Esztergom és Vidéke, 1991

1991-10-31 / 40. szám

8: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 1956 őszén elsős gimnazisták voltunk. Az októberi eseményeket itt éltük meg e városban. 1956. október 26-án reggel mi, a Dobó gimnázium tanulói - úgy mint a többi iskola diákjai is - osztályfőnökeink vezetésével kivonultunk a Széchenyi térre. Talán azt sem tudtuk, hogy miért megyünk valójában, csak azt tudtuk, hogy az egész város gyűlésre vonul oda. Kinn a téren már tengernyi tömeg várakozott. Minket a bíróság épülete elé vittek. Ott hallgattuk a szónokokat, akik a beérkezett buszok tetejére állva ismertették az előző napi eseményeket. Nemzeti színű karszalagos emberek ugráltak a buszok tetetjére. Némelyik verset mondotVvolt aki arra kérte fel Esztergom lakóit, hogy tegyünk mi is valamit a forradalomért. Az egyik szónok felszólította a résztvevőket, hogy nyittassák meg a megyei bíróság épületében levő börtön kapuit. A felszólításra kitárultak a hatalmas kapuk, s mi, kis gimnazisták bementünk megnézni: milyen a rabok élete, ellátása. Emlékszem az udvarra sebtében kihozott kondérra, a benne gőzölgő gusztustalan, kellemetlen szagú löttyre, amit ételnek neveztek. Aztán kijöttünk a börtön udvaráról. 11 óra körül járt az idő. A tömeg oszladozni kezdett. Volt, aki a buszmegállóba sietett, mert a Sötétkapuhoz - a Prímás Pince melletti alagút szerű átjárót nevezték így - igyekezett. Híre érkezett, hogy hírhedt pártvezetők ott bújtak meg, s onnét akarnak továbbszökni. Fogjuk el! - hangzott a tömegből. így tehát jónéhányan busszal akartak odamenni. Mi, diákok, készülődtünk haza, ebédre. Két osztálytársammal együtt elindultunk a Bajcsy Zsilinszky úton a Tanítóképző felé, mert mi menzások voltunk, ott ebédeltünk. Gyönyörű napsütésben bandukoltunk, s izgalommal beszélgettünk az elmúlt napok eseményeiről. A Fürdő szálló előtti kanyarban jártunk, a mai 1001 aprócikk üzlettel szembeni oldalon, mikor a hátunk mögött szörnyű dübörgést hallottunk. Hirtelen hátrafordultunk, s félelmünkben földbe gyökerezett a lábunk. Alltunk dermedten. Egy tank dübörgött szinte felénk, hihetetlen gyorsasággal. Oly gyorsanjött, hogy a kanyart nem tudta bevenni, s hatalmas lánctalpaival felfutott az 1001 mellett levő kis trafik előtti járda kőkorlátjára, s azon fennakadt. Dübörgéssel, felbődülő motorral próbált hátrafelé menetben lejönni az akadályról. S közben eszeveszetten forgatta ágyúcsövét. Szinte az orrunk előtt, velünk szemben. S mi csak álltunk. A félelemtől a lábunk nem mozdult. Aztán hirtelen futásnak eredtünk, s mint a nyúl, oly gyorsan befutottunk a Fürdő szálló bejáraegy - a gyűlölt címertől megszabadított nemzeti színű zászlót tartott. De akkor mi már mentünk is be az épületbe. Alig telt el egy-két perc, s még csak az intézet folyosóján jártunk, mikor az egyik tanár kiabálva tuszkolt minket lefelé a lépcsőn az alagsorba. Abban a pillanatban hatalmas robbanás rázta meg a levegőt. Remegtek a vastag falak. Mi rohantunk vissza a folyosóra, a földszinti termekbe, az ablakokhoz, hogy lássuk; mi történt. Soha nem fogom elfelejteni. Mindig magam elé tudom idézni. A mai Gabi virágbolt mellett kanyarodott fefelé egy teherautó. Platóján egy bőrkabátos ember állt, jobb karján nemzeti színű szalag. Két kezével a teherautó sofőrfültán. Ott lapultunk remegő lábakkal, míg a dübörgő szörnyeteg föl nem törtetett a várúton. Ekkor mi, mint minden gyerek, elfelejtettük előbbi félelmünket és gyors léptekkel siettünk fel a Sötétkapuhoz. Útközben gyorsan megbeszéltük: úgyis ebédelni megyünk a képzőbe, még van egy kis időnk közű lnézni fent, a Sötétkapu bejáratánál. Jöttek mások is arrafele. Már egész kis tömeg volt ott fenn, amikor odaértünk. Benéztünk az alagútszerű átjáróba. Láttuk szemben a tankokat, amint felénk - tehát a város felöli bejárat felé - irányította ágyúcsövét. Amint ott nézelődtünk, megjelent kedves tanárunk, az igazgatóhelyettes Mosonyi Jóska bácsi, aki ránkripakodott, s azonnal bezavart a Tanítóképzőbe. Nincs itt semmi keresnivalótok! - mondta. S mi befelé indultunk. A képző kapujához értünk, mikor láttuk, hogy egy emberekkel megrakott busz pöfög fölfelé a Várhegyen. Rajta fürtökben lógtak az emberek, s a tetején valaki kéjére támaszkodott. Néztük a fölfelé döcögő autót. Velem szemben ért, mikor a Vár felől több irányból puskaropogás hallatszott. Először a teherautóban álló embert láttam lehanyatlani. Mindkét kezét ég felé kapta, aztán jobb kezét a mellkasára szorította. Valami pirosat láttam ott. Aztán elvágódott a teherautó platóján. Ijedten néztem a Vároldalra. A hegy oldalát akkor még sűrűn borították a fák. Az emberek a fák között bukdácsolva rohantak fentről lefelé, a város felé. A puskaropogás újra és újra megszólalt. Mi ugyan féltünk, de azért az ablakból lestük a szörnyűséget. Emlékszem: a fák mögé húzódó, görnyedtem futó emberek közül az egyiket két fa közötti területen érte a lövés. Imbolygó léptekkel behúzódott a következő fa mögé, aztán lassan lecsúszott a földre. Máig sem tudom mi lett vele. Rövidesen láttuk felfelé jönni a szirénázó mentőket. S láttuk őket többször is fordulni. Reszketve hallgattuk a lassacskán abbamaradó kelepelő hangú lövöldözéseket. Féltünk hazaindulni. Három óra is elmúlt már, mire remegő lábakkal, félve, falhoz lapulva elindultunk. Időként lövéseket hallottunk. A Dunapartról is vissza kellett futnunk, mert kelepelve, géppuskázva megjelent a mai Volánnál a délelőtt látott tank. Egy órába tellett az út, míg leértünk a mai Városközpontban levő tisztító helyén állt házunkhoz. A Sötétkapunál történt ágyúzásról már másnap hírek érkeztek. Véletlenül áldozatul esett egyik osztálytársam nővére, ki akkor jött haza Budapestről. A szomszéd házban lakó egyik lány is meghalt, aki a Széchenyi térről jött fel megnézni a Sötétkaput. Vétlen áldozatok. Senkinek semmit sem ártottak. Hogy rajtuk kívül kik haltak ott meg, hosszú ideig - 34 évig nem volt szabad tudni. Tavaly a város ünnepélyesen helyezte el a márványtáblát, mely emléküket őrzi. Idén immár nevüket is márványba vésték, immáron örökké azon a helyen "találkozhatunk Velük", ahol a halálos sebet kapták. A kegyelet virágját ezután minden évben oda helyezzük! Meggyes Miklósné ivv A Német Hadi sírokat Gondozó Népi Szövetség a II. világháború alatt (1944 decembere és 1945 márciusa között) Esztergomban és környékén elesett német katonák temetőjét avatja 1991. november 2-án a Belvárosi temetőben. A temető avatása 1/2 3-kor ökumenikus istentisztelettel kezdődik, melyet Dr. Paskai László bíboros, prímás, esztergomi érsek, Németh Lajos református és Szabó László evangélikus lelkész közösen celebrálnak. Dr. Könözsy László polgármester köszönti Esztergom városa nevében az egybegyűlteket, majd Dr. Mannherz Károly címzetes államtitkár és Dr. Alexander Arnot, Németország nagykövete mond üdvözlő beszédet. Az elesetekre Heinz Kalberer főpolgármester, a Német Hadisírokat Gondozó Népi Szövetség vezetőségének tagja emlékezik. Az ünnepség a katonai temető felszentelésével, a magyar és a német himnuszok elénekJésével ér véget. * A temetőszentelés ideje alatt a Petőfi Sándor utcában forgalomkorlátozás lesz. A rendezők kérik az arra haladók türelmét, megértését. Szerkesztőségünk pedig azokat az esztergomiakat, akiknek tudomása van arról, hogy Esztergom külterületén - Dobogókői út, Táti út. Vaskapu- és Szamár-hegy térsége - hol találhatók elfeledett katonasírok, vagy ismernek olyan személyeket, akik erről információkkal rendelkeznek, tudassák az Esztergom és Vidékével. Köszönjük! K.P. IDŐLAPOZÓ szerkesztésében • . - - . •• -. . - ' — • • . • • iiJi