Esztergom és Vidéke, 1992
1992-05-08 / 17. szám
ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 HOMOR KÁLMÁNNÉ HALÁLÁRA Valéria szépséges hölgy lehetett... ... hiszen a róla elnevezett ma már csonkán álló híd - még torzójában is impozáns. Az esztergomiak legalábbis így látják. S bizonyságul, hogy nem csak Főnix kelt fel hamvaiból, Valéria hívei - az idén immár másodszor - nevenapján a híd mindkét végében fennen dicsérték a hölgy emlékét. A dicsérő beszédek közül most a párkányiakét idézzük. Felhívás a párkány - esztergomi Mária Valéria híd ügyében Mi, Párkány város és vidéke lakói évtizedek óta dédelgetett vágyunknak és közkívánatunknak adunk hangot, amikor hitet teszünk a Mária Valéria híd mielőbbi újjáépítése mellett. Valljuk, hogy a majd ötven éve csonkán álló híd szégyenfoltja a két ország népei és nemzeti kisebbségei legújabbkori kapcsolatainak és történetének. Nem békélhetünk meg azzal a gondolattal, hogy ez az idők végezetéig így maradjon. Meggyőződésünk, hogy népeink ezeréves együtt- és egymás mellett élésének pozitív hagyományai erősebbek mindannál, ami elválaszthat bennünket Ez a meggyőződés feljogosít bennünket arra, hogy e hagyomány jelenkori letéteményesei és továbbvivői lehessünk. Hiszszük, hogy nincs más lehetőségünk, mint egymás jobb megismerése, tisztelete és megbecsülése, az egymáshoz való közeledés. Ez pedig lehetetlen valóságos és szellemi hídjaink megépítése nélkül. A híd újjáépítése térségünkben kezdete lehet egy modellértékű közép-európai gondolat, a regionális együttműködés kibontakozásának. Városainknak és vidéküknek a híd által szinte minden lehetősége megteremtődne e gondolat gyakorlati megvalósításához. Ennek érdekében felhívjuk országaink minden illetékes intézményét, tegyenek meg mindent azért, hogy a Mária Valéria híd mihamarább felépülhessen. A Valéria nap párkányi résztvevői (A felhívást Esztergomban dr. Horváth István olvasta fel.) Amint a legutóbbi számunkban közölt fájdalmas gyászhír tudatta: egy „régi esztergomi" ismét eltávozott közülünk. Aki már sok éve budapesti lakos volt, aki lélekben mindig - mozgásképtelen betegként is - „itthon" időzött, testére „hazai" föld várt végső nyughellyel. Április 24-én búcsúztatták a szentgyörgymezői temetőben Homor Kálmánné Szkalka Annát - ifjabb barátainak, tisztelőinek „Anci néni"-jét Nekünk is „saját halottunkat": - mondhatnánk a szokáshoz is, igazsághoz is híven. De igazabb, ha élőként gondolunk rá, hiszen annyi mindenben - emberi személyiségekben és művekben, lapunkban is - találhatjuk bizonyítékát: közöttünk van, folytatva önmagát. Párkányból kislánykorában áttelepülve, nagy családdal gyökeresedett meg Esztergomban. Pedagógus szüleitől, 11 testvérkörében tanulta a példát: továbbadni, hogy növeljen lombot, érleljen termést - a saját életerejét. Humánus kulturáltság, keresztényi hit, egyéni akarat és lelemény összes tartalékait mozgósítva: kitartani, hogy összetarthasson. Sok lemondással, áldozattal, de mindig magátólértetődőn, hiszen a saját legbensőbb igényét követve, önként szolgáló szeretettel. Nem csak anyaként gyakorolta a pedagógusi hivatást, - foglalkozásként is. Évtizedeken át sok-sok esztergomi gyerek járt vízivárosi házukba, „magániskolái" németet tanulni. Egyéni módszerének hála, még a nehéz nyelvtant is képes volt megkedveltetni velük. Kiváló munkájának elismeréseként a Szemináriumba is meghívták a német nyelv oktatójának. Áldozatos életútjának, 84 éves koráig fáradhatatlan szellemének legméltóbb megidézésére álljon itt néhány részlet Prokoppné Stengl Marianne búcsúszavaiból, ebből az igazán hiteles - kortársi, barátnői - tanúságtételből. „Húsvét nyolcadában, mi régi barátaid megrendülten állunk koporsód mellett, mégis nem búcsúzni, hanem köszönetet mondani jöttünk ide. Köszönetet elsősorban az Úristennek, hogy nekünk adott, hogy annyi kegyelemmel elhalmozott! Azután Neked kell megköszönnünk, hogy a kapott talentumokat olyan nagyon jól használtad fel (...) Példaképünk voltál nagy hiteddel, ahogyan az átlagnál nagyobb megpróbáltatásokat el tudtad viselni. Köszönetet kell mondanunk azért is, ahogyan erős asszonyként, férjed mellett igazi társként - megvalósítottátok a harmonikus családi életet. Tanúi volleplét sftlt^v ^H^Wj, ^ síé-ttéfea^ ej xycryv. oLd-J ÚUÍ áí^si^Á ^rz^ 1 / r-y / , A, * s? ^nx^u^ya^r M^^'V&Z xh^tM.&'c^ ^L*. ote^ &JLa öLf^-*^ hltfflU^teLM t /Jzyv JiH&fé! / n tunk azoknak az igen nagy nehézségeknek, amelyekkel dacolva neveltétek fel nagy szeretettel és bölcsességgel hét gyermeketeket, mindegyiknek megadva a tehetsége szerinti legnagyobb képzést is (...) Köszönjük Neked a városunkhoz való hűséges ragaszkodást is. Amikor egyre súlyosabbá való betegséged miatt fel kellett számolnod szeretett otthonodat, és Pestre költöztél, lélekben akkor is velünk akartál maradni, ezért kérted az Esztergom és Vidéke rendszeres küldését. Nemcsak olvasni akartad a lapot, de értékes cikkeiddel városunk jelenkori nehéz megújulásában is részt kívántál venni. (...) Volt az életedben olyan szenvedés is, olyan porba sújtó tragédia, amelyben mások összeroppantak volna: két felnőtt lányod hirtelen és érthetetlen halála, az anyaszív legnagyobb megpróbáltatása. És Te ezt is képes voltál nem csak elviselni, de alázattal elfogadni is. Lia vértanú halálát hősi halálnak tudtad felfogni, ami nagy magyarságodat igazolja. Akkor, 1956-ban azt írtad távollévő lányaidnak, hogy tartsák ők is testvérük halálát a hazáért hozott áldozatnak, amely nem lehet hiábavaló. Ennek az áldozatnak értékét most meg is érted, de a seb újra felszakadt!" Anci néni lánya, Homor Ottilia, 19 évesen 1956 októberének egyik esztergomi vértanúja volt, a sötétkapui gyilkos sortűz áldozata. Miután tavaly - hagyományteremtő szándékkal - megrendeztük az emlékünnepséget, majd lapunkban forgatókönyvét is közreadtuk, az ide mellékelt levél érkezett címemre Budapestről. Nem tudhattam, hogy ez lesz az utolsó levél, ami Tc51e jön. Hogy hamarosan múlt időben kell leírnunk: állandó figyelmével, néha írásaival is lapunk munkatársa volt. Hogy ennyire utólagosan kell kérnem: járuljon hozzá megtisztelő levelének közléséhez. Amíg élt, mindig beleegyezését adta. Most is úgy kérem, mintha élne. Emlékezetünk által, örök esztergomiként. A temetésen nem voltunk jelen. Ki útra kelt már húsvétolni, akik pedig itt maradtak, azoknak éppen a soros lapszám szerkesztésén kellett - 3 többiek helyett is - dolgozniuk. így virágainkkal is csak utólag jelenkezhetünk. A sírhoz kell vinnünk, de nem a végső búcsú gyászos alkalmából. Csak úgy, látogatóba - s leveléért, erőt a^Jó jókívánságaiért köszönetül. „Őszinte szeretettel és tisztelettel." Nagyfalusi Tibor