Esztergom és Vidéke, 1991

1991-11-15 / 41. szám

6: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A fürge járású, megfontoltan szigorú pályatársat 1962 szeptemberében ismertem meg; a tanári szobában elóbb csak biztonsága tűnt fel, messze kiemelkedő szakértelme, az akkoriban szokatlan következetesség, hogy az értelem értékét becsülte inkább a nívótlan alkalmazkodás behódolt gyakorlata helyett. Közös osztályokban tanítottunk, megismertem otthonát, környezetét és körülményeit - hamarosan lett okom tiszteletre is. Apályamezőkön akkoriban módfelett ajánlatos és célszerű kezdeti szokásos távolságtartás csendes barátsággá alakult utóbb, főként miközben lassan kiderült, hogy nem kevés témában hasonló módon gondolkodunk. Ehhez a folyamatos közeledéshez erősen hozzásegített ugyan a ,.hatalom" is (a fensőséges „megye", kisstílű követei, perzekutorai és kurírjai, a helybéli önhasznú kollaborátorok stb.), egy nyájba bunkózva azokat, akiket a maga alpári ízlésétől eltérőnek, majd „kívülállónak" ítélt. Kiemelt rangra emelve akár a megriadt „társutasságot" is, de a „teljes jogú tagságnak" nyújtva zsírosabb stallumokat, sőt a vészbírói jogokat is, evvel a hiú csalhatatlanság csillagos látszatát Feltehetően egymásra találtunk volna a sorhullámokban érkező, embertelen, drasztikus és riasztó értékű „segítségnyújtások" nélkül is, de elértek rendszeresen. Közösen lógtunk ki az igyekvő hódolók sorából tehát. Szinte képzeletbeli szögesdrót fonódott oktalanul és érdemtelenül körénk. Nem minket védett, inkább az engedetlen példától óvta a hajlékony mezőnyt A fölöttünk és közöttünk élő cölöpverőket ismertük, természetesen. Kerültük is egyben (védett a drót), bár őrzöm feledhetetlenül földi és talajszint alatti serénységük egykori emléknyomait, néhány dokumentumát Ok sem nőttek magasra dombalj i munkálkodásuk során, bár legtöbbjük védi az árnyas „pozíciót". A nyugdíjig legalább, hiszen akkor pottyan le végre a beérett gyümölcs. Marton Kálmánnal közel laktunk egymáshoz, a kollégiumban egyazon asztalnál ebédeltünk, az eszmélkedésre lehetőséget reggelente és délidőben a napi séták nyújtottak, beszélgetéseink színtere többnyire az utca és az iskolai folyosó lett, ritkábban az otthonunk. Itt a szokásosak mellett a magunk „keresetkiegészítő munkáját űztük" inkább, hisz erre mind nagyobb szükség mutatkozott Barátom mindvégig egyedül élt kislányát gondozta, önmagát és a lakást Utóbb kiderült: remekül főz, ha kedve kerekedett, tudott még sütni is. Akkoriban délutánonként is riasztó mértékű iskolai elfoglaltsága volt (esti és levelező tagozatok), magánórákra kevés ideje maradt Az otthoni különmunkára pedig ugyancsak rászorultunk: anyagiakkal a hatalom a legkevésbé sem honorálta a gyanított különvéleményt Lehetőségei sem terjedtek önmaga és a hódolók magasabb díjazásánál tovább. Pályánkon a tanítás értéke sohasem szerepelt fizetett előnyként a kegy osztók kiszámíthatatlan (?) szempontjai között. A tanítványok hálája, a szülők elismerése hatalmas érték, de kenyérre és ruhára (stb.) aligha váltható. És hogy mit tekintett a hatalom akkor igazi értéknek, erről akár a levéltár gyűjteményében sem kevés dokumentum rejlik (beadványok, hangulat- és feljelentések, igazoló jelentések, jegyzőkönyvek, elvtársi memorandumok stb.), még 1957 elejéről is. Pontos címzésekkel és aláírásokkal, hosszas leírásokban a bélyeges névsorok: többnyire a jól élni akarók ítélkeztek a tiszteségesebbje felett. Beszűkült hittel vagy sunyimód hitetlenül. Kapcsolatom Kálmánná csak mélyült a Párizsban megismert és közös jóbaráttá lett egykori tanítványaival való beszélgetések és levelezés során. Erről is szólnak a mélyvízi dokumentumok. A kiszámíthatatlan véletlen sodrában módom nyílt egy távollétében halálra ítélt egykori tanítványával (a „balhét ő ném az akkori következtetések szellemirányait Hirtelen alakult nyugdíjazása után (1982 nyarán maga kérte ezt) megsokasodtak gondjai, egyben magántanítványai. Kérelmében végkövetkeztetéssé értek 62 esztendő naprakész tanulságai, ő evvel bizonyította (számomra legalább), hogy az undor mekkora önrontó erő. Tudott és szeretett tanítani, magánya békéjében kívánt élni tovább. A kimondhatatlan ekkor érte el a még elviselhető határvidékeit, a lemondást választotta tehát. Nem kevés leendő fizikus és mérnök, orvos és tanár (stb.) indult az egyetemekre biztonságosan felvételizni irányítása nyomán, munkájának súlya és híre lett a bizottságok előtt. Szép számban kivételes eredménye is. Bár háza nem épült a domboldalon Maga tapétázta a tanácsi lakást. Sapkája a párizsi tanítvány ajándéka volt De könyvtára szépen gyarapodott Erre az emlékezésre indítékot a véletlenül előkerült egykori jegyzet, egyben a közeles évforduló adott: Marton Kálmán 71 éves lenne noMegkésett nekrológ - M. K. 1920-1989 vitte el" az itthon maradtak feje fölül) „összehoznom" újra rajongott osztályfőnökét Majd közös sétáink hirtelen megszakadtak, de a barátság változatlan maradt az iskolától való kényszerű távozásom után - az ismeretlen helyekről indított, kerülő utakon és váratlanul érkező „segélyküldemények" némelyikének Kálmán serény postása lett Gyanítom: néha önzetlen donátora. Egyben afféle „összekötő" a rám szakadt magány és a tőlem elfordult világ között Biztatóm egyben, bár ebben kevesebb sikere volt Abba is hagyta hamar, példámon látva az esélyeket A focimeccseket közösen értékeltük tovább valamelyikünk tévéje előtt olykor együtt borzadtuk végig a „világpolitika közvetítéseit" a szünetek híradóiban. Pl. 1968 nyarán a prágai események nyúlfarknyi bemutatóit. Legfőként azt ami a fikarcnyi hírek mögül, mintegy sejtésként előkerült Később közös élményünk lett az a bizonyos nemzetközi kupatalálkozó Brüsszelből valamely angol csapat és olasz ellenfele között A talán másfél órán át tartó „élő közvetítés" a lelátókról, a tömeghalállal az igazi mérkőzés-játék kezdete előtt Korábban ilyet nem láthattunk a „prágai mérkőzés" közvetítéseiből, sem máshonnan utóbb. Szomorúan értékeltük a tanulságokat őriztük tovább a mindebből levonhatót Nehezen feledvember 16-dikán. Alapiskoláit szülővárosában, Szombathelyen végezte, majd 1946-ban szerzett Budapesten tanári oklevelet Elhatározásaiba, így életébe 1950 „pályamódosítást" hozott, ez év őszétől a salgótarjáni Madách Gimnázium tanára lett Az esztergomi Dobó Katalin Gimnáziumba 1955-ben került, majd 1957-től 1972-ig az I. István Gimnáziumban tanított, az épület túlsó felén. 1972-től nyugdíjazásáig ismét a Dobóban - a többszörös váltásnak aligha kérelmezője, inkább előidézője volt. Szenvedő alanya egyben, az épületmonstrum körül sodorták körbe a megszorítások és lehetőségek változó széljáratai. Intés volt mindegyik helycsere. Valamely otromba valótlansággal országos tekintélye okán, a valódi tényektől félve, önmaguk törpeségét titkolva és barbár ostobaságukat kendőzve a kápók és helytartók nem merték távolabbra küldeni a szakma számukra risztó értékű mesterét Bár éltek, sőt visszaéltek a lehetőséggel, ha másokkal szemben „elpattant a húr". Megtették ezt is, amikor a „konszenzusban" valamiféle lazulás mutatkozott Végtére is alaposan át kellene forgatni egyszer az említett iratokat Legtöbbjük hiányos ugyan, de épek a hivatal iktató könyvei. És mint az egykori prágai tévéközvetítések, a „hátteret" bőséggel sejtetik. Él még az emlékezet is, e kettő összefogása portrét mutatna fantomkép helyett Valósággá érne a valószerű. Az emberi szó újra tényleges súlyát érheti el. 1982 első hónapjaiban Marton Kálmánnak, a tanári alapfizetése 6100, - forint volt, jóval a szokásos akkori átlag alatt Ennyit a megbecsülésről, a 32 éven át tartó, kivételes értékű tanítás után Az esztendő második felétől, túlóráinak átlagával is számolva, havi 6436, - forint nyugdíjat kapott. Ebből már érthető, hogy a barátok számára miért teltek annyira megközelíthetetlenül utóbb a délutánjai. Miért is nyílt meg annyira ajtaja a közös gondolkozáson felül minden újító szándék előtt Miért vált példává utóbb. Valami effélét írtam volna emlékeztetőül váratlan és több okból tragikus halála után közvetlenül. De akkor lebeszéltek erről közös jóismerőseink. Talán igazuk volt, akkor hiába gyűjtöttem össze az adatokat. Amelyek jegyzete most újra előkerült. Személyes sorsának tragikus vonulatát szándékkal mellőzöm ezúttal is. Nem szólok arról sem, mit tett az erdélyi megalázottakért Erről nálam autentikusabbnak illenék szólni. Bár nem kevés „csempész-Bibliát" továbbításra Németh Lajos lelkészbarátomtól révemen kapott Bizonnyal mindegyik megtalálta megillető helyét, amennyiben „az akció sikerült" a határállomások túlsó felén Bár evvel csak ritkábban dicsekedhettünk akkoriban, jegyezték másutt a donációt. A megsegítettek szívében legkivált Ismét eltűnődöm az egykori jóbarát különös, az átlagtól eltérő élete felett De a nehezen viselt közös felelősséget aligha mellőzhetem: hiánya közel (több mint?) egy hét után lett feltűnővé az akkor nálam már jóval közelibb barátok előtt Magam csupán szombat délelőttönként voltam állandó duma- éa kávézó partner nála, és ritkán meghívott a hétközi napokon. Inkább a távolabbi közös jóbarátok látogatásai idején. Leánya itthoni napjaiban. Az előző szombaton hiába csengettem, de a tömött levélszekrény megnyugtatott: valahol ismét kalandozik. Az egy hétre következőn már jelen lehettem megriadt ,felfedezői" között Távolléte feltűnt a közeli ismerősök számára az előző napon. A mártírtemetésről, a Hősök terén A tömegben lett volna helye. Emléke fölött mindegyre újabb barátok raknak maguknak fészket, nagy részben feledve az egykori negációt Ismét koptatva a leírt és kimondott szavak valódi értékeit Az utolsó emberi mondatok róla talán 1989. július 8-dikán hangzottak el emlékezetem szerint, a ferences templomban, a gyászmisén. Leánya „közönség" nélkül temette el. Bizonyára kívánsága szerint Lenne tehát miről töprengenünk. A példátlan példa eleven- és utórezgésein Bodri Ferenc