Esztergom és Vidéke, 1992

1992-02-07 / 4. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A* esztergomi Donna Quijote Künstlergassell. Legutóbbi számunkban a Szenttamás-hegyi Művészek Utcájáról írtam, melyben az elnevezés képtelenségét pellengéreztem ki. Az írás megjelenését követő napokban egy őszülő hölgy állított meg a Rákóczi tér kellős közepén, a járdaszigeten: - Tanár úr, ön engem megszégyenített! - Mint kiderült, az utca névadójával hozott össze a jósorsom. Másnap pedig Tóth Béláné Farkas Erzsébet festményekkel, kerámiákkal díszített lakásában ültem. Már-már azt hittem, hogy a bűnbánat jeleként hamut kell szórnom a fejemre, de olyan kedvesen fogadott, a harag mindenféle jele nélkül, hogy örömmel hallgattam Künstlergasse történetét. Édesanyja, aki kilencvenöt éves korában hunyt el, a szenttamási lépcsősor közelében lakott. Az ő ápolásának szüneteiben szokott itt, a „Jódobronya"-lépcsőn sétálni. - Akkor ott még piszok - és törmeléktenger volt - mondja, de Kapisztrán atya a ferencesektől mindig adott diákokat, akik rendbetették a környéket, de egy alkalommal még a Városgazdálkodási Vállalat is adott két építési konténert. Amikor a Zöld Házba került a városi képzőművész kör, bennem vetődött fel a gondolat, hogy a Szenttamás-hegyre vivő lépcsősor első fordulójánál, a Rózsa utca elején szép múvésztanyát lehetne kialakítani, s jó időben a festők, keramikusok ide járhatnának alkotni. - Még Simon Tiborhoz, a városi tanács akkori elnökéhez is elmentem, aki azt mondta, hogy irigyli az ötletemet, s természetesen minden segítséget megad. Én Zebegényből hozattam padokat és egy árnyékot adó ernyőt - a saját pénzemből. Persze, mire megérkezett Esztergomba, Simon Tibor hivatali idejének utolsó napjait élte, s már nem volt aláírási joga, tehát fizetni sem tudott. így még mindig az én magán-padjaim állnak Szenttamáson. Kilencven szilveszterén felszakították a padokat, szerencsére a Zöld Ház vezetője, Csernus Ferenc visszatetette őket. Mácsányné Schlezák Alice dekoratőr pedig elkészítette a Művészek utcája táblát Künstlergasse alcímmel. Ez utóbbi az ott megforduló számos külföldi miatt került oda. Ők gyakorta meg is kérdezik, mit festegetek. Alice - a szabadtéri művésztanya ötletét felkarolandó - egyik munkájáért két szemétkosarat kért. A tábla most teljesen le van döntve, de ismét felfogjuk állítani. Csernus Ferenc mindig megkéri Turi Bélát és Tolnai Sándort, akik újra és újra visszateszik a kidöntött táblát. Amikor egy alkalommal két hónapig nem voltam idehaza, a fű és a gaz benőtte a Művészek utcáját. Én gyorsam vettem egy kaszát és fogadtam egy erdélyit, kaszálná le a környéket. A lépcsőt pedig jómagam szoktam söprögetni. Ha csellengő fiatalokat látok a - Tanár úr, cikkében egy dologban igaza van: a Künstlergasse elnevezés csak a lépcső tetejénél lévő kis térségre, egy csücsökre vonatkozik, s a Rózsa utcára nem, így valóban félreérthető. A Rózsa utcát én is egy elhanyagolt katyvasz utcának tartom, ahol a rég belakott házak előtt még mindig ott az építési törmelék, de ahhoz nem lehet közöm. Velem együtt sokan szurkolnak a művészek utcájáért, például Nagyfalusi Tibor, aki föl is avatta. Már ő is javasolta, hogy Művészek utcája helyett inkább Művészek terét vagy telepét írjuk. Mivel ön szintén félreértette a feliratot, a javaslat megfontolandó. Most, tavasszal virágosítani szeretném a környéket, a hosszúkás pad elé pedig ovális munkapadot gondoltam, ahol agyagozni, beszélgetni lehetne... Tóth Béláné valóban méltó párja Don Quijoténak, aki a jó célért újra és újra megvívja szélmalomharcait... Sebő József A jelen cikk megírása után kaptam a hírt, hogy a ledöntött táblát rövidesen kifogják cseréim, t az újon már a Művészek tere lesz olvasható - magyarul és németül környéken, szólok nekik: Fiúk, igyatok, csak az asztalokat és a táblákat ne bántsátok! Jópáran már névről ismernek. A „művészek terére" most egy pergolát - árnyékos lugast - szeretnék telepíteni, hogy legyen hová bújni a perzselő nap és a zápor elől. Csak néhány farúd és egy komolytalan fedél kell hozzá, ráhúzva a növényzetet. Ez ügyben már régóta készülök beszélni a polgármester úrral. Azt szeretném, ha a Szenttamáshegyből idővel esztergomi Montmarte lenne, és ez nem elképzelhetetlen. Körömszakadtáig** Négy éhes emberre valót - válaszoltam kissé sután, ám kíméletesen, a sorsra bízva a döntést A fehér pedig elkezdte pakolni a körmöket, egyet és mégegyet és mégegyet és megint egyet.. A körűn elfogyott Mögöttem sziszegő megjegyzések, tétován lobogtatott, előkészített, megspórolt, erre szánt százforintosok. Én pedig ott álltam szégyenkezve egy halom utálatos disznókörömmel a táskámban. Eszembe jutottak a régi időkből mesélt nagy összejövetelek, a középosztály vacsorái és az élete javát ledolgozott nyugdíjas. Korok keveredtek össze emlékezetemben, Horthy után és Rákosi előtt vagy hogy is volt, mindenesetre Kádár alatt, és már majdnem úgy éreztem, hogy minden, a gazdaság törvényeit sejtő ismeretem ellenére, amennyiben tudom, hogy most fizetjük meg azt a bizonyos elmúlt negyven évet.. Nem. Semmit nem tudtam, csak azt, hogy elszegényedünk és hogy én ebből a pököltből jóízűen enni már nem fogok. Talán majd egyszer, ha nem kényszerből, hanem csak úgy szórakozásból, ínyencségből, és nem tizedmagammal állok sorba érte. És addig? Addig maradjunk annyiban: itt a kezem, non disznóláb! Varga Péter tettem meg és a kupaccá kicsinyült egykori hegy egyszer csak megszűnt tovább fogyatkozni. A szürke úr fizetett és kiment Tudtam, hogy most rajtam a sor. Éreztem, hogy lassan felszáll a vér a fejembe. A piszkosfehér most meg fogja kérdezni tőlem, hogy mit óhajtok. Legalábbis azt kellene mondanom, hogy három kiló combot vagy hasalját, esetleg bélszint! Nem, inkább szó nélkül ki kéne fordulnom az ajtón, úgy tenni, mintha ott sem lettem volna, eltűnni, mint a kámfor. - Mit óhajt? - szegezte nekem a A hentes megjelent a maga egykor volt hófehérségében és boldogelsőként ácsorgó sortársamtól megkérdezte, hogy mit óhajt Az illető úr, mintha ez a világ legtermészetesebb dolga lenne, rezzenéstelen arccal közölte, hogy körmöt Le is méretett egy nagyobb mennyiséget, majd kétszáz forint alatti összeget fizetve távozott. Némi megnyugvással néztem utána: mégsem lehet olyan elvetendő dolog ez a köröm, amikor rajtam kívül akad még valaki, aki hajlandó étek gyanánt magához venni! Az alábbi rövid kis történet bárhol megeshetett volna Magyarországoa Véletlen, hogy velem épp Esztergomban esett meg. A minap vacsoravendégségbe hívtam néhány barátomat Egyre ritkában ugyan, de azért előfordul az ilyesmi. Elhamarkodott invitálásom után kezdtem el gondolkodni rajta, mennyiből is fogom megúszni ezt az estét, midőn zseniális ötletem támadt: körömpörköltet fogok csinálni, jó sok hagymával, paprikával, krumplival, kenyérrel!... Már a gondolattól is összefutott számban a nyál, amint rágondoltam a disznónak nevezett háziállat kevésbé nemes, ám a főzés útján annál ízletesebbé nemesedő részeire. Reformkonyha ide, zsírtalan étkezés oda, nekem nincs ötvenezer forintos csudatálam, amelyben minden zsiradék nélkül, percek alatt elkészül az utánozhatatlan ízű marhahúsleves, ontva a zöldségek csorbítatlan tavaszi illatát, ínycsiklandozó egyveleget alkotván a gőzölgő marhával. Be is álltam a sorba a belvárosi hentesüzletbe pénteken reggel hét órakor. A gyülekező sokaság sejtette, hogy elszámítottam magam, hamarabb kellett volna jönnöm, hétvégi bevásárlásra készülnek az emberek. Mivel a helyzetem nem volt túl kedvezőtlen, békésen álldogáltam harmadikként a sorban. Szemesnek áll a világ, időben kell érkezni! A húskimérés terjedelmes mestere ekkor az előttem álló úrhoz fordult: Mit óhajt? A szürkekabátos, kissé borostás úr - körmöt rendelt. Kezdett kiverni a verejték. A körmök egy kupacban hevertek a pult nem túl előkelő bal sarkában és már az imént is végzetesen megfogyatkoztak. Az egykor hófehér ruhás mester pedig csak egyre pakolta, csak pakolta a körmöket, mintha sosem akarná abbahagyni. Már-már az volt az érzésem, a körmök maguktól másznak bele a kétes tisztaságú szatyorba, feltehetőn elődeik nyomdokain haladva. Kedvem lett volna közbeszólni: elég már, én is arra várok! De nem kérdést kegyetlenül a piszkosfehér. Vártam volna valami udvarias megszólítást, hogy megkérdezze talán, hogy ébredtem.. De nem, ez egyszerűen faggat Letöröltem verejtékező homlokomat és minden bátorságomat összeszedve kimondtam: körmöt! -És ekkor bekövetkezett, amitől ösztönösen tartottam, amit minden idegszálammal éreztem. A mögöttem sorakozók közül többen felhördültek, tiltakozó jajkiáltások hallatszottak, már-már úgy éreztem: megnyílik allatam a föld, lezuhanok valahová a mélybe, a körmök tulajdonosainak poklába... - Mennyit? - hangzott az ellentmondást nem tűrő újabb kérdés. -