Esztergom és Vidéke, 1993

1993-08-05 / 30-31. szám

232 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Kalotaszeg, Mezőkövesd - Ausztráliában - Kik segítették a kiállítás létrejöttében? - Sokan. Most csak a Zöldházasokra utalok, meg Kaposi Endre festőművész támogatására, aki talán meglátott bennem valamit, mert vállalta a megnyitót. Nagyon egy nyelven beszélünk, jó szakember. Nem fog félre-, vagy átértelmezni semmit. - Mivé vált mára ez a tevékenység? - Nem tudom, tudnék-e festés nélkül meglenni. Szeretem csinálni. Még azt is, ha egy olasz tájképet kell kreálnom egy étterem falára. Igazán azonban a továbblépés izgat Inspirál, hajt az a formavilág, amellyel elmentem itthonról. Ahogyan ismerkedem a fotókkal, többször visszatér egy motívum: a búzaszentelésé. Nemcsak hagyományos festményen, hanem egy üvegablak fotóján is találkozom vele. Izgalmas, érdekes. Erő árad belőle, a lét, a művészet ereje. Eltűnődöm: elegendő-e ez a megamaradáshoz? Veszélyeztetve vagyunk-e? Hiszen manapság sokan ettől féltenek minket. Az eltűnéstől, a beolvadástól. Az a népi, paraszti kultúra, amelyről Huszár Ottó beszél, már nekünk, az itt élőknek is távoli. Eltűnt mögüle az a társadalmi réteg, osztály, amelyik művelte, létrehozta. Átalakulásunk, európaivá válásunk útján ebből is meríthetünk. Amire nagyon kell vigyáznunk: ne csak dísz, felszín, aktuális hivatkozási alap legyen. Több annál. Múltunk - és jövőnk - része. Rafael Balázs „Inaskonyha" - mesterfokon Az Esztergomi Szakmunkásképző és Szakközépiskola, a „317- es" (sokunknak mai napig: MTH) igazgatójának, Sinkó Gyulának invitálására kis csapat gyűlt össze az iskola épületében. Időpont: 1993. július 29-e. Megjelenés célja: az átépített konyha átadása. Az iskola szakemberei, a tisztiorvosi felügyelet képviselője, a Városháza illetékesei körében Sinkó Gyula és Kund Ferenc tervező foglalta össze a többhónapos felújítás tapasztalatait. A munkákat az iskola szakoktatói és tanulói végezték el. Igényesen dolgoztak - s nemcsak azért, mert „maguknak" csinálták: a terepszemle folyamán ismételten bebizonyosodott, hogy jó szakemberek tanítanak itt, jól képzett, igényes hallgatókból lehetnek a jövő szakmunkásai. Rájuk nagyon nagy szükség van. Szóba került, hogy megpróbálják követni az ország és a város iparszerkezetének változásait, felkészülnek mindarra, ami várható. Célszerű lenne, ha hasonló munkákat - gyakorlat, oktatás formájában - a jövőben is végeznének a város más intézményeinél. Hiszen ez már régi gyakorlat, dolgoztak ők a Petőfi iskolában, a szigeti napközi épületében. Kölcsönösen jól járna mindenki! Az újjávarázsolt konyha megtekintése után kaptunk válaszokat néhány kérdésre Sinkó Gyula igazgatótól. - Hány adagos konyha ez? - Ezer főre tudunk főzni, teljes kihasználtság esetén. - Korábban hány adagot főztek naponta? - A felújításig kb. hétszáz adag készült, tanévben. Ebben benne vannak a külső igények is. - Látom, hogy innen éthordóban is el lehet vinni az ebédet, most 90 forintért. - Igen. Sokan járnak ide a környék lakói közül. Újra kapcsolatba akarunk lépni a Suzukival, új gyár épül mellettük, velük is. A következő tanévben a Petőfi iskola, s a kisegítő iskola számára is szeretnénk főzni. - Úgy látom, jó né hány régi főzőüstöt nem cseréltek le! - Sajnos, egyet sem. Még bírják, habár nagyon energiapocsékolók. Amint módunk lesz rá, cseréljük őkeL - A közelben van az autógyár. Ott, tudomásom szerint, nem épült főzőkonyha. Szállítanának nekik? -Nagyon szívesen! Ők körülbelül kétszáz adagot tudnának lekötni. - Van-e mód arra, hogy többféle ebéd készüljön egy nap? - Igen! Eddig is mást kaptak a felnőttek és a kisiskolások. Áz igények széles körben kielégíthetők. (erbé) Török Józsi bácsi, városunk sok mindenben ténykedő nyugdíjas pedagógusa kalauzolta szerkesztőségünkbe Huszár Ottót, az Ausztráliába került, ma már nyugdíjas rajztanárt. - Mint olyan sokan, én is 1956ban mentem el. Kezemben semmit, fejemben, szívemben többet vittem Mindig is vonzott az önkifejezés, s ott, az új országban, bizonytalanul létezve ebbe kapaszkodtam: festeni kezdtem - kezdi történetét Huszár Ottó, miközben a képeiről készült felvételeket tartalmazó albumot mutatja. - Kocsis Lajos bácsi volt (az esztergomiak jól ismerték a nagyszerű tanárt és a szeretnivaló embert)^ akitől talán a legtöbbet kaptam. O nagyon korszerű módon gondolkodott a modern világról, de mindig megmutatta, hogy mi honnan jöttünk, melyek azok a kincsek, amelyek a túra kincsei. - Hogyan fogadták kinn az Ön képeit? - Nézze, annyiféle nemzetiség él ott, hogy egységes ausztrál népi kultúra igazán nincs, nem is lehet. Van, ugye, az őslakosok világa és a másik véglet: a generációk óta ott élők valamiképpen egységes kultúrája. Aztán mellette az angol, ír, német, holland, mindenféle gyökerek és indíttatás. Mivel magyarok kevesen vagyunk, s a Kárpát-medence kultúrája valahogy el is üt a többitől, érdekesnek, izgalmasnak találják, amit csinálok. - Itt azt olvasssuk egy kritikában, hogy mindaz, amit Ön „csinál"a képzőművészetben, az a szemlélőt a zenei motívummentésre, Bartók munkájára emlékezteti. - Igen. Ez nagyon hízelgő, s talán van is benne valami. Tudja, én nem egy az egyben másolom a kalocsai, mezőkövesdi, kalotaszegi formakincset, használom a magyar színvilágot, motívumokat, hanem valami közösét akarok belőle kihozni. Ahogyan egy Bartók-mű sem népzene, de mégis: halljuk belőle. Összetéveszthetetlen. - Hány képpel tud Esztergomban bemutatkozni? - Nem sokkal, hiszen egyrészt csak kisméretűeket hozhattam, másrészt - ezt csöndben mondom egyáltalán örülök, hogy itt lehetek. -Miért? - Mert meg vagyok tisztelve! Az én munkáimat olyan nagy, jelentős dolognak tartották a különböző hivatalos szervek, vámosok stb., hogy elvették, zárolták, alig kaptam vissza! Mintha mit tudom én Leonardo-rajzokat akarnék kiállítani! Ez is egyféle rang... - Milyen visszhangra számít? - Elsősorban arra, hogy eljönnek a régi ismerősök - Sárisápról, ahol születtem, Lábatlanról, ahol felnőttem-, és bebizonyíthatom, hogy valamit a mi kultúránk segítségével én is meg tudtam mutatni a világnak. magyar nép, a magyar paraszti kul-