Esztergom és Vidéke, 1991

1991-10-31 / 40. szám

5: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE ,: > IDOLAPOZO Egy szemtanú emlékezik Marcell György sorkatonaként szolgált 1956-ban Esztergomban. Emlékeit majd tíz ívben írta meg, közvetlen katonatársainak nevét kissé megváltoztatta, írása nem szorítkozik csupán a tényekre, akkori gondolatait, érzéseit is megfogalmazta - több mint harminc évvel 1956 után. Gondolatmenetével, látásmódjával - a tények ismeretében szerkesztőségünk nem ért teljesen egyet, de indokoltnak tartottuk (rasa egy részének közlését:: ö így látta! Szeretnénk olvasóink észrevételeit, esetleges kiigazítását is kérni. A Sötétkapu túlsó oldalán álló egyik tiszt így írt erről két évvel ezelőtt: „A Sötétkapu egy sötét ügy". Jó lenne egyszer már mindent tisztán látni! (Szerkesztőség). (...) Jszonyú, dobhártyarepesztő, lélegzetelállító dörrenés. Négy-öt méterre vagyunk a harckocsitól. A főbejáraton túl, az emeleti ablakokból géppisztolyok ropognak. Aztán Kellert látom meg. A lövéstől hátralökődött acélmonstrum kis hiján odanyomta a nagy tölgyfakapuhoz. Alig tud kikecmeregni a kapu meg a tank közül. Aztán a Sötétkapu felé nézek. Az autóbusz elejét tisztán látom, sértetlen! Hátul viszont por, füst. Az ajtón ijedt fiatalok, sikoltozó nők tolongnak ki, magasba tartott kezekkel. - Ne lőjenek, ne lője ne k\ Aztán vérző, jajgató sebesültek vánszorognak ki a busz ajtaján. Lassan elszáll a füst, látom a busz egész jobboldalát. Szörnyű! A hátsó kerók fölött nagy, körbeégett lyuk. Nem értem, nem tudom felfogni. A harckocsi szemben áll a busszal! Hogyan tudta oldalbalőni! Kellerrohana busz felé, Lapát szalad el mellettünk és ordít ránk: - Gyerünk menteni! Futok utána, valahonnan még két-három katona fut a buszhoz. Mire odaérünk, Keller már támogat lefelé egy sebesültet, akinek az arcára szorított kezeiről, az ujjai közt ömlik a vér. - Nem látok! Jaj a szemem! nyögdécseli. Józsi sírva segít, de a jószándékán kívül csak valami koszos rongya van, azzal törölgeti a vért. Lapát ugrik be az ajtón. Lövés csattan, előbb hallom a golyó fütyülését, mint a dörrenést. Hát ilyen ez? Még egy sivítás, még egy csattanás. Lapát is meglepetten néz hátra, és akkor egy újabb hatalmas dörrenés. Dermedten nézek a harckocsira. A torony derékszögben elfordult, az ágyúcső a pilismaród út felé néz. Arra nézek és is: Úristeni Lapátnak. Félájultan dűlök a busznak. Valami leesik mellettem, odanézek. Egy kis kék tányérsapka! Ordítanék a rémülettol, de csak valami hörgésféle szakad ki belőlem: - Öcsi, Öcsikém! (Marcell György testvére 1956-ban Esztergomban járt kö1956, Esztergom, Sötétkapu 1942-ben születtem, elsős gimnazista voltam Budapesten 1956ban. Budán laktunk, sok mindent láttam, látnom kellett. Láttam a szovjet harckocsikat októberben, majd november elején az esztergomi páncélosokat. November 4-én a pincébe menekültünk, házunktól alig 50 méterre dübörögtek el a szovjet tankok, a Mártírok útját, a „Margit körutat" végiglőve. Az erkélyről láttam, amint ég a Magyar Országos Levéltár. 1942-től kezdve minden nyáron legalább egy hónapot töltöttem Eszter gombán, volt, hogy hat hetet. Nagyanyám tavasztól késő őszig kint élt a Kenderesen. Egyetemista voltam, történelmet tanultam, de soha senkitől nem hallottam 1956 október 26-áról, a Sötétkapuról. Közeli? távoli? rokonom ott ült a buszon, de senki sem beszélt. Felejteni akartak? akartunk? féltünk? féltek? Már Esztergomban dolgoztam, Szentgyörgymezőn éltünk albérletben, amikor házigazdánk mesélt ezekről a napokról. Döbbenten hallgattam: Mosonmagyaróvár, Salgótarján ismert volt előttem. S itt Esztergomban, ahol már csak az ősök révén is otthon kell lennem, semmit sem tudok? Mi erre a magyarázat? Ma sem tiulokpontosan válaszolni. Számomra a Vasárnapi Újság sem magyarázott meg mindent. Rengeteg anyagot olvastam, sok emberrel beszéltem, de máig is rejtély sok dolog. Esztergom történetének sok homályos pontja van. Nem tudjuk, mi vezetett például a város XV. századi hanyatlásához, háttérbe szorulásához. Nem tudjuk, hogy Esztergom vármegye nemesi közgyűlése müködött-e 1543-1618 között? A történeti kutatás majd egyszer válaszol ezekre a kérdésekre, de a még előkerülhető források mellett sokan élnek itt Esztergomban, az országban, vagy külföldön, aki tanúi voltak 1956-nak. Jó lenne, ha leírnák véleményüket, elmondanák. Ha másért nem is, hogy én tudjam, mi történt! Hogy történészként, levéltárosként tovább is adhassam. O. A. ten, a trafik! És ha bent volt a trafikosnéni? Lapát hátrafelé jön le a buszról, ölében hoz egy jajgató, vórző nőt. Két udavarosgyerek ugrik fel a buszra. Lapát óvatosan leteszi a sebesültet és rohan az alagút felé. A hátsó kerék egy vonalban van a kőoszloppal, talán fél méternyire attól. Ebben a szük résben egy ember vergődik. Talán katonatiszt, de nem biztos, annyira széttépte a robbanás. És még dobálja magát! Majdnem elájulok. Lapát átugorja és ordít rám: - Gyere már! A tetőn is vannak sebesültek! A buszból hallottam! Iszonyodva nézem a szétszaggatott, vonagló haldoklót. Katonák szaladnak el mellettem, segízépiskolába - Szerk.) És ordít helyettem más. Sikoltó női hang a kőfal tetejéről, eszelősen, kétségbeesetten: - Gyilkosok, gyilkosok! Egyre többen lesznek, kórus ordítja hét-nyolc méterre a fejem fölött: - Gyilkosok, gyilkosok! Keller elránt, ő is ordít: - Gyere, nem tudom egyedül kihozni azt a sebesültet! Egy fiú, sok sebből vérzik. Két hóna alatt fogom meg, fölordít a fájdalomtól. Kezeim csúszósak a vértől. Józsi átugrik az üléseken, a fiú lábait fogja, így visszük le. A buszban szörnyű bűz. A robbanás, égós szaga, kiontott, szétszaggatott gyomrok bűze. Alig tudom visszatartani a hányást, időközben sátorlapokat, pokrócokat hoztak ki, arra teszük le a sebesültet. A kórus a fejünk felett ordít, sikoltoz: - Gyilkosok, gyilkosok! Miránk a sebesülteket mentő kiskatonákra! A fegyvertelen katonákra! Igazuk van? Világos! A mi kezünk, a mi ruhánk véres! Miránk lövöldöztek pár másodperce a trafik ós a szerencsétlen tafikosnéni mögé bujt hősök! Világos, hogy mi gyilkosok vagyunk! Valaki arrébb lök, ráébredek, hogy most nem érzékenykedni kell, hanem menteni, embereket életeket. Már hallom a mentők szirénázását, mikor visszaugrom a buszba. Valaki liheg mögöttem: - Hátra! Hátul még lehet élő ember! A jobb hátsó kerék feletti ülést a robbanás kiszakította. Akik ott ültek, azokból mi maradhatott? A másik oldali ülés háttámláján egy emberroncs lóg, hosszú barna hajcsomó. Egy nő! Még valaki fölugrik a buszra, ettől megmozdul a szétszaggatott test, lecsúszik az ülésre. Fölismerhctctlen, véres arc fordul felém, mintha szándékosan rámnézne. Fölismerhetetlen, s én mégis fölismerem! És csak valami artikulátlan üvöltés jön ki a torkomom, még nyöszörögni se tudom a nevét, ami az agyamba sikolt: Ica, Icaaa! Eszelősen lököm el mögöttem a jövő katonákat, rohanok ki a buszból, Kellert lökődöm ki az ajtón. Nem akarom, hogy fölmenjen, hogy ő is megismerje. Bár biztosan tudom, hogy nem tévedtem, nem akarom, nem tudnám elviselni, hogy más is mondja. Mert hátha, hátha mégis tévedtem!"(...) * A visszaemlékezés szerzője nem tévedett, a harckocsi ágyúlövedéke többek között Neuhauser Ilona 24 éven gépírónövel is végzett, azonnal szörnyethalt. Legyen neki könnyű a föld, és minden ártatlannak!