Esztergom és Vidéke, 1992

1992-01-31 / 3. szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 NYOMOLVASAS Tájékozódási futás Hunyadi Mátyás halála óta hetedhét országon innen a magyar népféleség a legábrándosabb a Kárpát-medencében. Oly „szerencsés" kézzel sikerült az előzőeknél természetesen mindig tehetségesebb törzsfőnökeinket pajzsra emelnünk, illetve keblükre ölelniük a Nagy Testvéreknek minket, hogy időnk sem maradt kiábrándulnunk ábrándjainkból. Ennek következtében nemhogy a sokat emlegetett alagút kijáratát nem látjuk, de időközben e közlekedési műtárgy bejárata is összeomlott. Se előre, se hátra. Helyben masírozásra vagyunk kárhoztatva a köröttünk ritkuló, sötét levegőben. A már-már borúlátásra hajló utasokhoz imígyen szólott a masiniszta: „Hölgyeim és úraim, fölszedjük magunk után a sínpályát Záhonytól Hegyeshalomig. Az így nyert vasat valutáért értékesítjük a zöldmezős határ roszdatemetőjében. Maradék évszázadunk legzseniálisabb üzletét kötjük meg a nyugati szomszédunkkal, hiszen ezúttal nem a vasfüggönydarabkák és a rosszlelkű falom ladékok ereklyéivel kereskedünk a bolhapiacon. Ellenkezőleg, a sogórok újra fölhasználható, széles nyomtávú vasutat építhetnek saját költségükön nekünk Bécsig, a közös világkiállítás másodrangú centrumáig. Nemzetünk pedig egy emberként és büszkén emelheti magasba a Mariahilferstrassen az addigra tökéletesen restaurált Feszty-körképet. Honfoglalás lesz, amelyet még nem látott a világ. Európa polgárai végtelen sorokban kígyózva, letelepedési engedélyért folyamodnak a magyar konzulátusoknál. Dunántúl s Alföld egy lesz a harcban, hogy helyet szorítsanak a hazánkba iparkodó tőkés menekülteknek. - Ők pedig lankadatlanul befektetnek a Hegyeshalom és Záhony közötti vasútvonal helyreállításába, hogy keletről honunkba özönlő tömegek ne csak gyalogszerrel érkezhessenek „az ígéret földjé"-re. Lesz itt akkora EXPO, hogy a hidak is fölöslegessé válván a Nyulak szigete fog komptutajként ingázni Pest-Buda között." Aki nem hisz a csodákban, az nem reálista, mondanám masinisztánk elképzeléseit igazolva. Eszembe jut azonban az a tény, hogy ennél a „mennyországánál csak egy rosszabb van: ami utána következik. Sárándi József Pilisszentlászló fölött haladunk, túl vagyunk az első tizenöt kanyaron, nagyívű, viszonylag egyenes szakasz, Áron megkérdezi, hátradőlhet-e már, fáj a felkötött kaija. Panka, mint mindig, egyenesen ül mögöttem, előredűlve, orrát belefúrja nyakamba. Nem hajtok gyorsan, szép a táj, s arra is vigyáznom kell, fel ne forduljon a gyerekek gyomra. Ekkor szólal meg feleségem: - Hogyan is van? Hogy van tovább? „...szép, könnyüléptű szívében megterem/az érett és tűnődő, kevésszavú alázat,/az másról, szól, ha lázad..." Keressük az elveszett sorokat, lassan összerakjuk a Radnóti-verset. A „hiányzó" hatodik ecloga. Sem emlék, sem varázslat Hallgatunk. „Látod, nekem ez Konrád György. Ez ő. Ilyen." Már lefelé haladunk, előttünk a Duna, Szentendre. Nis jut eszembe, az autópálya, kocsival megyünk Bulgáriába, hegyek, Szerbia vak teteje, valahol arra lehet Zagubica. A Láger Heidenau. A könnyűléptű szívű költő... a szilvalekvár, Fanni, Levél a hitveshez, az utolsó üzenetek, a Hetedik ecloga, tarkólövés, meglátod, tarkólövés... minden. És Örkény. Dr. K. H. G. Béke van. Ül egy férfi valami rossz fotelban, lassan támad az este, lepusztult külvárosi lakás, mocsok, bűz, rozoga gyermekágyban - ketrecben - gyógyíthatatlan gyerek. Alszik. Alma nyugtalan, zavart. A látogató, ápolója arra gondol, hogy otthagyja családját, munkáját, ideköltözik. „Itt, a négy fal között mindent megtalálok, ami az élethez kell, és elveszítem mindazt, ami nem kell. Ezen a sodronyon elhúznak az éjszakák, ennél az asztalnál elhúznak a nappalok, lecsúszhatom növekvő sebességgel ugrórácsom lejtőjén, legvégén kis emelkedő, s onnan már szétvetett karral tovább, át a telített semmiségen, a következő ugrópályáig. Itt a négy fal között eleresztenek az egymásba tekeredő mozdulatok, eltolnak maguktól a dolgok, és fölfedi magát az osztatlan idő." Az első találkozás: A látogató. Furcsa, feszült hang a kritikákban, besorolhatatlanság. A könyv: józanító katarzis, rend, Február 7-én 18 órakor a Babits Mihály Városi Könyvtárban a Liberális klub vendége Konrád György író lesz figyelmeztetés. Itt élsz. Vigyázz. A borító hátoldaláról, nagy keretű szemüveg mögül figyelnek a szelíd szemek. Ez a szelídség évekre eltűnt az életünkből. Kezdett minden értelmetlenné, rideggé, jegecessé válni. Nem éreztem értelmét lázadásnak, kiegyezésnek. Belefeszültünk a munkába, mindig mást csináltunk, amit szerettünk volna, tanulás helyett - mellett - építkezés, utazás helyett kert, olvasás helyett alvás, alvás, röviden, zaklatottan. Konrád eltűnt. Kósza hírek a „második nyilvánosságról", kevés információ, nagyritkán rosszul olvasható szamizdatok, ismeretlen Konrád nevek, félelem a tiltottól. Látszólagos jólét, felizzó és szétrobbanó tehetségek. Hit és reménytelenség. Aztán A városalapító, az ismerős, nyugodt hang, a kívánt bizonyosság. Utólag tudjuk meg, hogy ebbe is belenyúlt a hatalom, előtte-utána behívják, egyezkedések, fenyegetés, vizsgálati fogság, ajánlatok. Esszé az értelmiségről, Szelényivel, újabb évek Konrád nélkül, élünk, élünk, üzenjük, aztán engedik, egy év Amerikában, ez már 1988, puhul, fellazul minden, újra kiadják A látogatót, legálissá válik a Beszélő, legalábbis hozzáférhetővé, felgyorsul minden. Jönnek az új hősök, ismertek és ismeretlenek, forr a fazék. 1989. A cinkos. Dosztojevszkiji méretű mű, az összehasonlítás kényszerítő ereje nélkül: a bűn és bűnhődés örök tragédiájának eszázadi kérdésözöne. E regénynyel egyidőben a Kerti mulatság első kötete - a mi, „különbejáratú" közép-európai létünk látlelete. „Itt a kertben lelassulok, kevesebb dologra figyelek, de arra behatóbban. Innen nézve a családi ügyek fontosabbak, mint az állami ügyek. Igyekszem ebben a kertben folyamatosan az utolsó napomat élni, és ritkán tekintek a holnap sötétjébe. Az öröklét folyamatos, benne élek. A létezés minden pillanatban örök." 1990 őszén esszékötet, Európa köldökén. Közben folyamatosan a Colorádói szép hangok írásai, Kortárs, Kritika, Életünk, Beszélő, Népszabadság. Mintha mindig (?) így lett volna. Béke van. Szelídsége, szelíd komolysága vonz hozzá „Megejtő", imám róla, ha nő lennék, vagy írná róla Kosztolányi. Lényével, alapállásával megkérdőjelezi, működésével megválaszolja mindazt a tézisbirodalmat, amelyik az irodalom feladatáról értekezik évtizedek és évezredek óta. „Lukácshoz nem azért vonzódtam, mert egyetértettem vele, hanem mert megragadott a gondolatgazdagsága és eleganciája. Egyetemi tanulmányaim utolsó évében módszertani bírálatot írtam Lukács irodalom-megközelítéséről és egyáltalán a tudományos igényű irodalomesztétika lehetőségeiről." Meg kell ismerni valakit ahhoz, hogy el tudjuk fogadni, hogy képesek legyünk elutasítani - vallja. Mélyen etikus. Etikája a tisztaság és tisztesség etikája. Nem sodródik csoportokhoz, neve zászlókra nem tűzhető. „Pártsem leges", „konzervatív demokrata". írásaiban semmi formai bravúr. Lineáris szerkesztésmód, pontos, de nem feszes cselekményvezetés - különösebb szerteágaródás nélkül. Jobbára négy-öt bővítményes, kijelentő mondatok. Titkos ritmusban kérdések, egymásra építő állítások - s a válaszok bennünk fogalmazódnak meg. Ahogyan ő írja Haraszti Miklósról: ezt mondom én is, érzi az olvasó." Szereti a jelen időt. Szereti a jelent. Múlt idejű mondatai lezárt, értelmezett világba vezetnek. Jelene a mába, a jövőbe, József Attila módján: „Csak ami lesz, az a virág." Ha egyszer meglesz az öreghegyi kert, a zsidó vendégfogadós háza, Badacsony előtt, a tanár így nevezi újabban magát - behúzódik a verandára, vissza a barlangba. Áron és Józsi, a kisfiúk a kertben, Judit asszonnyal. Adassék meg neki. Béke van. Rafael Balázs