Esztergom és Vidéke, 1991

1991-07-19 / 28-29. szám

2: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE FORUM STRIGONIÉNSE Szerkeszti: SEBŐ JÓZSEF Bánom szoktatva van. Kemé­nyen. A kiscsikót odaköti gazdája a már betörtek mellé, hogy eről­ködés nclkül megszokja a Hóó­t, a Gyhiá-t, egyebeket. Mint a bili, mint a fogmosás, az esti mese, a nagymama szentsége, éppen. De éppen mondhatnék mást is. Töröld meg a lábad! Rakd be a mosogatóba a bög­rét, a kistányért! ( Később: öb­lítsd cl! ) Este pakolj bc, mert reggel nincs idő semmire! Most átugrok tizenöt eszten­dőt: Ne szemetelj! Mi azt tanultuk, ne szeme­telj. Egy szemetes utca soha nem olyan látvány, mint egy tiszta, ahol a fű dominál, aho­gyan ágyasokat ölel át, s az ágyasban virág. Árvácska. Ró­zsa. Tulipán. Ülök a konyhaasztalnál, né­zek ki az ablakon. Eleinte a fecskéket nézem, akik nem is hitték volna, hogy ilyen két nap következik az csők, felhők után, cikáznak, barátkoznak. Kiválasztom közülük a páro­kat, aztán nézem a napfényes játszóteret, ahol a fiatalka ma­mák, új anyák, totyogó vagy a totyogást mostanában kinőtt gyerekeikre ügyelnek, beszél­getnek közben, ahogyan ez a szcp napos délelőttökön szo­kás. Szívjon ózonnal teli dunai szerencse a térnek, mert a do­bozba beletűri a jégkrémpapírt, elhelyezi valahol, ahol nincs szem előtt. Lepöttyinti, csak úgy. Kínban van, mert azt ta­nulta, a szemét a szeméttartóba való. Ám az nincs. Valami úton módon - talán a Kossuth Lajos levegőből néhányat az a kiskö­lyök. Aztán mikor úgy gondol­ják, hogy megennenek egy jégkrémet, meginnának egy cseresznyés joghurtot, és per­sze a gyerekek is éppen most ki vánnák az édességet, az i fi asz­szonyok egyike beszalad a kö­zeli boltba, vesz, amit gondol. Magának is, és a délelőtti napot használó többi asszonynak is. A gond a vásárolt desszertek elfogyasztása után következik. Nézegetnek, nézelődnek, hova is tüntessék cl a göngyöleget? A jégkrém szines papírját, a joghurt dobozkáját. Ha kettő együtt van is, akkor se nagy utca frekventált helyzete miatt, ahol ötlepcscnként állnak, fek­szenek, nézelődnek horpadtan a szemetesek - nem értek föl idáig. Lehet, a benzinköltség miatt. Lehet, mert a tanács, és a tanács illetékesei úgy véltek, rá kell, hogy szoktassák a gimna­zistákat a szemétgyűjtésre. Ha egy ekkora lakótelepen nincs útmenti kukácska, ahová a csikket, papírzsebkendőt, egyéb továbbvitelre nem szánt hulladékot beszórhatná a gya­logos, az gyanúm szerint két dolgot jelent. Az. önkormány­zat elhatározta, leszoktatja a város polgárait a szcmetcsdo­bozok használatáról, és ké­sőbb, megerősödve, szemetes­rekeszekkel jelentősen kibon­takozva, lélekbe karmoló falra­gaszokkal szólítja fel a leszok­tatott polgárokat a visszaszo­kásra. Ez egyszer. Másodszor: volt palóc váro­somban kellett eltöltenem egy hetet, hogy - kintről - megért­sem: a vendégnek festenek, nem a városnak. Omló vakolat­ra kennek minden kívánt színt, és x cv múlva majd a másik, x meg x év múlva megint a má­sik. És hogy felfogjam, a Mú­zeum cukrászda lefüggönyözé­se, annak lebontása, árában ép­pen fedezte volna, hogy Bánom lakótelepe egy-egy szelesebb napon ne csukja be az ablakot. Egy okos úr, doktor úr, azt mondta,mi kor halottamról kér­deztem: Kérem, egy ember, különösen, ha nő, nem csak formás lábaiból, szép mellé­ből áll. Oda kellett volna ta­lán figyelni más érzékeny testrészeire is. Férfiembernek ez se más, mint a szoktatás kínja. Onagy A ház lakói csak " a Szerencsés Józsi "-ként emlegetik. Görnyedt alakja gyakorta feltűnik, s jelleg­zetes, kétkaros mozdulatairól már-már messzi megismerik, amint egy simára koptatott bottal jó mélyre túr a kuka-konténerben. Ha valaki épp olt éri, rendszerint a M máma nagy fogásom volt " tal válaszol. Amúgy közlékeny, s né­ha egészen irigylésre méltó: cgy­cgy nagyobbfajta száraz kenyér láttán is fölragyog a szeme... Amint a magam középosztály­vödrével odaérek, a turkálásából föl sem nézve válaszol a szokott kérdésre: - Jó fogás. Lássa, teli az egész zsák! - Hány éve is járja a várost? - Hét lesz augusztusban. - Mondja, magára is rossz idők járnak? - Hát igen, öt-hat éve még három zsákra valót is összeszedtem... - Aztán mit csinál ezzel a sok kenyérrel? - Hát a gazdámnak adom. - ? ? ? - Akinél lakom. Tudja, ennek köszönhetem a lakást meg a kosz­tot ...Ebből élek. Lakbért nem fi­zetek, meg a kosztért se. A disznó­kat meg a csirkéket én etetem. -És mit kap a munkáért? - Mit kapnék? Pénzt én csak ak­kor látok, ha leadom az üvegeket... - Családja nincsen? - A feleségem tíz éve meghalt, isten nyugosztalja. Bele kell tö­rődnöm. A lányomnak még magá­nak is nehéz a megélhetés. Nem - Találtam már fényképezőgé­pet... meg rádiót is, de hiába vittem haza, nem akart megszólalni... - Hát ezt a vécéülőkét minek tette ide a csomagtartóra? - bökök az ágrólszakadt bicikli felé. - Majd csak jó lesz valamire. Kellhet még valakinek... Majd el­cserélem. - Van-e jó környék a városban, ahol több a kidobott kenyér? Máma nagy fogásom volt... Találkozás Józsival, a kukaturkálóval akarok rászorulni. - Lakása sosem volt? - De vót, csak összedőlt. Meg nem is akarok falun lakni. Tudja, Sárisápon csak a téeszbe lehet. Ott meg nem akarok. - Hiszen itt még olyan munkája sincsen! - Ha elmennék a gyárba, nem lenne lakásom. így meg kénytelen vagyok...Még nyugdíjam se lesz. - Á... nincsen. Uram, itt már mindenhol szegények az emberek. -És még senki sem akarta meg­bántani, elkergetni? - Nem, engem senki se bánt... Egyszer valami vásott kölkek akartak megdobálni, de elrikkan­tottam magam. - Tudja én nem szégyellem, hogy a nadrágom meg a kabátom is a kukaáruházból való. - Aztán milyen igazi jó fogása - Aztán, úgy látom, más keres­volt már? eélők is iárnak errefelé... - Tudni kell, mikor érdemes ke­resgélni. Hétfő reggel már késő... - Most éppen mi hiányzik magá­nak a legjobban? - Kéne egy jó szatyor... - Miről szokott álmodni? - Nem szoktam én. De néha jó volna egy vastag szalonnás ke­nyér, meg néhány pakli cigaretta... Csak most veszem észre: boros­tás, füstfelhős arcához elmaradha­tatlanul hozzátartozik a csikk. Anélkül bizonyára nehezebb len­ne... - Mér, magának jól megy? - kér­dez vissza teljesen váratlanul. Én hirtelen válaszolni sem tu­dok. És még mindig teli vödrömre nézek. Bizony soványka szemét az ott, már nem középosztályú. Er­ről árulkodik az ott lapuló sokéves Trabant-műanyag, ami éppen mi­nap vált le. Ettől el is megy a kedvem a kér­dezősködéstől. Sietve elköszönök, és már nem is várom meg, amint Szerencsés Józsi a sánta biciklire dőlve tovaporoszkál az úton. Sebő József

Next

/
Thumbnails
Contents