Esztergom és Vidéke, 1991

1991-10-31 / 40. szám

6: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE '56-os októberi emlékek áir* npTT¥ irt* nnxp a o/^TinPTT'yi7

>|

lT

l AIVI I UJblvlM:.^ Bende Lajos ma 61 éves. Repülőmérnök, a műszaki közéletben tevékeny szakember, Esztergomban él, sokan ismerjük. Fiatalon, technikusi érettségivel került Pécsről Esztergomba 1951. július 4-én a Sportárutermelő Nemzeti Vállalathoz. Vitozlázó repülők tervezésével foglalkozott, a repülés volt életeleme. 1952-55 között Taszáron teljesített sorkatonai szolgálatot, a sugárhajtású MIG 15-ös gépek szerelője volt. Leszerelése után visszakerült a Sportárugyárba, amellett sportolt, aktív sportrepülő lett. Elérkezett 1956 ősze. De erről az időről már őt kérem, mondja el a forradalomban megélteket. - 1956. október 23-án, dolgom végeztével, este kerültem haza, a Jókai utcai legénylakásra. Rádióm sem volt, akkor este még semmit sem tudtam. Másnap hat óra előtt értesültem a munkahelyemen, hogy furcsa helyzet van a fővárosban, a rádió csak zenét sugároz. Dolgoztunk annak rendjemódja szerint. Főnökünk, Papp Marci bácsi, aki Budapestről járt le, érkezett meg a hírrel, hogy kitört a forradalom! A nap nálunk munkával telt el. 25-én, mikor bementünk, már röplapokkal volt tele a gyár; hallgattuk a Szabad Európa rádiót, egyre inkább magával ragadott a forradalmi hangulat: sztrájkoltunk, az esti esztergomi tüntetésen mi is ott voltunk. Szerettem a munkahelyemet - meg ott legalább rádiót is hallgathattam! - ezért 26-án reggel is, a sztrájk ellenére, bementem. A reggel gyorsan eltelt, sok hírt hallottunk. A szívem a repülőtérre szólított. Ott éreztem magam mindig a legjobban. Repülős kolleganőmet, Nyilas Julit - Bucit - sem kellett sokáig csalogatni, együtt mentünk ki a Hősök terei buszmegállóhoz. Felszálltunk az első buszra, ami Dorog irányába ment, meg sem néztük, hogy milyen járat. A Repülőtérnél nem állt meg, leszállni nem tudtunk. Időnkből futotta, ezért döntöttünk úgy: elmegyünk a végállomásig, majd visszajövünk vele Esztergomba. Az Eternitgyár volt a végállomása, mi ott ki sem szálltunk. A buszból láttuk z. gyár előtti fiatalságot, a szervezkedést, majd sokan közülük felszálltak a buszra, ami elindult vissza. Buci a jobb hátsó kerék feletti ülésen ült, én pedig mellette. Beszélgettünk, de arra jól emlékszem, hogy minden megállóban voltak felés leszállók. Amikor a reptér előtt jártunk, már dél körül volt, eljött az ebédidő, ezért nem is akartunk leszállni. Tovább beszélgettünk, annyira belefeledkeztünk, hogy a Hősök terei megállóban későn eszméltünk, elmulasztottuk a leszállást. Előre furakodtunk, hogy a következő megállóban leszállhassunk. A busz befordult a Széchenyi-tér felé és a drogéria előtt megállt. Ott már szó sem lehetett leszállásról! Az első ajtót megrohanta a forradalmi ifjúság, begyömöszölték magukat a szabad helyekre, és a buszvezetőt kérlelték, hogy vegye őket a Sötétkapuhoz. Azzal érveltek, hogy segíteriük kell, bajban van a forradalom! A busz elindult, Nyilas Bucival elől álltunk, közvetlenül a motorház mögött, így az ablakon át jól kiláttunk. Jókora tömeg sétált felfelé az úton, a Sötétkapu előtti téren is sok-sok ember volt. Útközben észleltük, hogy a Széchenyi téren a busz tetején lévő csomagtartóra is többen felmásztak. Bent a buszban senkinél sem láttam fegyvert, csupa lelkes, felcsigázott ifjú volt, igaz forradalmi hangulatban. Megállás nélkül mentünk felfelé az emelkedőn, csupa integető ember között haladtunk a Sötétkapu irányába. Bementünk az alagútba, és amint kifelé haladtunk, láttuk a velünk szembe meredő tankágyú csövét. Kifakadt belőlem a szó: emberek, ennek nem lesz jó vége. Amint a busz a Sötétkapu belső nyílásához ért, a sofőr a kormányt balfelé csavarta, és így ferdén megállt. Abban a pillanatban az első emeletről megszólalt a golyószóró; a golyók a busz tetején csattogtak, majd a szélvédő felső részét lőtték szitává. A sofőr közben az ajtókat kinyitotta, ő a felé eső baloldalin kiugrott, a boltívek közzé, s a falhoz lapult. Akik közvetlen elől álltunk, ösztönösen a motorház mögé bújtunk a lövések elől fedezékbe. Emlékszem, Homor Ottiliának is megrántottam a kezét, hogy bújjon le. Eldördült az ágyú! Mivel ferdén állt be a busz, ezért a lövedék a jobb hátsó kerék felett csapódott be. Épp oda, ahol mi korábban ültünk, de a leszállás miatt felálltunk és előre mentünk. A lövés nyomán a busz oldalán hatalmas nyílás keletkezett. Később azon a nyíláson át menekültek ki az emberek. A tankágyú eldördülése után - hátranézve a füstös, büdös levegőn át láttam, hogy többen meghaltak. Fent, a hálós csomagtartóban is testmaradványokat láttam. Valaki kiabálta, hogy fehér zászlót, fehér zászlót! Rajtam fehér ing volt, levetettem. A mellettem álló kikapta a kezemből, felemelte és kilépett vele a jobb első ajtón. Abban a pillanatban lőttek is rá golyószóróval. Minden menekülőre, aki kilépett a buszból, lőttek. Egész addigi életem átvillant az agyamon. Átéltem a háborút, voltam katona; egyetlen vakmerő ugrással kivetettem magam a jobb első ajtón, a földön fekvő holtak és sebesültek „fedezékébe". Még egy hatalmas szögdelés és kivágódtam a Sötétkapu tövéhez. Felálltam és eszeveszett futással a fal mellett - rohanni kezdtem kifelé. Önkívületi állapotban voltam, de láttam, hogy megérkezett már az első mentő is. Rohanás le a Képző előtt, a Fürdő előtt. A Hévíz utca környékén jártam, mikor újból lövéseket hallottam. Hogy honnan, ezt már nem tudtam megítélni. A Széchenyi tér jobboldalán, majd a Deák Ferenc utcán át mentem ki a gyárba. Még volt ebéd, valami paradicsomos ételre emlékszem. Magamhoz térve elmentem Buciékhoz, a Kossuth Lajos utcába. Nem volt még otthon, édesanyja és barátnője várták. Arra emlékszem, hogy ő bent maradt a buszban. Már sötétedni kezdett, öt körüljárhatott, mikor rendkívül rossz idegállapotban megérkezett. Elmesélte, hogy a buszból kivitték őket. Lehettek hatan-heten. Az őrszobára kísérték és rájuk zárták az ajtót. Behallatszott, hogy a külső szobában vitatkoznak a katonák. Azon, hogy lelőjék-e őket, vagy sem. Az elvakult katonák azért akartak végezni velük, hogy ne maradjon szentanú. Nem gondoltak arra, hogy lehetett olyan, aki már elmenekült. Végül idegfeszítő órák után nyílt az ajtó és elengedték őket. Buciékná! töltöttem még egy órát, aztán hazamentem. Lefeküdtem és másnap - szokás szerint bementem a munkahelyemre. Szegény Buci hetekig idegösszeomlásban volt, orvos kezelte, gyógyszereket kapott. A következő napokban is folytatódott az üzemi sztrájk, de én azok között voltam, akik őrzési feladatokat láttak el. A belső gyárban, a Duna parton, aztán a katonai kiképzési eszközöket gyártó üzemben, ahol Kopasz Jenő bácsi volt a parancsnok. A Budapesről jövő hírek lelkesítettek, ezek elhomályosították a velünk történteket. A forradalom győzelmi híre október utolsó napjaiban, november első napjaiban mindent háttérbe szorított. így a Sötétkapunál lezajlott drámát is. Később lekötött a munkám és a repülés, a Repülőklub élete. Nem dicsekedtem a túléléssel senkinek. Nem olyan idők következtek. Akik abból az időből ismertek, azokkal néha jól esett feleleveníteni a túlélést. Erőt meríteni abból, hogy szerencsém volt, és erős volt az életösztönöm. Hálás vagyok az „Esztergom és Vidékének", hogy megjelent a buszról a fénykép. Tudom, mert suttogtak róla, hogy a szétlőtt busz elvontatásakor is, amikor kivitték a MÁVAÚT telepére, készült kép. Történelmi értékű az a felvétel, ha még meg van; az általam elmondottakat is dokumentálná. Kérjük, jelentkezzen, akinek van ilyen fotója!(Szerk.) (Pálos) KRÓNIKA 1921. október 1-én Lencsés Sándor pilismaróti törvényhatósági útkaparó a kereskedelemügyi minisztertől köszönő levelet és pénzjutalmat kapott, mert Hegymegi Lajos miniszter az egyik vasárnap munka közben találta az országúton, ahol éppen friss hibát javított. 1391. október 7-én László, nápolyi trónkövetelő Zsigmond elleni felkelésre buzdította a magyarországi urakat, köztük az esztergomi prímást. 1741. október 7-én Esztergom szabad királyi város tanácsa az utcai vizek elvezetésével foglalkozott. 1921. október 9-én a Bazilikában a Magyarok Nagyasszonya tiszteletére ünnepélyes nagymise volt. 1741. október 10-én Esztergom szabad királyi város tanácsa a szüret alkalmából megszabta a napszámosok bérét. Ugyanazon az ülésen foglalkozott Esztergom és Szentgyörgymező határának megállapításával. 1921. október 15-én az Esztergomi Kaszinóban Beethoven estet tartottak. 1921. október 22-én érkezett meg Horthy Miklós hadparancsa Esztergomba a királypuccsal kapcsolatban. Vitéz Szívós Waldfogel József ezredes az esztergomi csapatokat a kormányzó támogatására vonultatta fel. 1956. október 26-án a Sötétkapunál 14 halottja volt a tankágyú lövésének és a hadosztályparancsnokságon levők géppisztoly tüzének. A Vár úton levő trafikot, s benne Bartal Ferencnét is harckocsiágyú pusztította el. 1921. október 29-én Esztergom vármegye törvényhatósági bizottsága gyűlésén dr. Groh József javaslatára köszönetet mondtak IV. Károly király puccsának alkalmából tanúsított józan magatartásáért Horthy Miklósnak. 1956. október 29-én alakult meg Esztergomban az első Nemzeti Tanács. 1956. október 30-án Esztergom munkás, paraszt, értelmiségi és honvéd küldöttei megválasztották a végleges Nemzeti Tanácsot, amely letette az esküt. Elnök: dr. Bády István, az elnökség tagjai Felczán Andor alezredes, Fogarasi Károly gazdálkodó, Horváth Csaba, Kiffer János gazdálkodó, dr. Siráki István, Szalay Ferenc tanár. 1791. október 31-én Gianone János „füstfaragó" a vármegyeház kéményeinek tisztításáért egy évre 6 Ftot vett fel. Komárom-Esztergom Megyei Önkormányzat Levéltára