Esztergom és Vidéke, 1992

1992-02-07 / 4. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A* esztergomi Donna Quijote Künstlergassell. Legutóbbi számunkban a Szentta­más-hegyi Művészek Utcájáról ír­tam, melyben az elnevezés képtelen­ségét pellengéreztem ki. Az írás megjelenését követő na­pokban egy őszülő hölgy állított meg a Rákóczi tér kellős közepén, a jár­daszigeten: - Tanár úr, ön engem megszégyenített! - Mint kiderült, az utca névadójával hozott össze a jó­sorsom. Másnap pedig Tóth Béláné Far­kas Erzsébet festményekkel, kerámi­ákkal díszített lakásában ültem. Már-már azt hittem, hogy a bűnbá­nat jeleként hamut kell szórnom a fejemre, de olyan kedvesen fogadott, a harag mindenféle jele nélkül, hogy örömmel hallgattam Künstlergasse történetét. Édesanyja, aki kilencvenöt éves korában hunyt el, a szenttamási lép­csősor közelében lakott. Az ő ápolá­sának szüneteiben szokott itt, a „Jó­dobronya"-lépcsőn sétálni. - Akkor ott még piszok - és törme­léktenger volt - mondja, de Kapiszt­rán atya a ferencesektől mindig adott diákokat, akik rendbetették a környéket, de egy alkalommal még a Városgazdálkodási Vállalat is adott két építési konténert. Amikor a Zöld Házba került a vá­rosi képzőművész kör, bennem vető­dött fel a gondolat, hogy a Szentta­más-hegyre vivő lépcsősor első for­dulójánál, a Rózsa utca elején szép múvésztanyát lehetne kialakítani, s jó időben a festők, keramikusok ide járhatnának alkotni. - Még Simon Tiborhoz, a városi tanács akkori el­nökéhez is elmentem, aki azt mond­ta, hogy irigyli az ötletemet, s termé­szetesen minden segítséget megad. Én Zebegényből hozattam padokat és egy árnyékot adó ernyőt - a saját pénzemből. Persze, mire megérke­zett Esztergomba, Simon Tibor hiva­tali idejének utolsó napjait élte, s már nem volt aláírási joga, tehát fizetni sem tudott. így még mindig az én magán-padjaim állnak Szentta­máson. Kilencven szilveszterén felszakí­tották a padokat, szerencsére a Zöld Ház vezetője, Csernus Ferenc visszatetette őket. Mácsányné Schlezák Alice dekoratőr pedig el­készítette a Művészek utcája táblát ­Künstlergasse alcímmel. Ez utóbbi az ott megforduló számos külföldi miatt került oda. Ők gyakorta meg is kérdezik, mit festegetek. Alice - a szabadtéri művésztanya ötletét fel­karolandó - egyik munkájáért két szemétkosarat kért. A tábla most teljesen le van dönt­ve, de ismét felfogjuk állítani. Cser­nus Ferenc mindig megkéri Turi Bé­lát és Tolnai Sándort, akik újra és újra visszateszik a kidöntött táblát. Amikor egy alkalommal két hóna­pig nem voltam idehaza, a fű és a gaz benőtte a Művészek utcáját. Én gyorsam vettem egy kaszát és fogad­tam egy erdélyit, kaszálná le a kör­nyéket. A lépcsőt pedig jómagam szoktam söprögetni. Ha csellengő fiatalokat látok a - Tanár úr, cikkében egy dologban igaza van: a Künstlergasse elneve­zés csak a lépcső tetejénél lévő kis térségre, egy csücsökre vonatkozik, s a Rózsa utcára nem, így valóban félreérthető. A Rózsa utcát én is egy elhanyagolt katyvasz utcának tar­tom, ahol a rég belakott házak előtt még mindig ott az építési törmelék, de ahhoz nem lehet közöm. Velem együtt sokan szurkolnak a művészek utcájáért, például Nagy­falusi Tibor, aki föl is avatta. Már ő is javasolta, hogy Művészek utcája helyett inkább Művészek terét vagy telepét írjuk. Mivel ön szintén félre­értette a feliratot, a javaslat megfon­tolandó. Most, tavasszal virágosítani sze­retném a környéket, a hosszúkás pad elé pedig ovális munkapadot gon­doltam, ahol agyagozni, beszélgetni lehetne... Tóth Béláné valóban méltó párja Don Quijoténak, aki a jó célért újra és újra megvívja szélmalomharca­it... Sebő József A jelen cikk megírása után kap­tam a hírt, hogy a ledöntött táblát rövidesen kifogják cseréim, t az újon már a Művészek tere lesz ol­vasható - magyarul és németül környéken, szólok nekik: Fiúk, igya­tok, csak az asztalokat és a táblákat ne bántsátok! Jópáran már névről ismernek. A „művészek terére" most egy pergolát - árnyékos lugast - szeret­nék telepíteni, hogy legyen hová búj­ni a perzselő nap és a zápor elől. Csak néhány farúd és egy komolyta­lan fedél kell hozzá, ráhúzva a nö­vényzetet. Ez ügyben már régóta ké­szülök beszélni a polgármester úr­ral. Azt szeretném, ha a Szenttamás­hegyből idővel esztergomi Mont­marte lenne, és ez nem elképzelhe­tetlen. Körömszakadtáig** Négy éhes emberre valót - válaszol­tam kissé sután, ám kíméletesen, a sorsra bízva a döntést A fehér pedig elkezdte pakolni a körmöket, egyet és mégegyet és mégegyet és megint egyet.. A körűn elfogyott Mögöt­tem sziszegő megjegyzések, tétován lobogtatott, előkészített, megspó­rolt, erre szánt százforintosok. Én pedig ott álltam szégyenkezve egy halom utálatos disznókörömmel a táskámban. Eszembe jutottak a régi időkből mesélt nagy összejövetelek, a kö­zéposztály vacsorái és az élete javát ledolgozott nyugdíjas. Korok keve­redtek össze emlékezetemben, Horthy után és Rákosi előtt vagy hogy is volt, mindenesetre Kádár alatt, és már majdnem úgy éreztem, hogy minden, a gazdaság törvényeit sejtő ismeretem ellenére, amennyi­ben tudom, hogy most fizetjük meg azt a bizonyos elmúlt negyven évet.. Nem. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy elszegényedünk és hogy én ebből a pököltből jóízűen enni már nem fogok. Talán majd egyszer, ha nem kényszerből, hanem csak úgy szórakozásból, ínyencségből, és nem tizedmagammal állok sorba ér­te. És addig? Addig maradjunk annyiban: itt a kezem, non disznó­láb! Varga Péter tettem meg és a kupaccá kicsinyült egykori hegy egyszer csak meg­szűnt tovább fogyatkozni. A szürke úr fizetett és kiment Tudtam, hogy most rajtam a sor. Éreztem, hogy lassan felszáll a vér a fejembe. A piszkosfehér most meg fogja kérdezni tőlem, hogy mit óhaj­tok. Legalábbis azt kellene monda­nom, hogy három kiló combot vagy hasalját, esetleg bélszint! Nem, in­kább szó nélkül ki kéne fordulnom az ajtón, úgy tenni, mintha ott sem lettem volna, eltűnni, mint a kámfor. - Mit óhajt? - szegezte nekem a A hentes megjelent a maga egykor volt hófehérségében és boldogelső­ként ácsorgó sortársamtól megkér­dezte, hogy mit óhajt Az illető úr, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, rezzenéstelen arccal közölte, hogy körmöt Le is méretett egy nagyobb mennyiséget, majd kétszáz forint alatti összeget fizetve távozott. Némi megnyugvással néztem utá­na: mégsem lehet olyan elvetendő dolog ez a köröm, amikor rajtam kívül akad még valaki, aki hajlandó étek gyanánt magához venni! Az alábbi rövid kis történet bárhol megeshetett volna Magyarorszá­goa Véletlen, hogy velem épp Esz­tergomban esett meg. A minap va­csoravendégségbe hívtam néhány barátomat Egyre ritkában ugyan, de azért előfordul az ilyesmi. Elhamarkodott invitálásom után kezdtem el gondolkodni rajta, mennyiből is fogom megúszni ezt az estét, midőn zseniális ötletem tá­madt: körömpörköltet fogok csinál­ni, jó sok hagymával, paprikával, krumplival, kenyérrel!... Már a gon­dolattól is összefutott számban a nyál, amint rágondoltam a disznó­nak nevezett háziállat kevésbé ne­mes, ám a főzés útján annál ízlete­sebbé nemesedő részeire. Reform­konyha ide, zsírtalan étkezés oda, nekem nincs ötvenezer forintos csu­datálam, amelyben minden zsiradék nélkül, percek alatt elkészül az utá­nozhatatlan ízű marhahúsleves, ont­va a zöldségek csorbítatlan tavaszi illatát, ínycsiklandozó egyveleget alkotván a gőzölgő marhával. Be is álltam a sorba a belvárosi hentesüzletbe pénteken reggel hét órakor. A gyülekező sokaság sejtet­te, hogy elszámítottam magam, ha­marabb kellett volna jönnöm, hétvé­gi bevásárlásra készülnek az embe­rek. Mivel a helyzetem nem volt túl kedvezőtlen, békésen álldogáltam ­harmadikként a sorban. Szemesnek áll a világ, időben kell érkezni! A húskimérés terjedelmes meste­re ekkor az előttem álló úrhoz for­dult: Mit óhajt? A szürkekabátos, kissé borostás úr - körmöt rendelt. Kezdett kiverni a verejték. A körmök egy kupacban hevertek a pult nem túl előkelő bal sarkában és már az imént is végze­tesen megfogyatkoztak. Az egykor hófehér ruhás mester pedig csak egyre pakolta, csak pakolta a kör­möket, mintha sosem akarná abba­hagyni. Már-már az volt az érzésem, a körmök maguktól másznak bele a kétes tisztaságú szatyorba, feltehe­tőn elődeik nyomdokain haladva. Kedvem lett volna közbeszólni: elég már, én is arra várok! De nem kérdést kegyetlenül a piszkosfehér. Vártam volna valami udvarias meg­szólítást, hogy megkérdezze talán, hogy ébredtem.. De nem, ez egy­szerűen faggat Letöröltem verejté­kező homlokomat és minden bátor­ságomat összeszedve kimondtam: körmöt! -És ekkor bekövetkezett, amitől ösztönösen tartottam, amit minden idegszálammal éreztem. A mögöttem sorakozók közül többen felhördültek, tiltakozó jajkiáltások hallatszottak, már-már úgy éreztem: megnyílik allatam a föld, lezuhanok valahová a mélybe, a körmök tulaj­donosainak poklába... - Mennyit? - hangzott az ellent­mondást nem tűrő újabb kérdés. -

Next

/
Thumbnails
Contents