Esztergom és Vidéke, 1991

1991-04-05 / 13. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 7 TALÁlKOZAS A TERMÉSZETTEL Fotókiállítás nyílik Esztergomban a régi vármegyeháza épületében, a Balassa Múzeum termeiben (Bajcsy-Zsilinszky úton) 1991. április 12-én péntek délután 3 órakor. Szekeres János tanár, természetfotós mutatja be legújabb képeit, kinek alkotásaiból lapunk is rendszeresen közöl. Most például az „Ellenfényben" címűt. Szekeres János megszállottsággal járja a Pilis, a Börzsöny, a Gerecse erdeit, magával hordja felszerelését (közte az 1100 mm-es teleobjektivet is!), amivel a természet világát örökíti meg. A Nimród klub tagja 1978 óta, országos kiállításokon több ízben (1983, 1988, 1989) vett részt. Esztergomban utoljára két éve állított ki. A mostani megnyitót Bánhidy László tanár, önkormányzati képviselő tartja. A kiállítás egy hónapig lesz nyitva. Pálos Imre Anomániák-3. Lassan-lassan tavaszodik - és hiába, más szelek járnak. Már néhol takarítanak... Persze, jobb lenne beosztani, hogy ezek a szelek csak addig eresztessenek ki zsákjaikból, míg nem jön a meleg - habár azt is ők hozzák. Mert félő, hogy városunk ismét porsivataggá válik. Mert félő, hogy egyszer valóban megfojt bennünket a szemét. Vajon mennyi pénz kellene a rendszeres takarításra? Ötmillió? Hét? Ilyen összegek mire elegendők? Szép persze, Főszékesegyházunk sziluettje, hátterében a lemenő Nappal, mi> kor úgy elborítja az eredeti esztergomi por. Meg a várost a hamisítatlan esztergomi mocsok. De meglennénk nélküle. Es most, mikor a VGV (tűrhetetlen rossznyelvek pimaszsága szerint a városi garázdák egylete...) lakáseladásokból próbálja fenntartani magát, kíváncsian várjuk, vajon a Temetésre, a Pápalátogatásra, a Gyárátadás és egyebek tiszteletére hány söprőgépet szereznek be azon a pénzen! Csak azokat a holland, méteres partvisokat tudnám feledni... De hát lehet fel» edni az olyan partvisokat, melyeknek nem a nyele, hanem a keféje méteres? Es ott ezekkel söprik az utcát... Itt pedig speciális imidzsünk-egyedi jellegzetességünk - a szemét izgat. Nem bántja a szemét a szemét? - kérdezhetnénk Karinthyval, s tudjuk nemcsak a szemét az, ami itt díszlik. Avagy bűzlik. Mert hovatovább elkerülhetetlenül és egészen tavasz lesz, s elindulnak hódító útjukra az illatfellegek mindenfelé, lett légyen az akár a patinás Széchenyi tér, 1 Kis-Dunapart, vagy a Piac utca. Piac utca, esetleg Zalka Máté utca, mert nemhogy a szám nem áll rá, de egyenesen tiszteletlenségnek tartom Simor János nevén megnevezni azt a vidéket, melynek a leginkább kellene egy város hangulatát tükröznie. Vagy netán ez a tükör az a tükör? Piacunk ugyanis: mocskos. Nem koszos, szemetes, hanem mocskos. A legelején áll a híres-hírhedt Bisztró épülete?, romjai?, utána zűrzavaros portálú butikok, összevissza futó peremű járdák. Karácsony körül itt állt az úttesten egy építmény - a megszokott (?) helyi borzalmaktól némileg eltérő őrület: mint árusítóhely, valójában egy kissé nagyraszabott dühöngő, szögvasakból és kerítésfonatból; utána a Zöld Gyík Serivó pontonja-legalábbis arra emlékeztet, de akkor miért nem a Kis-Dunán áll - tehát egy emelvény, lengyelekkel. A helyi lengyel piac. Megvallom, ez a gyengém. Azon túl, hogy szeretem elkápráztatni őket, meg a mellettük időnként felbukkanó oroszokat, hogy értem a nyelvüket, válaszolok nekik, nagyon sok jópofa dolgot vehetek náluk. Tollak, penge, eredeti isztambuli Adidas-zoknik, rádió, bugyik. Ezeket imádom a legjobban. Általában ott jobboldalt, legszélen kaphatók. Kicsit nagyok, kicsit nyúzottak, divatjamúltak, de mégis: ellensúlyozzák a piac mocskát, az utánuk álló két ütött-kopott kuka és a mellette tornyosuló szemét illúzióromboló látványát. Hol vannak a régi szép idők! Mikor a fél Zalka lengyel piac volt! Mikor valahogy mindig eltűnt utánuk a mocsok nagy része! Ma ketten-hárman vannak, meg a kukák; az árusok délutánra elmennek, de a mocsok: marad. Marad és növekszik. Mikor még, az ántivilágban, épült az orrunk előtt a Gát, és nem volt ennyi nagymellényű környezetvédő, elkezdtek egy hatalmas, hangárszerű valamit építeni a Táti út mellett, a nagy porfelhő közepén. Aztán lefújták a Gátat (még nem egészen), s egyes álmodozók ezt az építményt a városba telepíthetőnek vélték, jó lesz az, mondták, piacnak. Az építmény mára: eltűnt. Semmi különös: ellopták. Milyen szép lett volna! Zárt piac, tisztára súrolt kőpadokkal, felsöprött utakkal, vizesnyolcasokkal! Vizesnyolcas! Helyette: Simor János utca, bódék, kocsmák és mocsok. Rafael Balázs Békeoszlopot állítunk a Béke téren: japán alapítású szervezet ajándékát. A „Világ Békéjéért Imádkozó Egyesület" 1955-ben alakult, hogy politikai és ideológiai törekvésektől mentesen fogjon össze hívőket és nem hívőket a minden emberben élő békevágy kifejezésére és erősítésére. Ezt a célt Földünk egyre több helyén békeoszlop-állítással és közös imaalkalmak szervezésével valósítják meg. Ilyen programra legutóbb - 1990. december 2-án New Yorkban került sor, ahol az ENSZ közgyűlésén is fogadták az egyesület képviselőit. Hazánkba most először jönnek, és ők kérték, hogy Budapest után Esztergomban állíthassák fel látogatásuk második magyarországi emlékjelét. Az oszlop körül három - a kontinentális éghajlatot tűrő japán facsemetét is elültetnek. így jelezve, hogy a természetet is szövetségesnek tekintik ebben a világmozgalomban, amely az oszlop három nyelvű feliratával hirdeti az egyetemes békeakaratot: „Legyen béke a földön!" Az esemény április 6-án, szombaton 11 órakor kezdődik. Reméljük, hogy az önkormányzat hivatalos képviselőin kívül minél több esztergomi fogadja majd a 36 fős csoportot, s veszi át megőrzésre a város nevében jóakaratú vendégeink ajándékát: ezt a minden időkre, nemzedékek végtelen sorához szóló jelképes üzenetet. »