Esztergom és Vidéke, 1993

1993-11-11 / 45. szám

342 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Dr. Várkonyi Ágnes történészprofesszor köszönti a Bottyán-konferenciát Bottyán János emiékezete Komárom-Esztergom Megye önkormányzata, Esztergom Város önkormányzata és Komárom-Esztergom Megye önkormányzatának Levéltára november 5-én a Városháza nagytermében, Bottyán János egykori palotájában a hajdani gazda születésének 350. évfordulóján emlékülést rendezett. A rendezvény fővédnöke, dr; Kovács György Zoltán, a Megyei Közgyűlés elnöke sajnos nem tudott eljönni, ezért a vendégeket és a résztvevőket dr. Könözsy László polgármester köszöntötte. Az előadók sorában elsőként R. Várkonyi Ágnes professzor asszony Bottyán személyiségéről beszélt, a korabeli történések tükrében. Czigány István hadtörténész Bottyán Jánosról, a katonáról; Bánkuti Imre Bottyán Duna-Tisza közti hadjáratairól beszélt. A Szlovákiából, Érsekújvárból érkezett Sírba Sándor helytörténész városának a Rákócziszabadságharcban betöltött szerepéről tartott előadást. Az esztergomiak sorában elsőként Ortutay András Bottyán helyi kötődéseiről szólt, Nagyfalusi Tibor pedig az Esztergomi Helikon készülő kötetéről, benne a Bottyán János alakját bemutató szemelvényekről. Végezetül Simon Tibor, a Bottyán János szakközépiskola tanára az intézmény névadástörténetét elevenítette föl. Egerben a Studia Agriensia 14. kötetéből különlenyomatként jelent meg lapunk munkatársának, Ortutay Andrásnak új tanulmánya. Címe: Esztergom szerepe a volt Esztergom Vármegye területén a Magyar Királyság és a török uralom időszakában. A feltett kérdés azért aktuális az októberi emlékezések napjaiban, mert az Esztergom és Vidéke című polgári lap 1993. október 21-én megjelent 42. számának 4. oldalán O.A. cikkíró „1956. október 26" cím alatt felsorolja a Sötétkapui tankágyúlövés áldozatainak névsorát, amelyen a 4. helyen szerepel a fenti név is. Igaza van a cikkírónak abban, hogy a névsor hevenyészett és hiányos, ami természetes is a sürgős sebészeti ellátás miatt. A felsorolás 27 nevet tartalmaz, ezzel szemben a Sötétkaputól öszszesen 36 sérültet hoztak be a kórházba a mentők, akik az említetteket többszöri fordulóval, ingajáratban szállították be. Más szállító eszköz nem állt rendelkezésre! A 36 sérült ily módon történt szállítása kb. 1 óra alatt fejeződött be. Mindezeknek személyes élő tanúja vagyok, mivel a kórházat röviddel előtte értesítették, hogy a Sötétkapunál belelőttek az autóbuszba és a sérülteket hamarosan a kórházba szállítják. Ekkor a kórház illetékes főorvosai, névszerint: dr. Oravecz István a sebészeti, dr. Marcali István urológus és dr. Major György szülész-nőgyógyász főorvosok megállapodtak abban, hogy a sérülteket előzetes vizsgálat alapján sürgősségi állapot szerint veszik sorban kezelésre és helyezik el az osztályokon. Magam pedig vállaltam, hogy a kórház kapujában várom és irányítom a mentőket. Rendelkezésre állott még dr. Ortay Gyula röntgenfőorvos, aki az esetleg szükséges röntgenfelvételeket készítette el. Az előzetes vizsgálat helyéül dr. Major főorvos felajánlotta a szülészet-nőgyógyászati osztály vizsgáló helyiségét. Ez az épület volt legközelebb a kórházi kapuhoz, ma az urológia osztály működik benne. Az első szállítmány kb. d.e. 1/2 10 óra tájban érkezett a kórházba, majd 15-20 perces időközzel bonyolódott le a többi forduló. Én mindvégig a kórházi porta közelében tartózkodtam! Talán a 3. fordulóra vártunk, amikor arra lettem figyelmes, hogy a Petőfi utca eleje felől moraj hallatszik, majd az iskolával szemben lévő járda fordulóján mintegy 30-40 főből álló csoport bukkant elő, akik valakit, egy egyenruhás személyt folyamatos szidalmazás és gyalázás, pofozás és rugdosás közben hajtanak maguk előtt a kórház irányába. A csoport lépésről lépésre közelítette meg a kórházat, majd odaérve a nyitott kapun belökte a hadnagyi A sérülések jellegéből adódóan az akkor a vezetésem alatt álló bőrgyógyászati osztály zárt részlegébe kísértem fel, helyeztem el és zártam rá az ajtót a kulcsot zsebre vágva és a szolgálatban lévő ápolónak adtam át azzal az utasítással, hogy senki sem mehet be hozzá és ottlétét titokban kell tartani. Elhelyezése előtt magam is megvizsgáltam és a már említett elváltozásokon kívül találtam a hasán elől valamivel a köldök felett egy kb. 1 cm hosszú és 1-2 mm mély szúrt-vágott sebet, mely nem vérzett és eredetéről a sértett sem tudott számot adni! Ez a hadnagy volt Ludvig József! Ki volt Ludvig József? rangban lévő személyt, majd utána be akart nyomulni a kórház területére is. A testi bántalmazás továbbra is folyt; olyan kiáltások hangzottak el: „Erre a kapuoszlopra kellene felakasztani!" Mivel a sértett a kórház területén belül volt már, felszólítottam a csoportot a távozásra, mert ő már a kórház védelme alatt állt, különben is zavarják és akadályozzák a még beszállítandó sebesültek ellátását. Erre a csoport morogva feloszlott és távozott azzal a megjegyzéssel, hogy még visszajönnek érte. Én a halálravert, remegő embert beküldtem az előzetes vizsgálatra, ahol a dagadt arcon, ajakrepedésen és véraláfutáson kívül ellátandó sérülést nem találtak rajta. A vizsgálat után merült fel, hogy mi legyen vele, hol helyezzük el. Különben is annyira meg volt ijedve, hogy arra kért bennünket, helyezzük el olyan zárt helyre, ahol nem találhatják meg. Másnapra némileg már megnyugodott, az arc duzzanata lényegesen kisebb volt, ajka is javult, a törzs hátsó és alsó részén lévő kiterjedt bevérzések még jól láthatók voltak. Kikérdezésekor elmondta, hogy egy tankkal járőrözött (:?:) a városban, majd a Lőrincz utcában le kellett állnia, mert üzemanyaga kifogyott. Ekkor kiszállt, a tankot becsukta és gyalog indult a Rákóczi tér felé. Eközben mind többen követték, gyalázták, szidták, tekintve, hogy a Sötétkapui lövés híre igen gyorsan elterjedt a városban; a csoport egyre fenyegetőbbé vált vele szemben. Futni kezdett, a csoport utána, majd sikerült a Hévízutca és a Rákóczi tér sarkán lévő ház pincéjébe lefutni. (NB. Ennek a háznak a tér felé néző frontját egy vaskereskedés foglalta el.) A tömeg azonban innen is kihozta, majd onnan a kórházig ütötte, verte, rugdosta, pofozta. így érthető, hogy halálfélelme volt! Benttartózkodásának harmadik napján arca teljesen visszanyerte normális küllemét, a szúrt-vágott sebe is szépen gyógyult. De még mindig nagyon félt, nem volt hajlandó az osztályon akkor ott fekvő betegek közé sem menni, így maradt a zárkában. Közben kaptam a híreket a városból, melyek szerint majd bejönnek érte és elintézik. Ezért, negyedik napon láttam, hogy egy főhadnagy Rajner János főorvossal tárgyal. Lementem hozzá, jeleztem, hogy Ludvig hadnagy osztályomon van, de a biztonságáért nem felelhetek. Mivel állapota lényegesen javult, különös kezelést nem igényel, kértem az elszállíttatását. A főhadnagy ezt megígérte és rövidesen 4 katona kíséretében egy dzsippel érte jött és elvitte. Ez esetből is csak az tűnik ki, hogy - amint ezt az emléktábla-avatáson is hangsúlyozták - az egészségügyben dolgozók számára nincsen sem barát, sem ellenség, csak beteg, vagy sérült felebarát van, bármilyen nemzethez, valláshoz, világnézethez tartozzék is! Végezetül megemlítem, hogy a beszállított 36 sérült közül 9 személy halt meg a kórházban. Mivel a kórházban fekvő valamennyi betegről kórlapot kellett felfektetni, amennyiben ezek 37 év után is feltalálhatók lennének, az adatokat tovább lehetne pontosítani. A fentebb leírtakat magam személyesen éltem át, minden szava megfelel a valóságnak! Még tiszta szerencse, hogy Ludvig hadnagy „sérüléseibe" nem halt bele, mert ez esetben ő lenne Pilátus a Crédóban, mi pedig utólag kivakarhatnánk nevét az emléktábláról! Tatabánya, 1993. október 28. Dr. Darabos László gyémántdiplomás orvos, ny. főorvos Tatabánya