Esztergom és Vidéke, 1994

1994-11-17 / 46. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Sokat beszéltem, de messze nem mondtam el minden említésre mél­tót, amit eddigi rövid életem alatt tapasztaltam a nagyvilág e kicsiny városkájában. Nem beszéltem arról, hogy vannak például egyéb, kelle­mesebb zajok is, mint az autó- és motorzajok, emelt, artikulálatlan emberi hangok. Ott van például a madárcsicsergés. Vagy a szél zúgása a platán- és gesztenyefák lombjai között. Vagy a hullámok neszezése a parti köveken. De, még egy ko­rábbról kimaradt kellemetlen hang­élményt említve; az autóknak mo­tor- és esetleges riasztózajukon kí­vül van még dudájuk is. Tudomá­som szerint ugyan lakott területen nem lehetne azokat megszólaltatni, ezt azonban nem nagyon akarom el­hinni. Folyvást találkozom ugyanis ezzel az éles, bántó hanggal, mely hirtelen-váratlansága miatt gyakran meg is ijeszt. Érdekelt, mire hasz­nálják mégis, így erősen figyeltem; nemegyszer tapasztalhattam, hogy egymást üldözik vele az emberek. Valaki megy az autójával, meglátja egy vagy több ismerősét gyalo­gosan, rájuk dudál egypárat, hogy biztosan észrevegyék. De hogy mi­nek, mikor meg sem áll, máris hajt tovább...? Az is elég sűrűn előfordul, hogy amikor odaér valahová az au­tós, restell kiszállni és felmenni egy­két emeletet, inkább dudál. Az illető, akinek dudáltak, hamarosan megje­lenik az ablakban és akkor általában rövid, de annál hangosabb társalgás követketik, ami pedig rajtuk kívül igazán nem tartozna másra. Szokta­tom, szoktatom magam ehhez az új világhoz, de bizony ezeket a rossz zajokat a legnehezebb megszokni! Rosszabbak, mint a spenót, pedig anyám a megmondhatója, hogy azt aztán utálom! Akármilyen kicsi vagyok, már tu­dom, hogy minálunk állandó téma a szemét, a szemetelés. Úgy látom, joggal... Eleinte csodálkoztam azon, milyen kevés a pad, a szeméttartó ­ez a két dolog, amire egy olyan tu­ristavárosban, mint a miénk, nagyon nagy szükség lenne. Aztán meglát­tam egy-két facsemetecsonkot és megértettem. Megláttam a kicsire apadt Dunából kikandikáló valami­kori szeméttartó állványt és megér­tettem. Megláttam a fölborogatott virágállványokat és megértettem. Legjobban a félbetört kis fák lát­ványa keserített el. Alig hittem el, hogy ezeket emberek csinálják. Nap mint nap látom, ahogy az emberek nyüzsögnek, jönnek-mennek, eről­ködnek, a lelküket kiteszik, hogy szebb legyen az életük, a város, az ország, ez az egész világ. Aztán jön­nek az éjszakai, sötét alakok és ­egyéb gaztetteik mellett, mintegy mellékesen - kettébetörik az újon­nan elültetett gyenge kis fákat, ame­lyek élnek, de védekezni nem tud­nak. Kicsik és tehetetlenek mint én. Biztos ezért fáj értük különösen a szívem. Ezek az éjszakai sötét ala­kok, akik tudatosan pusztítanak, rombolnak, a vandálok. Hallottam, nemrégiben volt az Esztergom tévében egy csokor azokról az épületekről, amik ma­guktól is pusztulnak, mert senki sem törődik velük. Nincs gazdájuk, tisz­tázatlan a tulajdonjog stb. stb. Ezek csak szavak, meglehet, okos szavak, de szavak. Az épületek meg, a ben­nük foglalt értékekkel, szép csende­sen haldokolnak. Miként az a két földszintes lakóház a Kis-Duna sé­tányon, melyet nap mint nap látni kényszerülök és úgy sajnálok, mert nagyon szépek lehettek virágkoruk­ban. Mostanában néha nyitva az ab­laka az egyiknek és látni a tekinté­lyes méretű helyiségeket, a még mindig szép szárnyas ajtókat (ha el nem lopták már). Máskor meg ugyanez az ablak szépen csukva, pe­elszánt szülők hozzák ide porontya­ikat, ők is csak rövid időre. Aztán, pár perc hintázás, két kerülésnyi ke­rékpározás után odábbállnak. (A ját­szóteret időközben gyönyörűen rendbehozták!) És sok hasonlót látok még a ko­csimból szemlélődve. Megannyi gazdátlan telek, düledező épület, üres, pusztuló helyiségek - mind rom, mocsok-tanya. Biztos vala­mennyire van jó ok, megvan a meg­felelő törvényi háttere az áldatlan állapotoknak, megvan hozzájuk a megfelelő jogszabály, ami megköti a tenni kész kezet is - de én még kicsi vagyok, nem is próbálom meg­érteni. Akárhogy is, szerintem ez is vandalizmus, annak finomabb, kul­turáltabb fajtája. Mitől vagyunk ilyen gazdagok, hogy hagyhatjuk tönkremenni amink van, csúfságára ennek a gyönyörű városnak? Múltkorjában, még a nyáron más­féle érdekességet láttam, ami elgon­dolkoztatott. Épp a szigeten jártunk, szemközt a stranddal, mikor észre­Kis K^D. kaland jai, avagy jelentések egy gyermekkocsiból 5. Apróságok dig az épületben nincs egy lélek sem; mintha csak a ház szelleme szólongatná időként kétségbeesve az arrajárókat, csináljanak már vala­mit! A valamikori Autóklub épületé­nek is bealkonyult. Pedig micsoda paradicsomi hely! A kerítés napról napra fogy, szabad a bejárás a terü­letre, az épületroncsba - azt csodá­lom, hogy valami csavargóbanda nem ütött még itt tanyát. Előfordult, hogy egyértelműen rossz szándék­kal ott járkálókba botlottunk; leg­utóbb két fiatalember nagy köteg kábelt cipelve távozott sietve hátul a lépcsőn a Kis-Duna felé. Persze, igaz, vigyék csak. így legalább va­laki hasznát veszi! Még ugyan kicsi vagyok hozzá, de már most fáj a szívem a Sandokan játszótérért. (Noha a nevétől nem vagyok épp elragadtatva.) Azt mondják, nemegyszer rendbehozták már, csak épp nincs, aki „karbantart­sa". Egy árva pad szomorkodik a rozsdás láncú, nyikorgó hinta előtt, törött üvegdarabok szerte, konzerv­nyomok, kutyapiszok és égig érő fű, gaz. Valaki, akivel anyám beszélge­tett itt, elrettenve fedezte fel, hogy még a vadkender is megterem itt. Ennyit a játszótérről, amely Eszter­gom egyik legszebb, legvadregé­nyesebb helyén búslakodik, ahon­nan még a bazilika és a vár egy kis része is látható - lenné. De csak az vettem, hogy két lurkó figyelemre méltó buzgalommal és kitartással igyekszik a falon felmászva bejutni a fürdő területére. Közvetlen a Ter­mál büfé bejárata mellett. Egy ideig álldogáltunk és néztük őket; az egyik srác kezével már elérte a fal peremét és becsúsztatta a gördesz­káját. Jócskán kapált lábával a falon, míg ő maga is följutott, miközben társa valamivel lejebb erőlködve igyekezett követni őt. A művelet el­tartott egy ideig. Volt időm tűnődni, miközben figyeltem a két ügybuzgó kiskrapekot. Nem az lepett meg, hogy a jegy árát elbliccelve próbál­tak bejutni a strandra. Azt hiszem, ez bocsánatos bűn, mindenki megpró­bálta annakidején, ki-ki a maga gye­rekkora strandján. (Mint ahogy nyil­ván én is meg fogom!) Inkább a pimaszság képesztett el, amivel or­szág-világ szeme láttára, mintegy kérkedve vitték végbe a ,hőstettet", meg az a nemtörődömség, ahogy a legkisebb fenntartás nélkül rugdos­ták cipőikkel a ragyogó fehér falat, ügyet sem vetve rá, hogy a Termál büfé (akármilyen) frissen festett fel­iratait is tapossák. (Igaz, ha jobban megnézzük, akadnak másutt is a tiszta fehér falon újdonatúj fekete mászásnyomok!) Ami pedig ez egészben a legjobban megdöbben­tett: a közöny. Déli egy óra körül járt, akadt forgalom bőven arrafelé. Senki, senki nem vette magának a fáradtságot, hogy legalább arra intse az ifjakat, talán mégse a strand-büfé bejárata mellett, talán mégse ilyen feltűnően, talán mezítláb, hogy óv­juk a falat... Közöny. Már látom, az emberek jobbára csak önmagukra figyelnek. Nincs idejük, energiájuk vagy egy­szerűen csak kedvük egymásra néz­ni úgy, hogy lássák is a másikat. Ámbár... Hogy ne ilyen szomorúan fejez­zem be, egy két vidámabb apróságot még búcsúzóul; énrám gyakran mo­solyognak az emberek. Mind, aki ismer minket, megáll, ha találko­zunk, elfelejti ügyét-baját, megkér­dezi, hogy vagyok, rám nevet és van hozzám egy-két jó szava. És hogy örülnek, ha visszanevetek! Sokan akadnak olyanok is, akik ismeretle­nül is rajtam felejtik a szemüket és látszik az arcukon, hogy kellemes gondolatokat ébreszt bennük egy kisbaba látása. És, mivel szeretnék teljességgel hű lenni az igazsághoz, tartozom el­mondani, hogy minden rossz tapasz­talatomra van azért ellenpélda. Sok­sok kutyagazdával találkoztam, aki pórázon vezette az állatot. (Igaz, olyannal azért nem, aki a kutyus ürülékét is eltakarította volna, ha az állat szembeötlő helyen végezte szükségét!) Akadnak aztán olyanok, akik ha meglátnak egy babakocsi­ban alvó babát, lehalkítják hangju­kat, úgy mennek el mellette. És, ha hiszik, ha nem, akad olyan motortu­lajdonos, aki a sétányon leszáll jár­művéről és nemrestelli azt végigtol­ni! Nem is tudom, mit érdemel az ilyen ember! Persze, ha jobban bele­gondolok, csak a közlekedési táblá­nak engedelmeskedik. Egyetlen ilyennel találkoztam. Koromnál fogva optimista vagyok, így vallom, hogy biztos vannak még, sokan, akik odafigyelnek és betartják az együttélés nem csak kötelező, írott, de igen sok íratlan szabályát is. Sokan vannak, bizonyára. De va­jon hol...? (Várady) Múzeumi hírek A Keresztény Múzeum Baráti Körének november havi rendez­vényére 13-án, vasárnap, 15 óra­kor a múzeum Gobelin-termében került sor. A résztvevők először Beetho­ven A-dur és C-dur szonátáját hallgathatták meg dr. Kleszky Miklós gordonka- és Terts Már­ton (15 éves !) zongora- előadá­sában. A hangversenyt követően Csé­falvay Pál művészettörténész, múzeumigazgató 900 éves a ve­lencei Szent Márk Bazilika cím­mel tartott előadást.

Next

/
Thumbnails
Contents