Esztergom és Vidéke, 1992

1992-07-10 / 26-27. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE TÁRLATVEZETŐ _ / Lám, Székely Gábor földjéből agyagjából - pedig a giliszták: mezők, kertek jótékony napszámosai. Nem „tagadják le" anyagukat - az agyagot -, a rúdformáló gépi technikát sem, amelynek létrejöttüket, felnagyított természetüket köszönhetik. Elő - s máris visszabújva föld és föld között - éppen így tanúskodnak hitelesen a Nagy Körforgásról, Folytonos Átalakulásról, keletkezés és elmúlás, szervetlen és szerves létezés földi örökkévalóságáról. A „humuszról", amiben minden benne van, amiben benne van a Minden: az Előtte és az Utána Két Esélye között a szüntelen átmenet végtelen változataival. „Csupán" egy teremtő beavatkozás kell - egy hajlítás, egy bevágás, egy-két csöppnyi máz varázslata - és máris rügyet, virágkezdeményt hajt öntésiéből egyik-másik földigiliszta... Látnivaló és magától értetődő természetességgel, hiszen küldetését, léte értelmét igazolja: folytatódik. Ugyanilyen természetes, ahogy - egyedül, párosával vagy csoportban - fel is egyenesednek, /<ácí/:á^sudaráváváltoznakát,viszszametszetten is az ág-bogas lombkorona égre törő ígéretével. De növeszthetnek e giliszták netán sárkánygyík-tarajat is, - hajthatnak ezek a fácskák akár emberi ujjakat is: mindez természetes. Folyamatos történés, amit minden pillanatában az Egység mozgat, anyag és alakítás, lélek és kéz között... Agyagból teremtett, földből felnyúló, a semmibe kapaszkodó, üres kezek?... Önmagukban állva ezt az üzenetet is jelképezhetnék; de ebben a megkomponált kiállítási térben (az elrendezést Horváth Bélának, a Vármúzeum igazgatójának köszönhetjük) - itt, a többi művel együtt sokkal inkább a művész kézjegyét mutatják. Jelzést a teremtő erőről, amely a természetből vett anyagát az ihletett kéz néhány biztos mozdulatával formálta emberlelküvé. Kiemelve természeti állapotából, ősiségéből, egyszersmind benne is „felejtve", vissza is igazítva hozzá valamelyest. > > > ESZTERGOMI HELIKON Agyag és lélek Székely Gábor kiállításának megnyitója „(...) A környék szép, minden zuga festeni való: de szép környék akad egyebbütt is. Hol akad azonban még egy ilyen múlttal beitatott környék (...) Pedig a művészetnek múlt kell; a lélek lelket keres, még a külső látványokban is, beléjük ivódott régi lelkeket; s ez a varázsa a Kunststadt-oknak. Esztergom műváros! (...) Festőkkel találkozom az utcákon; írók nyaralnak itt, mint Színi Gyula s más is; a helyi lapokban irodalmi polémiák folynak, s este a kávéházban Bányai Kornél, a kiváló fiatal költő üdvözöl, aki itt tanárkodik. A múlt lelkét beitta ez a föld, s talán majd táplálni fogja vele, fiatal festőkön s költőkön keresztül, a jövő lelkét is: erre harsanjatok, esztergomi tósztok! Mert nem ám halott Kunststadt kell nekünk és múzeum; ez a múlttal trágyázott föld mégiscsak marad; amibe vetni és ültetni lehet... Én nem is a várost, hanem a földet kerestem Esztergomban: azért jöttem ide a harmadik hegyre, ahonnan a múlttal ittas város csak látvány, de a föld valóság; miből már ki is bújtak az ibolyák." Esztergomi riport című írásában - majd hetven évvel ezelőtt - Babits fogalmazta meg így korai esztergom-élményét. Az Előhegyről az ő „harmadik hegyéről" - szemlélte a várost és a másik két dombot: a Szenttamást meg a Várhegyet, ahol most állunk, Székely Gábor szabadtéri kiállítását megnyitandó. Babits 1925-ben leírt gondolatait - immár szintén „a múlt leikeként" - idézve, romtalan igazából bízvást táplálkozhatunk. Lévén mi is a jövő, amelyhez „régi lelkek" nagy serege vesz körül. Az örök természetben és a történelem megőrzött örökségében lakozók. Az emberi alkotás folytonosságában ezerféleképp megtestesülő, megújuló lelkek. Most e kerámiába „írott" költeményekben is: Székely Gábor műveiben. Egyike ő azoknak a fiatal esztergomi művészeknek, akik Babits reménységét betöltik. Babits Mihály Esztergoma: városa, földje, tájéka - és Székely Gáboré. Ugy az övé, ahogy Babitsé: „múlttal ittas város", „múlttal beitatott környék"... Ugyanúgy az övé, hiszen költő ő is, mint minden igazi művész. Bármilyen módon, eszközzel, szóval, festékkel, agyaggal míveskedjen is: aki - újra Babitsot idézve - „lelket keres még a külső látványokban is, beléjük ivódott régi lelkeket", az mind „költő" s „képíró" is egyben. A „hűtlen hűség" elkötelezettje: a „régi lelkekben" mindig legújabb önmagát kell keresnie, mindenből önképét ke\\ megformálnia. Számtalan változatban hasonlíthat és különbözhet, - a teremtő ösztön sejti és jelöli ki az utakat, amelyeken a mesterség „ismerheti a járást." Együtt képesek a felfedezésHogy létünk e nagy földi körforgása a kerámiának is teremtő „költői lelke lehet: itt Székely Gábor művei bizonyítják. Amiben az ő „képírása" sajátos testet ölt, amiben „hűtlen hűségnek" nem csak formáit, színeit, de alapanyagát is megtalálja: az maga a föld. Abban a legvalóságosabb értelemben, amivé „ezt a múlttal trágyázott földet" jelképiségéből Babits szóhasználata is átforgatja végül: „mégiscsak föld marad, amibe vetni és ültetni lehet". Székely Gábornak ehhez a földhöz is hűnek kell maradnia, művészi hűtlenségét ő csak így hitelesítheti, csak így lehet kerámikusként mesteri „képíró", egyszersmind igazi „költő". Önként vállalja, ami szükségszerű: ettől természetes, hogy alkotói szabadságát gyakorolja. Úgyszintén ebből következik, hogy az ő műveiben elvontabb, kortalanabb motivumok hordozzák az emberi lélek sajátosan „esztergomi", „dunakanyari" üzenetét, mint egy grafikus, festővagy fotóművész alkotásaiban. Nem történelmi építmények, hanem a természeti anyag és lét végtelen formái, a „múlttal beitatott környék" legrégibb lelkei vei. Ők élnek, közlekednek Székely Gábor „városában", ahol - most Balassival szólva - „az nagy széles mező, az szép liget, erdő sétáló palotájok", a „nagy kerek kék ég" tetőzete alatt... „Szép zölddel béborult, virágokkal újult jó illatú föld tája", amibe - folytatva megint Babitscsal - „vetni és ültetni lehet... miből már kis is bújnak az ibolyák." re, s hogy erről „térkép" készüljön: jelek és jelentések rendszere, amely maga a mű. Székely Gábor „térképei" igazi művek: megbízhatóan költői útmutatók. A „külső látványok" felismerhető jelzések - és barátilag hívnak az ismereüenbe, az alkotói lélek benső térségeibe. ,Jelképek erdejébe": ígérnek látomást, túl az érzékek valóságán... A „régi lelkek" történelmi kövekből és történelem előtti természetből kiszabadítva - zárulnak a műbe, hogy szabadítójukra hasonlítsanak. Az alkotó személyiség „természetéből", egyéni „történelméből" felépült forma nincs ellenükre: nekik való otthon Mint minden műalkotás, amelyben a „hűtlenséget" hűségként hiteles költői erő és képírói biztonság igazolja.