Esztergom és Vidéke, 1994

1994-09-29 / 39. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE * í Régi idők szokásai Hosszú küzdelem és nagy anyagi áldozatok árán érte el Esztergom városa, hogy több mint három évtizeddel a török kiverése után visszakapja régi szabad királyi városi címét, kiváltságait, pecsétjét. A jog visszaszerzését négy egykori királyi város közösen intézte, Esztergom mellett Buda, Pest és Székesfehérvár. A kiváltságlevél megszerzésének körülményei jól ismertek, de van egy kevésbé jelentős adat is, amely a kiváltságlevél megszerzéséhez és kihirdetéséhez kapcsolódik. Megmaradtak a város pénztárnokának szép magyar nyelvű számadásai, amelyeket abból az alkalomból készített „mikor az Budai urak itt voltak az mit az konyhára attunk és költöttünk rend szerint az Varas hazahoz". 1708-ban még nem mai helyén állt a városháza, de a piactéren állt. Itt vendégelték meg a Magyar Királyi Kamara Budai Adminisztrációjának urait, akik pástétomot, malacot, nyulat, csibét, halat, rákot fogyasztottak ez alkalommal. A városházi lakomát magunk elé tudjuk képzelni, ha a tételes számadást végigolvassuk: Pástétonmak vettem először öregh semlyet 10 dénár Safránt vettem 50 dénár Borsot vettem 45 dénár Iros vajat 25 dénár Tej fölt 10 dénár mandolat vettem 40 dénár Masola szölöt 40 dénár Citromot vettem 10 dénár Egy malaczot kct kappant Ris kasat Tyukmonyakat Tormát Veres hagymát fokhagymát petrezselymet retket 35 dénár 15 dénár 25 dénár 10 dénár 5 dénár 5 dénár 5 dénár 5 dénár 8 dénár salyátát 15 dénár négy kenyeret 60 dénár káposztát 15 dénár A pástétomhoz nagy zsemléket vásároltak, így az öregh serpenyő is nagy serpenyőt jelentett, amelyért 20 dénárt fizettek. A tyukmonyt ma tojásnak mondjuk. Az ételízesítők közül nem hiányzott a szerecsendió virága sem. A városházi lakoma mellett bőven áldoztak a harmincados házában megszállt urak ellátására is, itt bort 20 forint 32 dénár értékben fogyasztottak el, s a kenyér ára hasonló volt, mert hat darab kenyérért 90 dénárt fizettek, kenyerenként 15 dénárt. A harmincados házban elszámolt ételek között még cseresznyével is találkozunk, amely a vendéglátás időpontját kora nyárra teszi. A mindennapok asztalára azonban nem került rizskása és mazsola szőlő, a polgárok többsége bizony szerényebben étkezhetett, mint a magisztrátus urai, akik a város pénzén vendégelték meg magukat és a „budai urakat". De az ilyen vendéglátás a kor szokásaihoz hozzátartozott, s vendéglátás, egyszerű vagy drágább ajándékok, „discretio" nélkül még a legsimább ügyeket sem lehetett elintézni a felsőbb hatóságoknál. A kamara által ellenőrzött későbbi városi és vármegyei számadásokban is bőven találunk erre példát. y1294. szeptember 14-én, hétszáz éve, Ladomér „isten kegyelméből esztergomi érsek, Esztergomnak örökös comese" a leghatalmasabb egyházi fegyverhez nyúlt, kiátkozta az esztergomi mészárosokat, akik az esztergomi káptalannak súlyos károkat okoztak, megszegték a királynak, III. Endrének tett ünnepélyes ígéretüket. A kiátkozásról szóló oklevelet ma is az esztergomi káptalan levéltára őrzi, benne felsorolva azt a tizenöt esztergomi mészárost, akit az egyházból kiközösített. A királyi hatalom már IV. László uralkodása alatt súlyosan megrendült, s a halála után megkoronázott III. Endre sem tudta könnyen megszilárdítani hatalmát. Az ország nyugati határszélén birtokos Kőszegi Iván 1292ben magát a királyt is elfogatta. Ladomér érsek már egy évtizede a királyi hatalom visszaállításán dolgozott, többször közbenjárt IV. László és felesége közti vitákban, igyekezett az egyházi érdekeket is védelmezni. Pauier Gyula részletesen beszámolt a Huntpázmán nembeliek erőszakoskodásairól, az esztergomi érsek súlyos helyzetéről: „Esztergom vidékén, a Duna balpartján, Kázmér fiai: László, Lampert, István fosztogattak már évek óta. Kártételeik miatt már el is marasztalták őket. Kéménd, Bény birtokait kárpótlásul megítélték az érsekségnek, de az nem tudta birtokba venni. A Kázmérfiak rablása, hatalmaskodása, amelyben - volt eset Csák kardhordozómester is részt vett, hol nagy, hol kicsi volt. A kár, amit okoztak, volt 500 márka és egy márka; egyszer 30-40 ökröt, másszor egy lovat, egy tehenet hajtottak el; feldúltak egész falvakat; egyszer negyven faházat elvittek az érseki birtokról a maguk jószágára: de közülük István azt sem vetette meg, hogy Bénynél az érsek egyik jobbágyától egy darab szürke posztót, egy lovat, egy márkát, egy puzdrát, egy bélelt köpenyeget és más apróságot, ami nála volt, el ne vegyen. Magában Esztergomban, úgy szólván palotája küszöbén, az esztergomvárosi polgárokkal gyűlt meg Ladomér baja, kik - az esztergomvárosi palánkon belül lakó érseki, káptalani és más papi népeket - jobbágyokat, censualistákat a maguk hatósága, a maguk adózása alá akarták kényszeríteni. Ebből aztán számos per, erőszak, hatalmaskodás keletkezett. Volt e nép közt: szabó, tímár, csapó, harangozó, varga, posztókereskedő, ötvös, kovács, mindenféle nemzetiség; legalább sokat hallunk seldenariusoktól - amiből a zsellér lett. Említik Henriket, Ludvigot, Kunczot, Heinelt, Jákobot, kinek mellékneve Kezlar 1294. július 29-én III. Endre oklevelében leírta, hogy az esztergomi polgárok a mészárszéki joggal viszszaéltek, a káptalan jobbágyait hatóságuk alá kényszerítették, megadóztatták és a jogtalan adót a házak ajtajainak betörésével, zálogolással szedték be. Kíséretében ott volt a Pauler által említett anyja, Tomasina mellett az egri, veszprémi, pécsi és váci püspök, valamint a királyi, királynéi tárnokmester, valamint anyja tárnokmestere is. A hosszú oklevélben olvashatunk arról, hogy a káptalan kesztölci jobbágyait bebörtönözték az esztergomiak. Az ítéletlevélre rákerült a király, a királyné, anyja és több Ladomér érsek kiátkozza az esztergomi mészárosokat Kessler - volt: épp úgy, mint Mikét, BasSot vagy Balduint és „ser" - a francia, olasz, ha nem is toszkánai úr - „Godinust", ki László király özvegye, Izabella nevében Nápolyban is megfordult. Ladomér az excommunicatio fegyverével is élt. Az ügy a király elé került, amikor esetleg Esztergomba jött. III. Endre, kit anyja kísért és tanácsával támogatott, „mint kötelessége", maga hallgatta meg mindkét felet. A polgárok feleletükben „nevezetes hamissággal" majd ezt, majd azt mondták; végre maguk is kénytelenek voltak beismerni, hogy a papságnak igaza van, de azért, amikor engedniük kellett volna, mégsem engedtek. Végre nagy nehezen (1294 közepén) megtörtént a kiegyezés; a polgárok megadták magukat. Ladomér a káptalannal, III. Endre, anyja - Tomasina és az urak közbenjárására minden bírságot, pénzbüntetést elengedett; még az egyház átok alól is - bár ebbe már nehezebben egyezett bele - feloldotta őket, még mielőtt teljesen végrehajtották volna kötelezettségüket." főpap pecsétje is. Az ítéletlevélben az esztergomi mészárosok elismerték, hogy a káptalannak joga van arra, hogy minden levágott marha bőrének a felét megkapja, de az ítélet után is a régi gyakorlatot alkalmazták, nem adták meg a fél marhabőröket. A káptalannak evvel jelentős kárt okoztak, így került sor Ladomér érsek kiátkozó levelére, amelyben a Mindenható úr Isten, Szent Péter és Pál, Szent Adalbert és főpásztori hatalmánál adott jogánál fogva a mészárosok „testét átadta a sátánnak" a kiközösítéssel.A mészárosok nevét is az oklevélbe foglaltatta; kiközösítésre került Albert és egy másik Albert, Ludovic, Valentin, „nagy" Mátyás és a „kis" Mátyás, Menyhárt, László, Jako, Benedek, Colin, Dezső, János és két testvér zsellér. Az ítéletet szokás szerint minden vásár- és ünnepnap szokott módon a templomban harangszó mellett, a gyertyát kioltva ki kellett hirdetni, amíg a mészárosok magukba nem szállnak, elégtételt nem adnak és feláldozást nem nyernek. Ladomér érsek oklevele értékes adaléka városunk történetének, hiszen nemcsak az esztergomi mészárosok megátalkodottságára mutatott rá - saját szemszögéből fogalmazva meg az esetet - de a gyakorlarlatban is utalt a város kereskedelmi életének fontosságára, a kereskedő és iparos réteg súlyára. Kösismert, hogy IV. László 1288-ban megerősítette az esztergomi káptalan vámszedési jogát, úgyhogy, amely szekerek Mosonból Pestre mentek, s elkerülték Esztergomot, Táton vagy Bánhidán voltak kötelesek vámot fizetni a káptalannak. Az 1288-as oklevél is a káptalan régi jogaira hivatkozott, amikor sok más tétel mellett a marhakereskedelmet és marhavágást is megemlítette. Kimondta: „minden élő hízott szarvasmarha után, amelyet nem vágnak le, a vevő adjon egy frisaticust." Fél friesachi dénár járt abban az esetben, ha a mészárosok húst mértek ki, „azok kivételével, aki marhahúst árulnak, mert ezek a levágott marhák bőrének felét adják." S érdekes a névadás is: „longus" és „parvus" Mátyásokat különböztet meg az oklevél szövege, nyilván a hétköznapi gyakorlatból vette át az oklevelet író az ilyenfajta megkülönböztetést. Ladomér érsek nemcsak az esztergomi polgárokkal szemben, de a budaiakkal szemben is élt a kiközösítés eszközével. De a káptalannak is volt vitája hétszáz éve városi polgárral, így Miklós ötvös mesterrel, akinek a Kis-Duna melletti földjét elvette és egy másik Miklósnak adta bérbe. A következő évben Ladomér érsek a perben a káptalan javára döntött. Az esztergomi mészárosok ügyével 1294 után nem találkozunk, feltehető, hogy engedtek az érsek nyomásának és teljesítették kötelezettségeiket a káptalan számára. De Esztergomra III. Endre uralkodása után nehéz évtized következett: belháborúk és trónviszályok sújtották az országot és az esztergomi vár is többször gazdát cserélt. " O. A.