Esztergom és Vidéke, 1991

1991-04-12 / 14. szám

4: ESZTERGOM ÉS VIDÉKE Nyomolvasás 1. * Álmodozók és bajnokok Öreganyám ma is élne, ha meg nem hótt volna. Az ironikus felhangú állítás tartalmaz némi valószínűsé­get, ám az ilyesféle fölfogással leg­följebb találgatni lehet két dátum közé szorult sorsunk lutriszelvénye­in, telitalálatot elérni azonban alig­ha sikeredhet. A büntetlen előéletű, de tisztázat­lan kilétű IDŐ harapófogójában élünk, s az Ő vasfoga nem ismer könyörületet, csupán részleges fi­gyelem-kihagyásaiban, a másodper­cek rései között támadt űrből kipattanó, vakuvillanásnyi fölisme­résben bízhatunk. Ez a fölismerés döbbenthet rá ben­nünket arra a szikár tényre, hogy a kozmosz szövetébe ágyazódva sem működik hibátlanul bolygónk, a máshonnan nézvést égitestnek titu­lálható földi kóceráj. Az „ Öreganyám, de jó asszony "­féle félnótás hitvallóktól kell legin­kább óvakodnunk, mert ha nem leszünk eléggé elővigyázatosak, kül­detéstudatnak álcázott kény­szerképzeteikkel juttatnak minket a pokol mélységes fenekére. Más tészta a bajnokok megítélése. A bajnok még azt sem átallja beis­merni, legyen akár egy profi pék­mester, hogy miközben napról-napra jobb kenyeret süt, a tudomány mai állása szerint nincs magyarázat arra a kérdésre, miért szárad ki terméke, noha nem veszít annyi nedvességet, mely keményedé­sét indokolhatná. Csupán föltételezhető, hogy a sü­tés után megváltozott funkciójú élesztőben rejtezik az ördög. Azt sem érti becsületben őszbe csavarodott, derék sütőmesterünk, hogy midőn veknijét egy hónapra vagy kettőre elővesszük a hűtőládá­ból, és fölmelegítjük a gázsütőben, kenyere frissebb, mint mikor pékla­páton kicsusszantotta a kemencéből. A kovász és az élesztő titkát kelle­ne kipuhatolnotok, gyerekek, azután mehettek Isten hírével az égi kórusba énekelni! Sárándi József Anomániák-4. Az ikszedik bűvszó, a vállalko­zás elérte a mi házunk tíyát, az iskolát is. Vállalkozzunk, mondja az új ige itt is, és akkor megoldód­nak gon^j aink. Ez a hihetetlen, vá­teszi, s a (persze rossz!) régi pedagógiai tankönyveink által egyáltalán nem ismert felszólítás már megint valami olyasmit akar csináltatni velünk, amihez nem ér­tünk - azért maradtunk tanárok, hogy azt csinálhassuk, amihez ér­tünk-, tehát olyasmit, mint régen: kolorádóbogár-, vas-, papír-, vete­rángyűjtés, őszi krumpli-, tavaszi faültetés-hadművelet, kifliárulás, tejakció, ebédhordás és a többi ­hál isten, mára végre elfeledett ­iskolai baromság. De most, ha meg akarunk élni, vállalkozzunk! Mert ahol vállal­koznak, oda majd dől a gyerek. (Tanulni? Vállalkozni?...) De mit csinálhatnánk? Beosszuk egymás között? A Petőfi pincéiben gombát termelünk, Bányai tanár úr részmunkaidőben Múzeumát mutogatja borsos belépők mellett, a Dobó éjjel-nappalra átadja tor­natermét a kispályásoknak, a régi­új Kossuth kegyszerboltot nyit, a Balassában főtt csülköt árulnak, a Főiskola kollégiumát kiadjuk egész évre - mit, az isten szerelmé­re?! Nekünk tanítani kell! Ehhez tisztességes normatívák kellenek, tisztességes fizetések tanítótól ta­karítóig, s egy ^jtó, amit becsuk­hatunk, hogy dolgozhassunk, hogy nevelhessünk, mert már nem bír­juk tovább mindazt a dilettantiz­must, ami magyar oktatásügyben megnyilvánul, itt és országosan ­lásd a legutóbbi hisztérikus ÉS-vi­tát, amivel máról holnapra saját tekintélyét rombolta le egy Hiszté­ria-szakértő. A mienket nem tud­ja. Nincs - nem is kell, csak hagyjanak minket békén a sze­rény, szenvedő megváltók. Szól a nagy, büszke szlogen: Esztergom iskolaváros. Volt? Lesz? A technokraták a Miniszté­riumot már szétverték. Mi követ­kezünk? Rafael Balázs Ha ugyan még emlékezik rá a nyájas olvasó, krónikánkat a nagy járvánnyal - nevezzük egyszerűen, a nép nyelvén am­nezitisznek - fejeztük be. Itt maradt e kies honban emléke­zet nélkül közel tízmillió or­száglakó. Néha ugyan felrémlettek a tudat mélyéről nevek és tények: Forradalmi Munkás Paraszt..., pufajká­sok..., Salgótarján, a varsói szerződés értelmében ideigle­nesen..., kongresszusi munka­verseny, kommunista műszak, a fejlett szocializmus felépíté­se, testvéri segítségnyújtás, szocpol, szochaza, tudszoc, miegymás, de már nem igazán tudtak mit kezdeni ezekkel a fogalmakkal. Meg nem is ér­dekeltek ezek már senkit! Ül­tek a TV és a rádió előtt, esetleg átfutottak egy-egy cik­ket a szavahihetőségéről hír­hedt hírharsonában és süllyedtek egyre mélyebbre, a kétségbeesés és apátia sötétsé­gébe. Kocsisunk és kisded csapata menet közben némi átalakítást végzett a szekéren. Kerékcse­rék, a korhadt, repedt dongák javítása, egy kis festés, rozs­dátlanítás után egész helyre­kis-kocsi folytathatta az útját a Nagy Rónán. Még a kis lo­vacska is mintha kikerekedett volna! Szőre kifényesedett, nyakát délcegebben tartotta, lábait kényeskedve kezdte emelni. Minden arra haladó külországi járókelő nem csak megsüvegelte, hanem széles szentesküvést tett, hogy koszt­vasz-koszt, kerüljön az akár a mit-sem-értő demokráciába, ­vagy hogy hívják most ezt a micsodát, - a jussból nem en­gednek egy tapodtat sem! Tú­szul ejtették tehát legott az egész nemzetet, hogy térdre, és az eredeti zab-árak visszaál­Legújabbkori mesék 3. Rázós úton mosollyal bíztató szavakat is kiáltott kocsisunk felé: Sehr gut, Herr Kutscher! Congratu­lations, Mister Coachman! Tres bien, Monsieur! Molto bene, Signor! hangzott úton­útfélen a szívből jövő sok üd­vözlet. Csak magyar szó nem igen keveredett az elismeré­sek, dicséretek, buzdítások közé. Féltékenyen kezdték figyel­ni a saroglyások a kemény ge­rincű kocsis növekvő külhoni népszerűségét és egyre erő­sebb elszánás támadt kebelük­ben, hogy elveszejtsék őt. Kiváló alkalomnak ígérke­zett a széna és a zab árának emelkedése. Ahány úri lócsi­szár, fiákeres és fuvaros csak akadt a Rónán, az mind lítására kényszerítsék Herr Kutschert. Némi huzavona, kölcsönös engedmények után a kedélyek lecsendesedtek. A túszejtőkből hősök lettek (más éghajlatok alatt is előfordul ez), mindenki amnesztiát ka­pott, a bakon néhány utas he­lyetcserélt, és íme, - sokak nagy bánatára - magunk mö­gött hagyhattuk az első válsá­got. Sebaj, mondták a csalódottak, majd lesz még al­kalom! Még a zab-válság előtt tör­tént, hogy a Róna minden ki­sebb-nagyobb közössége elölülnököt és képviselőket választott magának. Talán azért, hogy legyen valaki, hoz­zájuk közelebb álló, akit szin­tén szidhatnak, minden cselekedetéért kínpadra von­hatnak. Ismét ringbe szálltak a nemrég létrejött, oroszlánkör­meiket mutogató pártok, hogy egy-egy mandátumot megsze­rezzenek maguknak. Igen jó taktikával azok kerültek előnyös pozícióba, akik a le­gékesszólóbban tudták ócsá­rolni a kocsist és csapatát. Hasonlóan fényes ered­ménnyel szerepeltek - főleg a Róna távolabbi végein - a ma­gukra nagyhirtelen FÜGGET­LEN feliratot pingáló igaz népbarátok. Ez utóbbiak a pór­nép látását elhomályosítandó, néminemű hegylevével és ár­pa-főzettel is megtraktálták fa­lujuk szavazóképes pógárságát, hogy a szavak má­konya és az alkohol bódulata együttesen feledtesse a múlt búját, bánatát és győzze meg őket arról: az a hiteles, biza­lomra érdemes vezető, aki eb­béli tevékenységét már oly régóta és oly kevés sikerrel gyakorolta! Tudósításunkat itt félbesza­kítjuk. Olvasóinknak további kellemes feledést és valamivel kevesebb gyűlölködést kíván az Önök hűséges krónikása: Horváth Zsolt

Next

/
Thumbnails
Contents