Esztergom és Vidéke, 1991

1991-02-22 / 7. szám

2 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE ' „Az okosság első erénye..." Az esztergomi Országos Levéltár Sok szó esik mostanában a differenciált oktatásról. ,flincsen új a Nap alatt!" Salamon király 2000 évvel ezelőtti mondása jutott az eszembe, amikor egy réges-régi könyvben Pontói Antal sebenicoi püspök 1397-es egyházlátogatásáról olvastam. A „ Canonica visitácio"-bó\ megtudtam, hogy a differenciálás módszere uralkodott abban az időben az Esztergomi Székesegyházi Iskolában. Nagyon helyesen úgy gondolták: nem mindegyik növendéket kell és lehet azonos módon és ugyanarra megtanítani, „hiszen az ügyes orvosok is a test különféle betegségeit más és más orvosszerrel gyógyítják, mert mindegyik bajnak megvan a maga orvossága, - vagyis - az oktatás alakjának és anyagának az egyes növendékek szellemi erejéhez kell alkalmazkodnia." Azt mondták akkor, hogy már Szent Izidor megírta: „az okosság első erénye, hogy megbecsüli az egyént, akit tanítani kell." Az egyediségre alkalmazkodó oktatás - a statutumok szerint - dicsőséget áraszt, mert a tanulók az ilyen tanítás nyomán szépen és egyre gyorsabb ütemben fejlődnek, s a gyengébbek is alkalmassá válnak a nehezebb tudományok elsajátítására. A scolasticustól (tanártól) szigorúan megkövetelték a tanulók egyéniségének figyelembe vételét. Még az is ki volt kötve, hogy a tanár Jól megnézze ám, vájjon az iskolások közül kiket tanít reggel, délben vagy más alkalommal." A régi esztergomi iskolában a figyelem kiterjedt arra a megmosolyogtató, de ma a pszichológusok által is alátámasztott tényre, miszerint az embereket, „ alkotási idejük" szerint, két csoportba lehet sorolni: - vannak a pacsirta típusú emberek, ők korán kelnek, délelőtt a legaktívabbak, aztán pillednek, s az ég első csillagai már az ágyban találják őket; - velük szemben a bagoly típusú emberek délután, este és - nem ritkán - éjjel tudnak a legjobban dolgozni, de jaj annak, aki korán reggel ébresztgetni próbálja őket! A XIV. század végén Esztergom híres káptalani iskolájában a testületi törvényeket nagyon körültekintően alkották meg, és igen szigorúan is vették ezeket. Azokat, akik nem tartották be, megbüntették, s a büntetés nem kisebb volt, mint az, hogy a vétkest „elmozdították a tanítástól." Bánomyné Kovács Ildikó A diadalmas tavaszi hadjárat során 1849 március végén, április elején Kmetty tábornok csapatait helyezték el Esztergomban. A szenttamási bíró egy tisztet és szolgáját az Esztergomi Székesfőkáptalan Hiteleshelyi Levéltárának is helyet adó épületben helyezte el, ahol a levéltár jegyzője és öve, Adámy Alajos is lakott. A hiteleshelyi levéltárért felelős üsztvist\6AndrássyMihály első alispánhoz fordult: „... úgy vagyok meggyőződve, hogy Esztergomban a főkáptalan közhitelű helye s országos levéltára jegyzői hivatalánál, mellyhez fordulnak, amazok minden teendőji, nyilvánosabb figyelmet, köz érdekübb országos tekintetet igénylőbb hivatal nintsen; s fájdalom, midőn más köz ugyan, de mégis sokkal kissebb körű hivatalos tiszti lakok felmentetnek a katona szállásolástól, akkoron ezen egy jegyzői hivatal olly kíméletlenül háttérbe szorittatik " Bár ma nincsenek katonai beszállásolások országunkban, Adámy Alajos panaszaival, sajnos, sokban egyet értünk. De folytassuk a káptalani országos levéltár őrének gondolatmenetét: „Fejedelmeink.. intézkedtek legkegyelmesebben arról is, hogy azok közhitelű helyei jegyzőinek olly tökéletes bátorságú lakásuk legyen, mellyben a hivataloskodásukra bizott országos, sokszor több uradalmakról, ezerekről, milliókról szóló okiratokat hiven megőrizhessék, s tisztüket minden akadály vagy hátráltatás nélkül szabadon gyakorolhassák.." Adámy Alajos 1849. április 4-én kelt személyes átadásra szánt, zárópecsétes levelét „Tekintetes egyházpakai Andrássy Mihály úrnak, nemes Esztergom Vármegye első Alispánjának, megkülönböztetett tisztelettel." címezte. Andrássy Mihály alispán (így írta magát alá) döntése még aznap meg- • született. Utasította a főszolgabírót, hogy a katonai beszállásolást szüntesse meg: „az elkerülhetetlen legnagyobb szükséget eltekintve." Az Esztergomi Székesfőkáptalan Hiteles „Országos" Levéltára már ebben az időben is kiemelt védelmet igényelt és kapott. Fontossága és jelentősége nem volt vitatható. Mai, 142 évvel későbbi véleményünk szerint az anyag fontossága és értéke csak nőtt - nem uradalmak jogait kell ma bizonyítani, hanem nyolc évszázad magyarországi népességének életét, jogait! Szeretnénk azt, ha az 1849-ben « el nem pusztult anyag további fenntartásához megkapnánk a lehetőségeket. Adámy Alajos saját szállásának biztonságát is kötötte a levéltári anyaghoz, furcsa mód mi is hasonló helyzetbe kerültünk: mi értelmes és szükséges munkánkat kötjük nemcsak az egykori Hiteleshelyi Országos Levéltárhoz - hanem az azóta több mint százszorosra nőtt iratanyag feldolgozásához és az érintett állampolgárok majd az eljövendő nemzedékek számára való megőrzéséhez. Ortutay András A Meszéna-ház kis palotája szomszédságában látjuk Esztergomnak a városháza mellett is legpompásabb barokk épületét, amely méltó volt arra, hogy 1805-től, másfél évszázadon át, a vármegye székháza legyen! Eredetileg ez is magánháznak épült. Építéstörténetére ismét a tulajdonosokat kell megidéznünk. Első ismert tulajdonosa Svár János, a városnak 1699 óta első „harmincadosa", aki 1701-ben kapta ezt a település legszebb helyén levő telket. Tekintélyét az is mutatja, hogy hamarosan városbírónak választották. Egyetlen leányáról, Borbáláról, az első adatunk 1721-ből való, amikor már Terstyánszky János (1690-1750) felesége volt, akit akkor a város egyhangúlag ügyészévé választott. Ennél a választásnál tünt fel Esztergomban, mint Terstyánszky pártfogója, Grasalkovics Antal (1694-1771), aki ezidőtájt Budán királyi jogügyigazgató volt, de oly hamar emelkedett tovább, hogy 1748-ban már a királyi kamara elnöke lett. A vármegyéhez írt egyik levelében sógorának nevezi Terstyánszky Jánost, akit ezért is pártfogolt. 1724-ben előkerült a város régi, még a XIII. századból való pecsétnyomója. A város ekkor Terstyánszky Jánost küldte Bécsbe, régi kiváltságainak megerősítése érdekében. Miután ez az útja sikerrel járt, Terstyánszkyt a vármegye alispánjának választották és 24 arany tiszteletdíjjal is jutalmazták. Ezután Grasalkovics mellett királyi személynök, végül 1750-ben alnádor lett, mely tisztséget haláláig, 1754-ig meg is tartotta. Végrendeletében felesége örökségét 24 ezer forintra értékelte, így egymásután szerezhette meg a közeli Felső- és Alsó Bélát, Vörösvárt, Szentivánt és Solymárt, hogy csak a legfontosabbakat említsük. Merész vállalkozású ember volt, amiből joggal következtethetünk arra, hogy ezt a pompás palotát ő építette a szerény, századelej i ház helyére. Stílusát elemezve arra a tényre jutunk, hogy a ház építésze a híres kaput övező rézsűs pillérek faragott kőkorlátos erkélyt tartanak, amelyet a két szélén egy-egy kőváza díszít. Az erkélyre nyíló, díszesen keretezett ajtó az épület középtengelyét és a nagy termet hangsúlyozza. Azt is láthatjuk, hogy az emelet kiképzése ünnepélyesebb, mint a földszinté. Említést érdemel még a kőkorlátos ünnepélyes lépcsőfeljáró és az emeleti díszterem is. Mindezek alapján joggal Szólaljatok meg, régi esztergomi házak! XIII. A volt Megyeháza Bottyán János u, 3. pesti Mayerhofer András (1690-1771) volt, akit Grasalkovics Antal hozatott Salzburgból Pestre. Bár a szakirodalom egyetlen pesti épületet tart biztosan az ő művének, az ún. Péterffy-palotát 1751ből, a mai Piarista-közben (Százéves vendéglő), stíluskritikai alapon azonban Pest legszebb barokk épületeit, valamint a Grasalkovics család pesti és gödöllői palotáját is neki tulajdonítják. Ha a pesti Péterffy-palotát és ezt az esztergomi házat összehasonlítjuk, a hasonlóság azonnal szembetűnő! Míg a század eleji esztergomi barokk épületek síkszerűek - mint a ferences templom homlokzata -, addig itt már a kilenc tengelyes nagy emeletes ház középrésze erősen kiemelkedik. A kosáríves széles erősítjük meg azt a feltevést, hogy ezt a házat Terstyánszky János alnádor építtette Mayerhofer Andrással az 1740-es években. Ezt az időpontot az a tény is megerősíti, hogy az 1751-es ünnepélyes megyegyűlést ebben a házban tartották, noha volt megyeháza a Vízivárosban (ma Balassa Bálint múzeum). Terstyánszky János fia, József, 1723ban született, a jogi pályára lépve Grasalkovics kancelláriájába került; 22 éves korában feleségül vette Bormartini bécsi kereskedő 13 éves leányát, Évát; 1751ben már Esztergom táblabírája és országgyűlési követ, 1754-től a vármegye alispánja, 1765-től főispáni helytartó, de 46 éves korában, 1769-ben, váratlanul meghalt. Életét végigkísérte az a törekvés amint végrendeletében maga írta -, hogy apja halála után maradt 110.000 forint adósságot kifizethesse. Gyermeke nem volt, 28 éves özvegye a következő évben, 1770-ben, férjhez ment Török András (1720-1797) altábornagyhoz. Az esküvő a bélai kastálykápolnában volt. Téves tehát a műemléktáblának az az adata, hogy Török András építtette ezt a házat. Bormar- ^ tini Évának Török Andrástól sem volt gyermeke. így félje halálakor, 1793-ban, az oldalági örökösök ellepték követeléseikkel. Minden ingatlanát eladta, az esztergomi házat és a bélai birtokot dr. Zerdahelyi Pál vásárolta meg 100000 Ftért, de 1805-ben 10000 Ft-ért az esztergomi házat eladta a vármegyének. Ezután majd 150 évig volt e ház Esztergom vármegye székháza. A vármegye az épületet a XIX. században a Deák Ferenc utca felé bővítette. Fel is épült Pachk János tervei szerint a De- « ák Ferenc utcára néző épület és az ehhez vezető udvari szárny északi része. Végül 1910-ben Kósik Ferenc felépítette a déli udvari szárnyat is és szecessiós homlokzattal látta el a Deák Ferenc utcára néző épületet. Ezt azért is meg kell becsülnünk, mert a Lőrinc utca 3. számú ház melyen az 1906-os évszám volt - lebontása miatt ma Esztergom egyetlen szecessiós stílusú épülethomlokzata! Prokoppné dr. Stengl Marianna