Esztergom és Vidéke, 1994

1994-01-27 / 4. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Mintha Esztergom hajdanvolt dicsősége ...csillant volna vissza azon a koncerten, melyet a Vincze testvérek adtak 24-én hétfőn este az egykori vármegyeház (ma Bottyán kollégium) dísztermében. Bizonyára az ősök szelleme is elégedett volt azzal a művészi tálentummal, melyet Vincze Zsuzsa, Katalin és Péter villantott föl. Nagyszerű ötlet volt koncertet adni itt, a régi fényéből még sokat megőrzött díszteremben. Itt-ott ugyan kopottas, de a szép szecessziós ajtók még a régiek (igaz az egyikre vaslakatot és poroltó készüléket erősítettek). Nos, a Vincze testvérek fergeteges műsorral kápráztatták el a nagyszámú és lelkes közönséget. (Esztergomban mostanság jószerivel csak a zenével lehet közönséget toborozni. Ez bizonyára a korhangulat fokmérője.) Péter mint egy olasz bonviván szórakoztatta a nagyérdeműt. Nádszálvékony húga, Zsuzsa elmélyült, ugyanakkor virtuóz hegedűmuzsikával, Kati, a legkisebb pedig gráciákra jellemző kellemes hanggal örvendeztette meg az esztergomiakat. Akár palermói népdalt, akár Mozart Varázsfuvoláját, akár lágy Schumanndalokat vettek elő a bűvös családi tarsolyból, hangjuk a közönség lelkében visszhangzott. Végül még édesanyjukat és egykori mesterüket, Reményi Károlyt is a színpadra szólították, s megénekeltették őket. Zongorán kísért Reményi József, a Zeneakadémia karmesterképzőjének hallgatója, valamint Kuti Balázs, a Városi Zenede tanára. Várjuk a folytatást! A városnak és a muzsika barátainak pedig komolyan fontolóra kellene venniük, hogy a megye háza most már a zene háza legyen! Hogy a múzsáknak legyen hol lakniuk! Sohö József VÉGVÁRI I. JÁNOS festőművész, nyugalmazott főiskolai tanár, Esztergom díszpolgára életének 67. évében, 1994. január 24-én elhunyt. 29-én, szombaton 14.30 órakor veszünk tőle búcsút a Belvárosi temetőben. * Személyisége és életmüve maradandó értékeinek az Esztergom és Vidéke szerkesztősége legközelebbi számunkban adja meg a méltó tiszteletet. Január 21-én a Balassa Bálint Múzeumban nyílt meg Mezei Erzsébet zentai (Kis-Jugoszlávia) grafikusművész kiállítása, melyet Kaposi Endre főiskolai tanár ajánlott a közönség figyelmébe. A művész a nyáron ismerkedett meg Esztergommal, amikor tanítványait elhozta a József Attüa iskola klubkönyvtára által a határainkon túli magyar gyermekek számára szervezett Piktor '93 táborba. Részletek a megnyitó beszédből: Mezei Erzsébet az Újvidéki Tanárképző Főiskola képzőművészeti szakán szerezte oklevelét 1971-ben. Azóta Zentán él és tanít, a zentai diákok képzőművészeti körének létrehozója és vezetője. Első bemutatkozó tárlata Újvidéken volt 1991-ben, majd Szabadkán, Székelykevén és Szegeden lépett közönség elé önálló tárlattal. Természetesen ezen kívül számos kollektív kiállításon is szerepeltek művei. Úgy gondolom, hogy még a laikus néző számára is rögtön feltűnik, hogy müyen bonyolult és kifinomult technikával készülnek Mezei Erzsébet grafikai lapjai. Ő ezeket egyszerűen monotípiáknak nevezi, de aki egy kicsit is jártas ennek a képalkotási módnak a világában, az tudja, hogy ilyen bonyolult képi struktúrák és gazdag felületek létrehozásához igen nagy műgond és virtuozitás szükséges. Meggyőződésem azonban, hogy ennél a formaitechnikai bravúrnál is fontosabb az az üzenet, ami ezekből a lapokból kiolvasható. Három év művészi munkájának javát láthatjuk itt, ugyanannak a problémakörnek három rétegét, átélésének három különböző szintjét tárja elénk ez a kiállítás. Mezei Erzsébet kiállításán 1990 A rémület apokaliptikus víziói sejlenek fel előttünk. Turbinakerékre, vagy inkább talán a külszíni fejtéseknél használt fejtőgép karmos kerekére emlékeztető szerkezete adja a központi motívumokat, mintha a történelem önmagára hagyott gépezetének eszelős működése venné kezdetét. Fák, állatok, madarak a rémülettől megdermedve, tömbökké merevülve figyelnek, kegyetlenül megtépett, szétmarcangolt testek zuhannak egymásra az idő romjai alá temetve. Felettük az őrült kerék darabjai, fejfaként ágaskodnak. 1991 A rettenet stabilizálódni látszik. Szétroncsolt szerkezetek vonaglanak a sötét semmiben. A világ meghasad. Az ablakok osztásai keresztekké változnak. Akétségbeesett tiltakozás jelei már csupán a csonka fák. Hajdan pompázó klasszikus épületek boltozatai, rozettái összerogyva hevernek. A rémületnek egy pillanatra mintha arca is lenne... Aztán az ég és a föld egymásba roskad. Az élet emlékei üszkösen hullanak alá, vagy fémes derengésbe hűlve merednek a sötétbe. 1992 A gyász mindent elborít. Fejfák végtelen sokaságát látjuk a horizont fölé magasodni. Temetők, temetők mindenfelé. És ekkor - a reménytelenség végtelen sivatagában emberi alakok jelennek meg, talán siratóasszonyok csoportja tűnik elénk. A gyász közös átélésének vigasztalása, a közösségkeresés elementáris igénye sugárzik ezeken a lapokon. Az asszonyok zárt csoportja meg-megrázkódva új és új alakot keres. A lap aljára zuhant, súlyos tömeg megkísérli a kibontakozást. Mígnem a barlangszerű zártság végletesen meghasad. Vijjogó madarak néznek egymással szembe az összebújó asszonyok feje felett. S végül a csoportot bezáró forma kereszt alakot ölt. Az arctalan nők gubbasztó madarakká válva ülnek egy megégett fa üszkös ágán. íme hát betel' a végzet, a gyász szégyenné aljasul az ember porig alázta önmagát. Mezei Erzsébet munkái láttán talán felvillanhat bennünk Bálint Endre misztikus csendjének, vagy Miháltz Pál melankóliájának emléke. Ám itt most másról van szó. Mezei Erzsébet József Attila nyomán kénytelen járni, a könyörtelen igazság önpusztító kimondásában. Az „Eszmélet" IX. strófája jut eszembe: Hallottam sírni a vasat, hallottam az esőt nevetni. Láttam, hogy a múlt meghasadt s csak képzetet lehet feledni; s hogy nem tudok mást, mint szerelni, görnyedve terheim alatt minek is kell fegyvert veretni belőled, arany öntudat! A kérdésre nincsen válasz, s talán ez a legfájdalmasabb. Ezt a fájdalmat mondta ki helyettünk itt egy törékeny asszony, egy erős művész, hogy eszünkbe juttasa azt, hogy mi is szereplői vagyunk annak a balladának, melynek a címe: Történelem. Kaposi Endre