Esztergom és Vidéke, 1991

1991-12-20 / 43-44. szám

12: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Drága Barátunk, Kaposi Tamás! Szinte pont egy éve, hogy ugyanebben a körben összegyül­tünk; egy kitűnő év végén voltál, és a „Best of' tényleg az volt! Egy éve, hogy raktuk fel a falra az au­tós sorozatot, a hajszolt vadakkal, a szitanyomat variánsait az autó­ban vitatkozó-veszekedő alakok­kal. Most, hogy az a Téged és bará­taid Pécsről elszólító, rossz olda­lára esett forint - felismerhetetlen szükségszerűség - arra kényszerít bennünket, hogy ne az új képeket várjuk Tőled, hanem - milyen el­képesztő - visszatekintsünk arra, amit nekünk hagytál, most látjuk, hogy az autó előtt az úton átrohanó vadak, az autóban ülők - mind Te voltál. Egy éve annak is, hogy nevetve beszéltünk arról: köteles­séged még legalább tíz évet élni NEKÜNK! Pedig akkor már ott jött a képeden az az autó, amely eltaszított tőlünk. Aki itt most körülálljuk azt, amit a tűz meghagyott Belőled, tudjuk - tapintatból, de talán leginkább önmagunkért - hogy kris­tálytisztán fénylő csillag voltál, fölismerés és elszántság eleven képe. De hát olyan keveset hagytál ne­künk - hiába dolgoztál megszál­lottként - életműved leplezetlen, lepel alatt maradt. Hogy kit vesz­tettünk, mit vesztettünk, mi tud­juk. Tudjuk, mert többet alkottál, mint más hosszú évtizedek alatt ­huszonöt éves voltál és ötvenet él­tél. Látod, ebben is követted - mint az értelmetlen korai halálban is - a nagy mestert, Kondor Bélát, aki­hez (Ka még csak suttogva is) ha­sonlítani kezdtünk Téged. Ha most teheted, mosolyogva nézed fentről e baráti megemlékezést ­talán kicsit visszafogva is az ünne­pélyességtől. De hát nincs erre az alkalomra receptünk, hogyan te­gyünk másként, hiszen minde­nünk - eszünk, szívünk, gyom­runk, szemünk - mindenünk tilta­kozik az ellen, ami Veled történt, s hogy így kell összegyűlnünk egy újabb „Best of' helyett. Nincs már szükséged az ünne­pélyességre. Ott ülsz valahol fes­tőtársaságban Kondor, Bosch, Ko­koska asztalánál és égi élőben hallgatjátok Jim Morisont, Miles Davist. Nekünk a képek, zenék, karkö­tők, versek maradtak s éljük velük ajtiányóddal szigorított életünket, fryiterek, vámpírok, rózsaszín jSSucok, a lányok és a Hold, az úton suhanó állatok, a nagyvárosi férfi; az amszterdami taxisofőr, a meersburgi kastély, a szigorúan el­lenőrzött vonatok, a plafonon ülő kutyák és macskák gondoskodnak most már helyetted arról, ne huny­jon ki hullócsillagod emlékfénye. Nem riasztunk el magunktól, emlékezünk Rád, amíg élünk. Utána úgyis találkozunk! Addig is: Isten veled, Kaposi Tamás! Kaposi Tamás önarcképe és verse „Vízcseppeket versenyeztetek az ablakon. Tested felizgat és mégis csak szépnek látom most. Tavasz volt, és most megint hó hull a tájra. Lelkem töpreng, töppedt agyam egyedül keresi helyét a fejemben. Vízcseppeket versenyeztetek az ablakon, Csendben tesped a vagonban az élet Reggel szomorúem ébredtem Ez a vonat fog éjjel visszavinni Hozzád Ma meg kell, hogy találjalak. Szeretetem tehetetlenül kering körülöttem, de ma megint Rádtalál. Tisztaságomra Te vigyázz, szólj rám, ha elnéző vagyok Veled, és hagyom hogy titkaid ne add ki. A vízcseppek is elakadtak az ablakon, mert rájuk néztem - szememben hiányod gyilkol őrjön gve " Ez a beszéd 1991. december 4­én, az esztergomi belvárosi teme­tőben hangzott el, Kaposi Tamás ötödéves festönővendék, Eszter­gom szülötte temetésén. A Kondor Béla utódjául kisze­melő „várakozásunkat" Ö már nem válthatja valóra: november 6­áh elsodorta reményeinket egy szemből, szabálytalanul érkező autó. Kaposi Tamás nem véletlenül bírta a Kondori utánpótlás bizal­mát: Ó is ugyanolyan ösztönös művész volt, mint nagy elődje ­bármibe fogott, csak önmagát ad­ta, legyen az festészet, grafika, próza és vers, videófilm vagy csak egy hétköznapi (?) képregény. Őt sem igazán tudták terelgetni főiskolás évei alatt: független al­kotóként élte a maga világát, mág­nesként vonzotta maga köré mű­vésztársait. Erős, meghatározó egyéniség volt, mint a legnagyob­bak közül is csak kevesen. Mind­annyiunk, művészet-szeretők­tisztelők, avagy művelők kára az, hogy igazán sosem tudjuk meg: született volna-e új stílusirányzat a Kaposi Tamás köré szerveződői­tekből. Hiszen ha lesz is valami új, megtermékenyítő fiatal pályatár­sai keze nyomán, abban Ó nem vesz részt. Vagy igen, ránk ha­gyott, elképesztően gazdag élet­művével (ami azért mégis csak fájdalmasan kevés, ha arra gondo­lunk, milyen tempóban dolgozott az utóbbi egy-két évben), azzal a kép-rajz-szó-plasztika együttes­sel, amely annyira Ő maga volt, s amelynek ereje nélkül nem vívhat­ta volna ki magának azt a helyet a fiatal művészek között, mint amit elért Ha fennköltek lehetünk kicsit, vagy álmodozók, azt is kívánhat­juk: bárcsak vinné tovább Kaposi Tamás jövőt meghatározó emlékét a fiatal, most izmosodó művész­csapat! S ha majd egyszer a kép­zőművészet „nagy generációjá­ról" elemző mű jelenik meg, vagy nagy, gyűjteményes kiállítás ké­szül, szóljon egy bekezdés (feje­zet) erről a korán eltávozott uni­verzális művészről, aki maga már nem küldheti saját művét. A feladat tehát sokaké. Azoké, akik értenek a képzőművészet nyelvén, és ismerik Kaposi Tamás munkáit, működését* törekedje­nek arra, hogy elnyelje ez a mű méltó helyét a magyar képzőmű­vészetben. Kaján Imre

Next

/
Thumbnails
Contents