Esztergom és Vidéke, 1993

1993-03-04 / 9. szám

10 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Állok a parton és a hattyúkat etetem. Nagyon bátrak, közel merészkednek, nyakukat nyújtogatják. A tekintetem azonban nem állapodik meg rajtuk, folyton a túlpartot figyelem. Furcsa elképzelni - hát még elhinni! -, hogy az ott egy másik ország. A folyó olyan, mint másutt, ahol nem határként rajzolták a térképekre. És néha hallottam már, hogy odaátról idehallatszik a kakaskukorékolás, a kutyaugatás. És az emberszó is. Ugyanolyanok a házak. A fák ugyanabból a földből sarjadtak ki. Látom a madarakat, éppen a Duna fölött szállnak, hol erre, hol arra. Őket nem kötik rendelkezések, törvények, útlevelük sincs. Sok évig éltem már itt, amikor először szalltam kompra és láttam a várost a túlsó partról. Hirtelen más lett minden; nemcsak a Bazilika látványa, vagy a part „kívülről" nézve. Valójában kívülről néztem az országot is. Ilyenkor az ember egy kicsit önmagába pillanthat, eltávolodik addigi létezésétől. Annyi éven át ültem nyáron a teraszon az ablak mellett a szobámban, és „elláttam külföldre", így mondtam a riportot készítő újNézem a Dunát ságíróknak, tévéseknek. Nem volt több érdekes fordulatnál. Most, itteni életem huszonnegyedik évében valahogyan elcsúsznak a súlypontok, horgonyom erősebben kapaszkodik ebbe a földbe. Előtte az ország hat megyéjében éltem, és sokáig külföldön is; de már itt a legtovább. Jó lenne, ha ez többé nem változna. A víz szakadatlanul áramlik, a hattyúk is úszkálnak, kisüt a nap. Hátranézek. Felmagasodik a várhegy, ősi falakat rejt a föld, mindig éltek itt emberek. Elképzelhetetlenül régen is állt Valaki ott a dombon, amikor még mamutok jártak a folyóhoz inni, és kard fogú tigris lopakodott, és oly rövid volt a kőbaltások élete. De ott állt Marcus Aurelius, gondolatok kavarogtak a fejében, és ott - itt? - állt István király is. A töprengők mindig ugyanazt a folyókanyarulatot nézték biztosan, különösen estefelé, ahogy a lemenő nap festett vörösre, égőaranyra eget és vizet. A szél, amely arcukat vágta, hajukba-szakállukba kapott, mindig az északi hegyekről, a nyugati dombokról érkezett. A tél, a tavasz olyan lehetett akkor is, mint most. Talán csak a hattyúk nem úszkáltak erre. A túloldalról akkor is áthallatszott minden zaj. A folyó nem elválasztott, inkább híd nélkül is összekapcsolt. Eszembe jut: mennyire kétségbe esnének a határőrök, ha váratlanul kiszáradna a Duna? Ha az emberek elindulnának mindkét irányba, száraz lábbal, át oda-ide, útlevél és ellenőrzés nélkül? Talán még az egyenruhások is követnék a példát. De a víz még itt van, halkan csobog, sebesen áramlik. Süt a nap, az ember - annyi vihar után - most már derűs időt remél. Derűset, meleget, fényeset. Milyen jó, hogy a nap egyformán süt le mindkét partra. (nemere) „ANGÉLA ROVATA" A magányos emberek itt élnek közöttünk. Életük a család, a munkahely és egy zárt baráti kör között folyik. Szeretjük őket és néha megfordul a fejünkben: vajon miért nem találnak társukra? Legtöbbször a válasz olyan egyszerű, hogy nem is gondolnánk. Nincs idő, alkalom, hely, nincs bátorságuk hozzá, nincs aki segítsen. Ez a rovat azoké a bátraké, akik ehhez a fiúhoz és lányhoz hasonlóan néhány sort írnak magukról. A segítséget „Angéla rovatától" kapják. Minden kedves olvasó, aki a bemutatkozó magányossal szeretné fölvenni a kapcsolatot, a szerkesztőséghez címzett borítékra, az „Angéla rovata" után írja oda az azonosító számot is. Nagy szeretettel várom leveleiket, minden korosztálytól! * Azonosító szám: 017 Szórakozásképpen olvasok, kirándulok, a zenét nagyon szeretem. Középtermetű, 33 éves, érettségizett műszerész vagyok, aki komoly ember, de vidám alaptermészetű partner. Ragaszkodom a dorogi lakásomhoz, de a magányhoz nem. Azonosító szám: 018 Nagyon szeretek utazni, de kerülöm az ismerkedést, mert nem szeretnék elköltözni innen. Ugyanis önálló lakásom van és Esztergomban lakik az egész családom. Irodában dolgozom, érettségiztem. 169 cm magas, 27 éves lány vagyok. Természetem vidám. Megértő, engedékeny típus vagyok. Együtt szaladtak a kőkorláthoz. A kislány piros napozóban, a fiú trikóban volt. Szerettek innen lenézni. A folyó hatalmas kanyart vett a város alatt és a bazilika kis doboznak látszott a magasból. Zöld kupoláját vastag falak és kerek oszlopok tartották. Napfény ömlött az égből, szinte lángoltak a mezők. A hegyen uraknak érezték magukat, és azok is voltak. A város játékszerük lett, mutogatva és kiáltozva ismerték fel a nagyobb házakat. Ott lent sűrűn összenőttek, itt fent ritkásan álltak. A nagyszülők kertjeit a szülők örököltek, a két család egymás mellett lakott. -Ott a Duna! - Ott meg a főutca... Aztán egymás kezét fogva futottak vissza, játszani a sövények árnyékában. A lány felnézett a nagy ezüstfenyőre. Milyen hatalmas! Aztán belemerültek a játékba. A kamaszfiú fehér ingben, sötét zakóban kapaszkodott fel az ösvényen. Mosolyogva szólt be a kerítes fölött. A lány nem futott oda, sétálva jött. Arcán rózsaszín, barackos hamvasság, blúza már dudorodott. A fiú arcán öröm ült: - Sikerült, felvettek...! Egymásra nevettek. Madarak szálltak a hegyi kert fölött, odalent most is megcsillant a folyó, mint máskor. Harangok zúgtak, ők tudták, miért. A lány már nem sírt, csak fekete ruhája jelezte a gyászt. Délután volt az apja temetese, most az este ostromolta a várost. Keletről jött a homály, mint mindig, a völgyben már kigyúltak a lámpák. Itt fent a hegyen még sejtelmes álfények uralkodtak, nyugaton öntött arany volt az égbolt. A fiú bicegett, a pályán megrúgták véletlenül. - Gyere át hozzánk, teszek rá borogatást - a kerítés már sokfelé ledőlt, nem építették fel ismét. A lány mostanában komolyabb volt, de tudott nevetni is. A fiú leült világ, sajnálták, hogy addig nem próbálták. Most maid bepotolják, amit elvesztettek. Testük alatt a hegy volt az ágy, takarójuk csillagfény, tüzes kályhájuk egymás melege. Hó lapult még a hegyoldalakon és frisshideg levegő alít a mezők fölött, amikor a násznép kiszállt a kocsikból. A menyasszony felemelte fehér ruhája elejét, a vőlegény büszkén mosolygott. KeveNéinere István FORRÓ NYÁR Ilonkának, 1993. az ezüstfenyő alá. Néha száraz, sen lakhatnak ilyen magasan, a vámegbarnult tűlevól pergett rá, ros fölött. Vakító felhők húztak el csönd volt. Idefent hallgattak a ku- sebesen, fehérek voltak, mintha a tvák, álmosító nyárvégi vasárnap menyasszony fátylából szakadtak délután telepedett a tücsökzengő volna le. dombokra. Á fiú szeme a völgyre nyílott. A bazilika árnyéka sötét, szabálytalan folt, szinte látta, hogyan kúszik előre. -Hej...! A lány kiáltása messze csengett, alvó macskák emelték fel fejüket. Galambok köröztek. A fiú katonaruhában jött át a sövényen, más volt most, mint mindig. Mintha bajusza is lenne, és olyan... férfias. Tekintetében apró, boldog sugarak cikáztak. A hegyoldal rőten barnállott, ősz, tél és új tavasz telepedett a sziklás gyepre. Fészkek lapultak lombok között, bárányok futottak a legelőn. Távoli vonat füttyentett. A folyóról éjszakánként messzire szállt a vonatok dübörgése. Abazilika csak állt, árnyéka kerülgette, hó rakódott rézkupolájára, a tornyokban galambok turbékoltak. Kisgyerekek futottak ki a kőkorláthoz, egymás kezét fogták. A sö- Te vagy az első, akit meglátó- vény eltűnt, a nagyobb ház szépen gatok - kitarta karjait. Az este társuk lett, érezték maguk körül, velük volt. Karok fonódtak derékra, mohó ujjak tapintottak. Az első csók maga volt a épült. A fák szétterjedtek, az ezüstfenyő alatt fehér székek álltak. Néha az asszony is kijött a korláthoz, lenézett. Emlékező félmosoly az arcán. A férfi mögéje állt, átölelte. A szavak bennük maradtak, így beszélgettek. Koraesti, jó szürke fényben vidám zaj csapott fel. Barátok jöttek, autók zúgtak. A lányok, fiúk elmentek, tancritmus dobolt vérükben. Este a város fülledt éjbe fulladt, távoli makacs dobszó szűrődött a hegyre. Éjjel a férfi magához húzta asszonyát. Vihar száguldott el fölöttük. A férfi nappal csak ült, erőtlenül, borostásan, nézte a völgyet. Elfáradt. Görcsös fájdalom tepte a falakat, fákat. Valahol messze bombák dübörögtek, kékesen csillant a tévé képernyője. Halál lopózott a kerítés mellett, aztán az asszony sírt. Beesett szemmel nézte az úi világot. Minden más lett, fájó hiány, tüske a lélekben, már nem gyógyuló seb. Pillantása ellágyult, na a fákra nézett. Némelyiket még együtt ültették, akkor. A törzsüket tapogatta. A Korlátnál az unokák játszottak. Féltőén állt mellettük, lenézett. A bazilika és a folyó... azok még olyanok, mint régen. A város szétnott, terpeszkedett, ellepte a partot, a parkokat, mezőket. Csak itt fent van nyugalom, még. Barna szempár az ég előtt. Egybemosódik a kettő, féloldódnak. Nem torpan meg az idő, az öregasszony tudja ezt. Az unokák csivitelése az utolsó, amit még hall. Száraz kis teste a padon ül, de ő már nincs itt. Csak a tücskök ciripelnek fájón, emlékeztetően. Forró nyár van, ismét forró nyár.