Esztergom és Vidéke, 1991

1991-10-15 / 39. szám

2: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Először is le kell szögeznünk, hogy ma már nem beszélhetünk emigrációról, hiszen haza lehet járni. Másrészt: kihalásra van ítélve, de belátható ideig még szükség van rá, mint nyugati-magyarságra, hogy megtegye jószándékú kritikai észrevételeit és javaslatait. Adott esetben kívülről másképp látszik az erdő. Örömmel látom, hogy idehaza megindult egyfajta gazdasági pezsgés. Ennek gátlása volt az elmúlt rendszer legnagyobb hibája. A gazdasági döntéseket politikaiakkal helyetesítették. Hagynihagyni! Ludwig Erhardt, a jeles német gazdasági miniszter legfőbb tette, egyesek szerint, az volt, hogy nem tett semmit, hagyta a gazdaságot a lehető legszabadabban fejlődni. - Tudom, hogy Budapesten született, de hogyan került Esztergomba? - Édesanyám meghalt, és apám, aki katonatiszt volt, ide, Esztergomba adott nagyanyámhoz. A Szent Imre Gimnáziumban érettségiztem, 1947-ben. Érettségi találkozónk most, június elején volt, s el is határoztuk, hogy minden évben megismételjük. Szeretettel emlékszem vissza Csonkás Mihály tanár úrra, aki az iskola réme volt, de tudást adott. Máig is emlékszem egy-egy mondatára: „... Mikes lelke az isteni akarat sziklatalpára épített bájos kis barokkkápolna, melyben az oltárkép a fejedelem egyénisége." Sárgái tanár úr is mélyen él emlékezetemben. Ugyancsak szívesen emlékszem Etter Jenő ügyvédre és polgármesterre, akinek negyvenezer kötetes könyvtárában az 184849-es szabadságharccal kapcsolatban minden könyv megvolt, ami a világon megjelent. Két fia iskolatársam volt. - Ön 1956-ban mindössze huszonhét éves volt Hogyan lett a kórházi munkástanács elnöke? - Október 23-án este még Olajos János barátommal fent voltunk Szabó Zoltánnál, aki közismert pap és jó szónok volt. Éjfél felé jöttünk el. Én akkor a kórházban laktam. Reggel nyolckor volt a szokásos megbeszélés. Fölmentem az emeletre, s kérdeztem az egyik nővért: vizitelt-e már Szövérfi doktor úr? Kiderült, hogy még nem. Rohantam be hozzá, s valósággal feltéptem az ajtaját. Ö a szobájában ugrált - alsónadrágban. - Nem hallottad, kitört a forradalom! - volt a válasza. Aztán pár napig végeztük a dolgunkat, de huszonhatodikán itt is békésen lezajlott a váltás. Láttam a Széchenyi téri nagygyűlést, s láttam, hogyan engedik ki a rabokat. E napon egyszer csak -12.35 perckor - nagy zajra lettem figyelmes akórházkapu felől, mert begördült egy nyitott teherautó, rajta vérző emberek feküdtek, és elkezdődött a napokig való küzdelem. Az osztályt majd teljesen kiürítettük, még a szülészeti műtőben is sebesülteket operáltunk. Épp egy szilánkot vettem ki, amikor a katonaorvosok is megérkeztek. Közülük Áprily Ferenc asszisztált nekem. Úgy emlékszem, ötven-ötvenöt embert hoztak be a kórházba. Szórványosan még a következő napokban is érkeztek sebesültek. Huszonnyolcadikán megalakult a húsz tagú munkástanács. A jelölőbizottság inkább emberi tényezőket vett figyelembe. Én kaptam a legtöbb szavazatot, a 161-ből 159-et. S aki a legtöbbet kapta, az lett az elnök. - A munkástanácsban a volt párttitkár és a szakszervezeti vezető is helyet kapott. Egyébként csak decemberben oszlatták föl. Fő tevékenységünk a folyamatos működés biztosítása volt. A buKlinikára. Hedri professzor azzal a feltétellel vett maga mellé, hogy a sebészeti ténykedés mellett elkezdjem a korszerű altatás bevezetését. Nagy lendülettel láttam neki. Szűz terület volt, viszonylag hamar lehetett eredményeket elérni. Ha jól emlékszem, 1958 augusztusában egy „illetékes" megjelent a professzornál, aki közölte, engem azonnali hatállyal el kell távolítani, mert Esztergomban munkástanács-elnök voltam, tehát ellenforradalmár! A professzor azt mondta, engem nem tud nélkülözni, nélkülem nem tudja vállalni a klinika vezetését. Az idősebb kollegák mondták, hogy az „öreg" még senki mellett nem állt ki ennyire. Ó be is hívatott: - Édes fiam, mit csináltál te ott? Mondom: semmit. - Nem tudnád bebizonyítani? Én egy gépelt oldalon leírtam, hogyan lettem elnök, s mit tettem. Ezzel a lappal eljöttem az új esztergomi kórházigazgatóhoz, Dr. Bárdy Károly hoz: írja alá. Ő Hogyan lett disszidens? kérdeztük dr. Csernotiorszky Vilmost, a kórházi munkástanács volt elnökét, neuburgi főorvost szok és a teherautók reggel indultak Ausztriába, és estére hozták is a segélyeket. Emlékszem, az egyik szállítmányban két láda narancsot találtunk, melyekre nagy betűkkel rá volt írva: Habsburg Ottó ajándéka a magyar népnek. Mi, a munkástanács tagjai, egyetlen darabot sem kértünk, mind kiosztottuk. Időközben Gártner István igazgató berekedt, s megkért: intézzem az ügyeket. E minőségben is a nyugalmat igyekeztem fenntartani. Emlékszem, jött egy nagyhangú segédorvos, hogy ki kell rúgni a volt párttitkárt. - Inkább segíts a sebesültek kezelésében! válaszoltam. Az októberi események után mondta Trexler Tibor személyzeü főnök: - Azt becsültem benned, hogy akkor is leálltál velem beszélgetni, amikor mások elfordultak tőlem! A kórház követeléseit mi is összeállítottuk. Egy érdekes pont is volt közöttük: az állami egyházügyi hivatal megbízottja azonnal hagyja el a prímást palotátl Ezt a listát átadtuk Bády Pista bácsinak, a nemzeti bizottság elnökének. - Mi történt 1956 után? - A forradalom után átmeneüleg nem működött a káderpolitika, így kerülhettem 1957 januárjában Budapestre, az 1. számú Sebészed elolvasta és aláírta. Trexler Tibor is mellém állt: Még Kádárig is elmegyünk, ha kell\ - mondta. Az aláírt „igazolást" odaadtam a profnak. 0 behívatta a klinikai párttitkárt. Tessék, olvassa el! így már semmit sem lehetett ellenem fölhozni. De a „szervek" nem tettek le rólam. Tanulják meg mások tőlem az aneszteziológiát, s akkor nélkülözhető lesz! - álltak elő az újabb „ötlettel". A szerződésemet csak egy-egy évre hosszabították meg. Akkor két évre szóltak a kinevezések, de nekem csak egyegy évre, felkiáltójel - aláhúzva! Közben egyre jobb nevem lett külföldön is. Tudományos cikkeket írtam s ezek külföldön is megjelentek. 1963-banjöttanagy amnesztia, s ekkor észrevehetően megenyhült a légkör. Engem kitenni feltűnést keltett volna. De a „blokád" maradt. Időközben főnököm utóda Rubányi professzor lett, aki önmagára nézve is sértésnek vette, hogy anesztesét „nem engedik mozogni". Kandidátusi kérelmem háromszor visszautasították, s én tanársegéd maradtam, noha a Magyar Aneszteziológiai Társaság alapító főtitkára voltam. 1967 tavaszán, amikor nem is voltam a klinikán - egy vidéki kórházban segítettem az új módszert bevezetni - Zágrábból Csemohorszky professzor intézetét keresték. Nekem pedig még saját szobám sem volt, az alagsorban öltöztem. - Amikor ezt a prof megtudta, azt mondta: betelt a pohár. Elég ebből! Szüntessék meg az ellened való blokádot! Majd letörten mondta: semmit sem sikerült elérnie. S én elkezdtem gondolkodni: hogyan tovább, ha itt soha több nem lehetek, mint ami vagyok? S akkor érdeklődtek: elmennék-e Esztergomba főorvosnak. Noha tíz évemet az aneszteziológiának áldoztam, eljöttem ide sebész főorvosnak. Természetesen az itteni elhelyezkedésemmel is gondok voltak, nem ment könnyen, a kinevezésem is elhúzódott. Végül 1968 április elsejével kineveztek, de a megyei szervek fölfigyeltek rám. Rövidesen fegyelmi eljárást terveltek ki ellenem, azzal az ürüggyel, hogy osztályomon üldözöm a párttagokat. Még el sem kezdődött az eljárás, de már meg volt a határozat, hogy eltávolítnak. Ezt nekem többen meg is mondták. Egy ideig nem vettem komolyan a dolgot. Úgy gondoltam, a megyei pártbizottságnak nincs akkora hatalma, hogy egy főorvost mondvacsinált ürüggyel félreállítson. Ekkor volt Budapesten a fővárosi búcsúztatóm. Ezt a Moszkva étterem kerthelyiségében tartottuk. Ott Rubányi professzor félrevont egy sötét sarokba, s megmondta, hogy a pártvezetés el fog távolítani, s ezt már a szakszervezeti központ is aláírta. Ez volt az a pillanat, amikor beláttam, ennek a fele se téfa! És én semmit sem tehetek! Hiába hittem, hogy a megye kicsi és a nevem megvéd. Beláttam, vagy megvárom a fegyelmit, vagy állásom se lesz, sőt még börtönbe is csukhatnak. S akkor a feleségemmel úgy döntöttünk, elmegyünk. Turistaútlevelünk volt, beültünk az autóba, s a saarbrückeni egyetem orvosi karára mentünk, mert ott ismertem az anesztezológia professzorát, aki Jénából ment ki 1961-ben. Ó rögtön klinikai főorvosi állást adott. A tartózkodási engedély megszerzésén kívül ötezer márkával is megsegített, amit később vissza sem kellett adnom. Onnan három év elteltével Neuburg-Donauba mentem, s azóta is ott dolgozom mint anesztes főorvos. 1972 óta pedig a müncheni székhelyű Nemzetőr állandó szerzője vagyok. - Köszönöm a beszélgetést Sebő József