetetlen működésű közeg: maga a természet. Gondoljunk csak bele, a csavarmenetek, csapágyak, meg mittudoménmik szabványossága ugye ennek a folklórosságnak a segítségére van, mert a tárgyakat egymás mellé tehetővé, összeszerelhetóvé teszi, így egyeüen-egységes tárgykultúra alakult ki napjainkra. Szemétdombra kerültek a KEREKEK, amikből ebben a gépekkel teli világban talán a legtöbb van, és amiknek legfőbb jellemzője a kétdimenzósság. Kaposi Endre itt a keréknek harmadikként a művészet örökkévalósága idődimenzióját adta. Tudjuk, hogy a KERÉK már azelőtt is valamiféle jelzés volt (sokhelyütt-sokféle), mielőtt az ember-tárgyként kezdte volna használni. Ezékiel két helyen is leírja látomását a kerékről: „Figyeltem az élőlényeket, s lám, egyegy kerék volt a földön az élőlények mellett. Ezek a kerekek úgy ragyogtak, mint a krizolit, s mind a négynek ugyanolyan volt az alakja. Úgy látszott, mintha az egyik a másikban lett volna. (...) Vizsgálgattam őket: igen nagy volt a kerületük, s körös-körül mind a négynek a kerülete tele volt szemekkel. Amikor az élőlények mentek, a kerekek forogtak mellettük, és amikor az élőlények fölemelkedtek a földről, a kerekek is velük emelkedtek. Ahová a lélek irányította őket, oda mentek a kerekek (...), mert az élőlények lelke volt a kerekekben." Ezzel együtt azt gondolom azért, hogy ha egyszerűen arról volna szó, hogy ezek a fajta kompozíciók csupán a gépek (és szemét) társadalma iránti szatírák volnának, akkor biztosan meg sem születtek volna. Jóllehet az irónia rendszerint a koncept velejárója, a funkcióüanítás természetes része és szövetségese, csak ezért Kaposi Endre hozzá sem fogott volna ezekhez a szét- és összeszerelésekhez. Egyenesen vezetet ide az útja a korábban készített fotomontázsoktól, amelyeken szintén „talált"gyermekrajzokat használt fel és már az ipari-technikai területre is betévedve alkotott xerográfiáktól. A miértre, hogy végül is miért csinálja Kaposi Endre ezeket a „szobrokat", meg hogy önmagukon kívül mik is ezek, kicsit bonyolultan tudok csak válaszolni és korántsem biztos, hogy igazam van. A magyarázaton belüli első kétségem mindjárt az, hogy vajon a művészet politikántúli térfoglalása-e, vagy sem az itt a szeméttel hangsúlyozott ökológiai rendezeüenség? Az, hogy a művészet nem keres ma jövőképet, nem újdonság, (legutóbb jó két évtizede), de hát akkor mit keres mégis a művészet szférájában az elhullajtott tárgy és rajta keresztül a környezet, az öko? Nem mennék üyen messzire. Barátkozom inkább azzal a leegyszerűsítéssel, hogy az összeszerelt tárgyakban inkább csak „célanyag" van valamihez, egy számomra igazán szimpatikus gondolkodás háromdimenziósításához, ahhoz, hogy funkciók és a funkciók békés egymás mellé rendeléséről, táigyak korabeli „értelméről" ki-ki gondoljon csak, amit akar, (szélső esetben akár nem gondoljon semmit). Azért abban biztos vagyok, hogy ezek a tárgyak itt valamiféle „élményt" adnak Önöknek, ahogy mondtam: más, esetleg régenvolt tárgyakról, kapcsolatokról, a bennünket körülvevő darabokra hulló, megrostálásra váró múltunkról, aminek az ocsuja a mi szemünk lesz. Úgy gondolom, Kaposi Endre - tipikus trans-avantgarde ötlettel - azzal, hogy ezektől az ipari tárgyaktól szétszerelésükkel maradék tárgy-funkciójukat is elvette, a KERÉK legősibb funkciójához igyekszik visszatérni, a mítoszhoz, ahhoz ami szinte minden egymástól izolált kultúrában tettenériielő, nevezetesen, hogy a kerékben egyesül a világ sokfélesége, A mítoszból tárggyá fogalmazott, hasonmássá lett kerék íme most visszatér oda, ahonnan egyszer elindult Kaphat itt most e térben szakrális funkciót, szentéllyé avathatja ezt a teret erre az évre: Barátunk és a kortárs művészetben harcostársunk Mucsi András műtörténész emlékére készült főmű oltárra helyezésével. Megtekinthető XII.30-ig (Bp. III. Kiskorona u. 7.), hétköznap 14-18 óráig, szombat-vasárnap 10-18 óráig.