Esztergom és Vidéke, 1994

1994-09-22 / 38. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE • M ESZTERGOM - ERMEKEN (IV.) A Mária Valéria híd vámbárcái A révátkelés csónakkal, vagy komppal, a hajdani szétszedhető pontonhidak, majd később az'állandó kőhidak régóta csak hídvám lerovása után voltak igénybevehetők. 1918-ban általában az állami hidak vámilletékét eltörölték, csak a magán, vagy kisebb közösségek tulajdonában lévő hidakon szedtek hídváinot, egyik-másikon 1950-ig. Az Esztergomot Párkánnyal összekötő állami közúti hidat 1895-ben adták át a forgalomnak. Ferenc József magyar király és Erzsébet királyné leányáról, Mária Valéria királyi hercegnőről nevezték el Mária Valéria hídnak. A szerencsétlen sorsú híd, melynek két oldalt a parti íve dacol még az enyészettel, vízből kiálló árva kőlábazatai csak a Duna hullámait törik meg örvénylő forgókat kavarva, az emberi rombolás martalékává vált. Máig sem sikerült felépíteni. Ezen a hídon 1895től 1918-ig szedték a hídvámot. A vám lefizetésének igazolására hídvám bárcák szolgáltak. Az emlékezet szerint az átkelésért gyalogos személyeknek nem kellett fizetnie, csak a kocsiknak, rakományuktól függően. Ebből az időből három eltérő alakú hídbárcát ismerünk. Kereket, háromszögletűt és négyszegleteset. Valamennyi közepén lyukas, így felfűzve lehetett tárolni. Nehogy sérülést okozzanak az éles, hegyes sarkok, a háromszögletűnek és a négyszögletűnek is lecsípték a csúcsait. A bárcák szövege: ESZTERGOMI ÁLLAMI DUNAHID A préselt rézlemezeket egy Mayer nevű esztergomi bádogosmester készítette. Ma már nem tudjuk, hogy az eltérő alakok az eltérő taksát jelentik-e és ha igen, melyik alak mire vonatkozik. De lehet, hogy csak eltérő időben készültek. Ez ideig más feliratú, vagy más formájú nem került elő. Talán még nem késő, talán még sikerül kiegészíteni és pontosítani ezeket a vázlatos ismereteket. Rayman János Adomány a Máltai Szeretetszolgálatnak Az augusztus 20-án rendezett főszékesegyházi koncert - melynek programján Liszt Ferenc Kononázási miséje szerepelt - teljes bevételét, 45.000 Ft-ot a Gran Tours utazási iroda a közelmúltban átutalta a Máltai Szeretetszolgálat esztergomi szervezetének, amely az összeget a helyi rászorulók segélyezésére fordítja. A koncert tiszta bevételének kedvező alakulásához hozzájárult az is, hogy a főszékesegyház a koncert megrendezéséért nem kért terembérleti díjat. A fellépő előadóművészek közül Baróti István orgonaművész-karnagy a honoráriumáról lemondott, míg a Városi Szimfonikus Zenekar és a Balassa Bálint Énekkar csak közvetlen költségeik megtérítését kérte. Ezek a különben igen érdekes és kedves állatok gyakran nem kis ijedelmet meg bosszúságot okoznak. (A rend kedvéért meg kell jegyeznem, hogy ezek a kalandok jórészt közvetettek: anyám élte át őket, mikor én aludtam.) Először is, nem értem, hogy olyan helyeken, ahol emberek, gyerekek is járnak, miért nem kötelező a póráz használata? S ha kötelező, miért nem használják? Miért nincs, aki betartassa a szabályokat? Tudom, amiket sorolok, bagatell apróságok a sok komolyabb ügy mellett. Azt hiszem azonban, ha kis dolgokban nem sikerül rendet tartani, az talán befolyásolja a nagyobb szabálytalanságok előfordulását. Ha a közlekedéssel, kutyatartással vagy a csendrendelettel kapcsolatos szabályokat ilyen nyilvánvalóan semmibe vehetik, mert olyan nyilvánvalóan nemigen törődnek betartásukkal, nem logikus-e, hogy egyéb rendelkezések, esetleg törvények is veszítsenek tekintélyükből? Visszatérve a kutyákra; bizony, a póráz hiánya sokszor kellemetlenül érinti a gyerekes szülőket - persze nem csak őket, hanem mindenkit, aki valamely okból tart a kutyáktól. Ami azt illeti, meglehetősen riasztó látvány, amikor egy borjúnyi farkaskutya száguld az ember felé, a gazdinak pedig se híre-hamva sincs a közelben. Az eb persze az utolsó pillanatban kitér, se fel nem dönti, se meg nem harapja az embert. (Tiszta szerencse!) Kocsimból figyelve ezeket a pompás állatokat, tulajdonképpen már előre félek, mi lesz, ha majd a saját lábaimat használom, miközben még alig látszom ki a földből. Tudom, hogy nagyon meg fogok rémülni, mint nem egy kisgyerek, akit láttam hasonló helyzetben. Sokszor járunk a szigetre és azt már megszoktuk, hogy a Nagy-Duna partján szabadjára engedik szegény állatokat, hagyják szaladgálni, játszani őket, sőt, sokszor fürödnek is a folyóban, ha nagy a meleg. Ez rendben is van; gazdáik tapintatosan ügyelnek arra, hogy az esetlegesen közelben fürdőzőket nem zavarják. De ugyan hova lesz ez a tapintat, amikor járókelőktől, gyerekektől nyüzsgő helyre viszik e kedves állatokat? Anyámnak velem sétálva volt néhány kellemetlen esete. Mikor elalszom a kocsimban, le szokott ülni, hogy ő is pihenjen, mert fárasztó egy kölyök vagyok. Jó darabig el tudok aludni a szabad levegőn, - ha nem zavarnak föl... - ezalatt anyám belemert nem engedelmeskedett az első hívásnak, vagy azért, mert illetéktelenül üti az orrát idegen babakocsiba; mindegy volt, anyámat a frász kerülgette. Csakúgy, mint amikor arra riadt, hogy közelünkben egy farkaskutya (nem az előbbi) sertepertél, körülötte két kölyke. Gyors pillantás körbe - a gazdi ott ül, úgy kétszáz méternyire, és anyám csak egy pillanatra könnyebbül meg, mert az úriember kényelmes semmittevésben ücsörög. Nézelődik, esze ágában sincs állatait figyelni. Mami-kutya odajön, körbeszaglássza alul a kocsit, anyám moccanatlanul ül, mert annyit azért tud, hogy az anyaálKis K.D. kalandjai, avagy jelentések egy gyermekkocsiból 3. Kutvák merül a könyvébe vagy abba, amit épp csinál. Egyszer arra riadt, hogy egy nagy farkaskutya közeledik nyílegyenesen a babakocsi felé. Megijedt. Rémülten kutatott körbe szemével az eb gazdája után. Hamar meglátta, mert az illető kerékpáron közeledett, s anyám némileg megnyugodott, de éppen csak, mert a gazdinak szemmel láthatóan eszében sem volt megrendszabályoznia elbitangolt jószágát. A kutya - valóban riasztóan nagy állat közben odaért, olyan közel, hogy súrolta a babakocsit, amiben én nyugodtan aludtam. Anyám nem mert mozdulni sem; közben a gazdi kerékpárja elhúzott előttünk és a fiatalember rövid füttyentését hallatva hívta maga után kutyáját, az azonban csak a második füttyszóra hagyott ott minket. „Mit csinálsz?", hallotta még anyám, ahogy a gazdi elmenőben némi értetlenséggel szemrehány az állatnak, csak nem volt biztos benne, azért-e, latok végképp kiszámíthatatlanok. Végül egy gyenge „menj szépen innen"-re futja bátorságából: a megtermett állat nem is emiatt áll aztán odébb, hanem inkább, mert arra támadt kedve. Azért a közelben marad, s anyám óvatosan felállva nézeget segélykérőn a gazdi felé, aki épp arra is pillantott, de nem törődik a látottakkal. Anyám integetéssel igyekszik tudtára adni, hogy legyen már olyan kedves, drága, előzékeny és udvarias, hogy visszahívja elcsatangolt ebeit, de az úriember vagy nem érti vagy nem akarja érteni a jelbeszédet. Ugyanezzel a három állattal megint összefutottunk; ezúttal az egyik kölyökkutya kedvesen anyám térdére tette mellső lábait. Anyáin kevéssé volt elragadtatva a barátságos közeledéstől, különösképp, hogy én centiméterekre aludtam mellette, tenni azonban semmit sem mert, mivel mami-kutya a közvetlen közelből figyelte a manővert. A gazdi bezzeg cseppet sem figyelt, úgyhogy miután a kedves állat felhagyott a velünk való közvetlenkedéssel, anyám felállt és kockáztatva azt is, hogy fölébredek, odakiáltott neki: ugyan tegye már meg azt a szívességet, hogy magához szólítja a csatangoló kutyákat, mielőtt bemásznak a babakocsimba, puszta szeretet bői persze. Nos, ez végre használt. Az úriember visszahívta állatait. Szigeten jártunkban-keltünkben szerencsére csak ritkán találkoztunk gazdátlan vagy annak látszó ebekkel. Úton-útfélen találkozunk viszont legkülönfélébb végtermékeikkel. Magyarán: kutyaszarral. Nem ám csak a kevéssé forgalmas szigeten, nem. Sokfelé a városban, különösképp a Kis-Duna mindkét partján elnyúló sétányokon. Jó, mondhatják a kutyatulajdonosok, a kutyának is el kell végeznie valahol szükségét. Én erre csak azt tudom mondani, hogy ez teljesen rendjén való, mint ahogy az is, hogy én meg szívesen sétálnék legalább kutyapiszokmentes utakon, ha már egyéb szemét jócskán akad. Főleg, ha majd járni kezdek, de még nemigen tudok a Iában elé nézni. Szóval azt látom innen a kocsimból, hogy a kutyák kedves, szimpatikus, ám fegyelmezetlen állatok. Tisztelet a kivételnek, mert van, hál istennek. Meg azt is látom, hogy az emberek nagyon szeretik állataikat, nyilván azért hagyják szabadon futkosni őket kutyátlan embertársaik rémületére, meg azért hagyják, hogy bepiszkolják az utakat, kutyátlan embertársaik boszszúságára. Igen, úgy látom, az emberek jobban szeretik állataikat, mint embertársaikat. Eleinte azt gondoltam, a kutya-einber kapcsolatban a kutyáé az alárendelt szerep. Most azonban nem vagyok olyan biztos ebben. Fura egy világ! (Várady)