Esztergom és Vidéke, 1993

1993-02-04 / 5. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE VITA* ESZTERGOM - ISKOLAVÁROS m TENYEK A városban pedagógusok helyzete rendült meg. Az elbocsátások 40 státuszt érintenek. Ebből 24 pedagógusáll ás,16 technikai dolgozó. Elbocsátás: 16 pedagógus, mégpedig 12 fő a megszüntetés előtt álló Kossuth iskolából, 4 fő a Balassából, továbbá 8 technikai dolgozó a Kossuth iskolából. A fennmaradó üres státuszok megszűnnek, a Balassa Bálint Általános Iskola csökkenti saját béralapját, a maradék átmegy a dologi kiadások oldalára. A Kossuth Lajos Általános Iskola jogutód nélkül szűnik meg július 31én - ha a képviselő-testület így határoz. Egész évre érvényes költségvetésüknek fedeznie kell a különböző költségeket és a közalkalmazotti törvényből eredő kötelezettségeiket: a munka nélkül maradók végkielégítését. -Mi lesz velük? - kérdeztük Nemesi Erzsébetet, az Oktatási Csoport vezetőjét. - Esélyük sincs arra, hogy állást találjanak. Az új, egyházi iskola építkezése lelassult. Ott tanárfelvétel nem lesz. Ha mégis, akkor bizonyára a saját szempontjaik szerint döntenek. - Kik vannak az utcára kerülők között? - Különböző korúak, különböző végzettségűek. Van, aki nemrég kezdett, talán még mozoghat, fiatal. Van, aki három gyerekkel, néhány évvel nyugdíj előtt, özvegyen kerül ebbe a lehetetlen helyzetbe. -Mit lehet tenni? Tízosztályos iskola? - Nem tudom. Nagyon új dolog, valójában semmit nem tudunk arról: mennyire fog segíteni. Itt következő cikkem írásakor csak az általános iskolákban várható leépítésekről tudtam, nem tudom, a gyereklétszám csökkenése még mit fog elő-idézni az iskolavárosban. Várom a hozzászólásokat, jelezve, hogy egyrészt itt nem esett szó a középiskolákról, a tanítóképzőről, ami azért csak-csak városi ügy is, még akkor is, ha az ott dolgozók csak nagy vonalakban ismerik jövőjüket - ha ismerik! Mint tanárember kértem ebben a témában interj út Kálmán Attilától, a Művelődési és Közoktatási és Minisztérium államtitkárától. Az interjú szövegével terveink szerint a következő számban találkozhatnak. (r) Döbbenten hallom, látom és olvasom, hogy mind magán, mind hivatalos fórumokon egyre több szó esik egyetértően! - a pedagógusok munkanélküliségéről. Vannak olyan hangok, melyek szerint egyenesen kívánatos, hogy piaci verseny alakuljon ki ezen a területen is. Soha nem vettem számra az „átkos negyven év" formulát. Ez a kifejezés az újbátrak sajátja, akik száma úgy szaporodik, mint az átkosban a partizánszövetség taglétszáma. (Újbátrak? Orwelli típusú szóalkotás, megtudhatni bővebbet róla, végső soron: egy pedagógustól.) De most az egyszer használom: az elmúlt időszak legnagyobb, kétes értékű szellemi teljesítménye, hogy szétzilálta az értelmiséget, elbizonytalanította, ellehetetlenítette a gondolkodó embert, s tovább erősítette a társadalomban a feudális kiszolgáltatottság érzését, azét a fajta kiszolgáltatottságét, melyet az alkotó értelmiség, ezen belül a pedagógusok folyamatosan éreztek és éreznek ma is. (Mégis, mindezek ellenére a magyar és közép-európai kultúra soha nem látott színvonalú virágzása volt ez az időszak.) Soha nem volt valódi becsületünk. Azt azonban nem gondoltam volna, hogy továbbra sem lesz. Egy félművelt országban élek, élünk, ahol a műveltséget terjesztő - nem csak középiskolai, hanem mindenféle fokon - közvetítő, hatalmas létszámú, nem mindennapi tudásszintű - és eredményességű! - pedagógusokat most egy másféle függőségi helyzetbe kívánják hozni egyesek: személyek és szervek, bizottságok tagjai és nagyhatalmú intézmények. Nem kívánom dramatizálni a helyzetet: „csak" gyermekeinkről van szó. Az ő jövőjükről, amely végső soron a miénk is. Nem kívánok hazáról, népről szólani. Csak magunkról. Sehol, semmilyen foglalkozásban nem könnyű elviselni a bizonytalanságot Megszenvedi az ember lelke, munkakedve, eredményei. A pedagógus eredményessége azonban csak hosszú távon mérhető! Ha elveszíti magabiztosságát, tudása mellett bizonytalansága, félelme épül bele fokozatosan munkájának „tárgyába": a gyermeki-tanulóihallgatói, vele együtt gondolkodó, együtt létező lélekbe! A pedagógusnak más feladatai vannak, mint holmi piaci megfelelés, zűrzavaros zsibvásár: tanítania kell! Elfogultság nélkül: az egyik legkeményebb munka. Ezt nem lehet sokszoros függőségi állapotban végezni, nem lehet vadkapitalista piaci szeszélyeknek kitenni, mert az eredmény kétségbeejtő lesz! Azok, akik támadták és támadják ezt a társadalmi réteget, százéveken keresztül: magukat nem becsülték és becsülik. A maiak, tébolyító: csak annyit látnak, hogy a szokványnak hitt heti munkaidővel szemben a pedagógusok óraszáma feleannyi, mint az övék! Ha már elfelejtették volna, idézzék vissza, hány dolgozatot írtak, tanáraik mekkora füzethalmokkal birkóztak mind az iskolában, mind otthonukban. Aki nem hiszi, álljon be egy Különvélemény hétre egy magyartanár mellé: megfizetem! Rutinos, évtizedek óta tanító, nyugdíj előtt álló irodalomtanárom ma is napi 12 órát dolgozik: tanít, javít, olvas, készül, korrepetál! Hogy ez őt boldoggá teszi? Ez a természetes! De a félművelt társadalom ne őt kezdje ki! Próbálkozzon meg bárki 36-40 fős napközis csoportokkal sötét, undorító téli délutánokon foglalkozni: vigye el őket ebédelni, valamikor egyen ő maga is, ellenőrizze mindegyik minden házi feladatát, menjen velük sétálni, rettegjen, mikor vág közéjük egy autó, őrült motoros, mossa meg mindegyik kezét, harapdáljon velük együtt nap mint nap zsíroskenyeret uzsonnára, hörpöljön hozzá műkakaót, menjen haza az utolsó ottragadt szegény gyerekkel, akiért esetleg kilenckor jönnek, vegye fel a nevetséges fizetést, májusban ájuldozzon a fáradtságtól, élje át a tizenkét!!! forinttal honorált érettségi dolgozatok javításának fenségét, aztán kezdjen el vele - helyette? - értelmiségi életet élni... Mert ez is egy létforma, csakhogy itt nem kilóra, téglára, négyzetméterre, másodpercre méretik a munka... Nem említettem a tornatanárt, kinek levágják a fejét, ha a gyerek balesetet szenved, a versenyeztető fizikust, akiről, tanítványairól, eredményességéről fél Amerika döbbenten beszél, mondván: micsoda magas szintű képzés folyhat itt, a biológust, aki - folytathatnám. Mi tudjuk, mit csinálunk. Csak azt nem tudjuk, mit csinálnak velünk a hivatalban, az ideológiai kohók újokos szakbarbárai éppen min törik a fejüket. Vannak rossz pedagógusok? Természetesen. Vannak, lesznek. Ahogyan vannak rossz orvosok, kőművesek - ki-ki tudja kihez mérni magát. De az a mechanikus szemléletmód, ami kezd eluralkodni: felettünk, a mi bőrünkre, észveszejtő. Itt lenne a lehetőség, hogy csökkenjenek az osztálylétszámok - Beke Kata államtitkárként ezért harcolt, meg se hallgatták: nincs a bontáshoz fedezet! Hol hallották ezt a tébolyító őrületet?Fölösleges feladatok terhe helyett más fölöslegeket raknak az iskolák nyakába. Nyugatot papolja itt mindenki, de akkor nézzék is meg, hogy milyenek azok az oktatási rendszerek! A sokféleség mellett a legfontosabb: nincsenek financiális gondjaik. A pedagógus létbiztonságban élő, biztos fizetésű állami alkalmazott. Alkot! Nincsenek belső-külső félelmei. A nemzeti büdzsék erejükön felül pénzelik az oktatást. Ezt tapasztaltam Hollandiában, hasonló a helyzet Németországban, Ausztriában, de a Távol-Kelet sem fukarkodik: a nem éppen pacifista Tajvanon az oktatás költségvetése meghaladja a honvédelemét! Jól tudom, mind városi, mind országos költségvetésünk komoly gondokkal küszködik. Jelenünk: pillanatok alatt tönkrement a múltunk, szétesett a gazdaságunk. Ehhez nem értek, nem is szólok bele. De a jövőért felemelem a szavam: a gondokat együtt kell megoldani! Ne hagyjuk ki ebből a pedagógust! Mi a biztosíték arra, hogy fölérendelt vezetői jól tudnak róla dönteni? Hogyan feledhetik el a pozícióbakerültek, hogy valamikor ők maguk is voltak alárendelt helyzetben, netán ők maguk is - pedagógusként hasonlók miatt dühöngtek: engem meg sem kérdeztek... Ma, Babits szavaival ...mindenki a maga istenét üvölté. Le kellene már csendesedni, s odafigyelni egymásra. Nagy a tét. Rafael Balázs, tanár Mi lesz veled, emberke? Avagy a kispénzű pedagógia áldozatai Hallgatom a helyi tévében a városi önkormányzat oktatási bizottsága képviselőinek beszámolóját. A fő gond: kevés pénzből kell megoldani az oktatási intézmények fenntartását. Két gyermekem van, pedagógiát is tanultam, és mindenképpen igyekszem az értelmük fejlesztéséhez szükségeseket előteremteni. Tudom, hogy milyen drága a könyv, a színház, a hangverseny és a mozi. A mai gyerek számára már a videózás is természetes dolog - sőt még a személyi számítógépek használata is. De mindehhez pénz kell, sok-sok pénz. Ahogy körülnézek, egyre több családot látok, ahol a mindennapi megélhetés jóformán a nullával egyenlő. Az ilyen körülmények között felnövő gyermekek esélytelenebbek a jobbmódú gyermekekkel szemben. Feltéve, ha az iskolai oktatás nem egyenlíti ki ezt a helyzetet. De ha az oktatástól vesznek el pénzt, és az intézmények sem tudják ezt megtenni?... Kérem a város oktatási intézményeiben dolgozó pedagógusokat, a képviselőket: szólaljanak meg az Esztergom és Vidéke hasábjain: hogyan látják ezt a problémát és milyen megoldást tudnának javasolni, hogy a szegény és gazdag gyermek legalább a megszerezhető tudásban legyen egyenlő. Pappné Muzslai Zsitva Ágnes