Esztergom és Vidéke, 1993

1993-05-27 / 21. szám

Minden emigráció fokozottan hordozza annak a nemzetnek a sorsát, amelyből kényszerűen kiszakadt. Fokozottan, hiszen emberek éppen azért válnak üldözöttekké, mert egy-egy történelmi fordulatnál életveszélyes felelősséggel veszik ki részüket az eseményekből. Személyes életüket is alárendelik ezzel eszményeiknek, és ha bukás az eszmény osztályrésze, akkor az emigráns, a száműzött a hazán kívül, idegenben élteti tovább odahaza elgáncsolt reményeit. Következik ebből az is, hogy a földrajzi távolság soha nem szakítja ki az otthoni, élő történelemből. II. Rákóczi Ferenc a Márvány-tenger partján, Rodostóban a kuruc szabadságharc folytatója. Mikes Kelemen haláláig a haza iránti hűség íródeákja, noha életművét jó százados késéssel ismeri meg népe, akkor azonban kiszakíthatatlanul beleépül a nemzeti irodalomba. Kossuth áldozatos hazátlansága itthon táplálta az ellenállás hitét, konok kitartása jótékonyan elősegítette még a Deák Ferenc-i kiegyezést is. Az emigráció tagjai és az itthoniak egymásra figyelve jelentik a nemzet teljességét. Ezt mondhatjuk el századunk négy nagy magyar emigrációs hullámáról is, a 18-asokról, 19-esekről, a 45-ösökről és az 56-osokról. Még a gazdasági emigránsok, a más országban vagy éppen más földrészeken munkát keresők távoli élete, hite is beleépül az itthoni haza haladásába. Olyankor tűnődünk el ezeken, mikor egy-egy emigráció látszólag végetér, a feltételek megváltoznak, a szülőföld kapuja tágasra nyílik, és új megítélést kap minden, ami a hazán kívül a hazáért történt. Vagyis beérik az a történelmi távlat, amely nélkül nem lehet megbízhatóan ítélni egy-egy emigrációs hullás szerepéről, jelentőségéről vagy kudarcairól. Néha azonban több is kell az ítélkezéshez, megismétlődése a hajdani állapotoknak, hasonló vagy majdnem azonos helyzet, amely egyszerre sürgető fontossá teszi az időben vagy térben távolra került tanulságokat. Meggyőző példát őrzök erről a bukaresti magyarok múlt századi emigrációjáról - mert az akkor az volt -, lévén gondozója két hajdani emlékíró, Koós Ferenc és Veress Sándor irodalmi munkásságának. Arányaiban viszonylag kicsiny, lényegében a Kossuth-emigrációhoz kapcsolódó, abból kiszakadt, de azzal végig lelki rokonságot, sőt személyes kapcsolatokat tartó csoport a múlt századi bukaresti magyar 48-asoké. A szabadságharc katonáinak egy része a megtorlás elől Havasalföldre, illetőleg Bukarestbe és aldunai román városokba menekült. Törökországból hazatérőben is sokan telepedtek le Bukarestben. Szándékuk szerint azért ott, hogy a haza közelében legyenek, ha otthon újra fellobban a szabadságharc lángja. Nem ők voltak a román alföld első magyar lakói, de körükben jelenik meg először tudatos polgári réteg, orvosok, papok, mérnökök, iparosok. Ezek a társas élethez és politizáláshoz szokott emberek hozzálátnak öntevékeny művelődési egyesületeik megBeke György Van - e még emigráció? szervezéséhez. Keresik helyüket, szerepüket immár a hazán kívül, de a nemzet életében, és eljutnak a kisebbségi életvitel megtalálásához. Ebben Erdélyből érkező üzenet, gróf Miké Imre levele segíti őket. Kérdésük az: mi lehet a bukaresti magyar emigráció, ez a sajátos diaszpóra igazán korszerű, hűséget és józanságot ötvöző alapállása? Haza és haladás együttes szolgálata túl a szülőföld határain. A válasz ez volt: lojalitás az állam iránt, amelynek polgárai lettek, az új ország törvényeinek megtartása, kultúrájának megismerése, ugyanakkor, ezekkel szerves egységben, a magyar kisebbség szokásainak, nyelvének, hagyományainak, lelki habitusának őrzése, ápolása. Megfogalmazódott ez a tanulság a bukaresti magyarokban már a múlt század hatvanas éveiben, de rejtve maradt a magyar nemzeti köztudatban, mivel a bukaresti magyar szigetélet körébe záródott. Egyszeriben fontosságot kapott azonban a hajdani felismerés Trianon után, mikor Erdélyben milliók kerültek az egykori bukaresti magyarok helyzetébe, dilemmája elé. Nagy szükség lett az önmegőrző, józan beilleszkedés tapasztalataira. Koós Ferenc múlt századi bukaresti református lelkész, tanító és emlékíró alakja előtérbe került, jelentősége megnőtt. Bukaresti magyarok, akik már nem emigránsok voltak - hiszen az ország állampolgáraiként kerültek a fővárosba, egyetemista diákként, munkásként, értelmiségként - Koós Ferencről nevezték el társas körüket. Ez a Kör adott otthont a bukaresti magyar főiskolásoknak. Mégpedig, és erre nagyon érdemes odafigyelni: református intézmény, egyházi védnökség alatt működő egyesület római katolikusoknak, unitáriusoknak, zsidóknak, evangélikusoknak, a hajdani - múlt századi - bukaresti magyar életben megtanult életeszmény, felekezetekes felülemelkedő összefogás jegyében. Újra időszerűnek érzem a kérdést, mai történelmünk sorsfordulatán: milyen tanulságokat kínál az eddig legnagyobb magyar emigráció küzdelme az utóbbi fél évszázadból? Legnépesebb diaszpóra ez, az öt világrész minden táján megtalálható. Küzdelmének végét éppen az hozta el, hogy eszméi a szülőhazában győzedelmeskednek. Látszatra céltalanná vált magának az emigrációnak a léte, ugyanakkor nemzeti fontosságú feladat tanulságainak összegzése. Születtek ehhez kiváló előtanulmányok, megbízható könyvek, vitairatok, emlékezések. Akkor rajzolódik ki az emigráció igazi jelentősége, ha az összegyűlt tényeket immár az anyaországi változások tükrében vesszük vizsgálat alá. Persze, ne adja az ég, a nagy, hogy újból történelmi helyzet tegye időszerűvé ezt az összesítést, miként ez Koós Ferencék bukaresti diaszpórájának örökségével történt. Ne kerüljön olyan helyzetbe megint az anyaország, hogy a nemzet hangját csak határain kívülről lehessen érvényesen megszólaltatni. Nemcsak legnagyobb diaszpóra az utóbbi fél évszázad magyarsága a föld kerekén, hanem minden eddiginél egységesebb közösség is. Mondom ezt annak tudatában, hogy ismerem, mennyi torzsalkodás szaggatta ezt az egységet, mily sokfelé szakadtak szét az érzelmek, gondolatok. De még a viták is a nagyvilág figyelme elé állították a magyar sorsot, anyaországét és a Kárpát-medence kisebbségi magyarságáét. Egységet ötvözött a sajtó, amely szélesebb körű, színesebb és mozgalmasabb volt minden addiginál. És egybefűző erő volt a rádió, elsősorban a Szabad Európa, mely mint roppant égi madár láthatatlan szárnyait terjesztette ki az egész nemzet fölé. Szerintem a Szabad Európa tudatosította legeredményesebben minden égtáj magyarjaiban és nemcsak magyarokban, hogy csakugyan 15 milliónyian vagyunk. A rádió szava mindig ott visszhangzott erőteljesebben, ahol éppen legnagyobb volt az elnyomatás, mélyebb a kétség és a reménytelenség. Erdélyben a Ceausescu-diktatúra utolsó éveiben a Szabad Európa üzeneteire figyelt legjobban a magyarság. Nem is kellett pontosan megnevezni az adót, elegendő volt annyi: „ma ezt mondta a rádió", és tudtuk, hogy | melyik rádió. Leírtam több ízben, hogy a Szabad Európa több lehetőséggel rendelkezett a budapesti adóknál, és ezt a lehetőséget kötelességgé nemesítette. Csakhogy szükség van-e továbbra is biztató nyugati üzenetekre? Vagy éppenséggel céltalanná lett az egész magyar emigráció? Bizonyára nem egyedül teszem fel ezt a kérdést. Németországi magyarok körében, Stuttgart vendégeként közösen kerestük a választ. Kortársaink egy része őszöregen is visszatér most az óhazába. De aki ott marad Németországban, Franciaországban vagy Amerikában, mert meggyökeresedett, mert már nem vállalkozik életforma váltásra? Az ő sorsuk az örökös emigráció. A szó azonban nem illő többé. Nem emigránsok, hanem külhoni magyarok, akiknek történelmi küldetését nem törölte a múló idő. Német, francia vagy amerikai állampolgárként nemcsak tudatosíthatják a magyar sors fordulatait a Kárpát-medencében, mint tették eddig is, de választóként, politikai tényezőként szólhatnak bele fogadott országuk külpolitikájába. S ha van terület, akkor itt kell leginkább a kötelességre ébresztő, józan, felelősségteljes szó. Félek a harsogástól, mégis azt mondom: ez lenne, ez lehet ma százezrek napi feladataivá vált kossuthi küldetés.