Esztergom és Vidéke, 1990

1990. november / 21. szám

4 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 MEGTÖRT A JÉG - Csernohorszky Vilmos újra itthon Az idősebb esztergomiak bizonyára emlékeznek még a Kolos Kórház egykori sebész főorvosára, aki 1968-ban - az akkori szóhasználat szerint - disszidált. Odakint Bajorországban, Neuburg-Donauban telepedett le, az ottani kórház főorvosa. Emellett a magyar emigráció egyik szellemi vezetőjévé vált. frásai elsősorban a Nemzetőr című lapban jelentek meg, de számos történelmi tanulmányt is írt, például Mohácsról, a Rákóczi-szabadságharcról. A Lugánói Tanulmányi Napok rendszeres előadója. Mint elmondta, tizenkét évig volt esztergomi diák. (Diákéveiről szóló visszaemlékezéseit lapunk október végi számában olvashattunk.) 1953 és 56 között pedig segédorvosként szintén városunkban élt. 1956-ban ő volt a kórházi munkástanács elnöke. A Sötétkapunál megsebesültek ellátásából ő is kivette részét. Budapestre kerülvén a Magyar Aneszteziológiai Társaság alapító főtitkára lett. Politikai nézetei miatt azonban el kellett hagynia az egyetemet, s így került vissza rövid időre - 1967-68-ban - Esztergomba. Miután a keményvonalas megyei vezetés itteni helyzetét is lehetetlenné tette, nem volt más választása, mint az emigráció. Elutazása előtt készült az a fénykép, amely Dobogókőn, arcát tenyerébe temetve ábrázolja. Huszonkét évi távollét után, az idén, október 26-ára látogatott haza először, az Esztergomi Orvosi Kamara meghívására. A Sötétkapunál elmondott emlékbeszédét követően, másnap, a Technika Házában a német betegbiztosítási rendszerről tartott előadást. Itt kértünk tőle rövid nyilatkozatot. -Milyen érzésekkel lépett Esztergom földjére? - Amikor elmentem, megfogadtam: sem magánemberként, sem hivatalos minőségben addig vissza nem jövök, míg nem hívnak. Most megtört a jég, a kollégák hívtak vissza. Most már van erkölcsi jogom hazajönni. Esztergomba való visszatérésemre még a fiamat is meghívtam az Egyesült Államokból. A taxis demonstráció miatt azonban, feleségemmel együtt, Ausztriában rekedtek. Elsősorban szolgálati útra készültem, s az emlékbeszéd, illetve az előadás annyira lekötött, hogy a város földjére - ifjúságom városába érkezvén nem értem rá érzéseimmel foglalkozni. Természetesen, amennyire időm engedi, barátaimat, ismerőseimet is szeretném meglátogatni: Szállási Árpádot, Meszes Rudolfot, Sárgái tanár urat, Olajos Istvánt és még számos nevet sorolhatnék. - A pártállam összeomlásában nyilvánvalóan a magyar emigráció is szerepet játszott. Egyáltalán, mit tett az emigráció? - A rendszerváltás előtt a nem létező, majd a létező, de üldözött ellenzéknek akartunk működő része lenni. Az a vád alaptalan, hogy fehér lovon szeretnénk visszatérni, és a tőkések, valamint a földbirtokosok uralmáért küzdünk. Az emigráció célja a független és szabad Magyarországért való szellemi küzdés volt. Lehetőleg mindent közzétettünk, amit itthon nem lehetett. Ha kellett, idegen nyelveken is. - Nemrég még azt olvastam, hogy a Nemzetőr, amelyben a legtöbb Csernohorszky-írás megjelent, nyugati nyilas lap... - Ez gálád hazugság, annál is inkább, mert a nyilasok szidták a legjobban. Lapunk a politikai centrumot képviselte, nemzeti, liberális alapon - ötvenhat eszméi jegyében..- b Sajnoskonzervativizmussal idehaza viszszaélés történt. Annak lényege az értékek megőrzése és a jövő építése - reformok útján. Én e vonatkozásban az erkölcs és a politika őrének tekintem magam. - Milyennek látta Esztergomot? - Alaposabban még nem tudtam körülnézni, de itt is sok lesz még a tennivaló. - Mint megtudtam, dr. Szállási Árpád az Esztergom és Vidékét is rendszeresen elküldi. Milyen érzésekkel vette kézbe az első számot? - Ifjúságomat, a háború előtti Esztergom és Vidékét juttata eszembe. Amikor az első szám megérkezett, örömömben még a feleségemnek is szóltam: Nézd csak, mi érkezett! Soha nem hittem volna, hogy újjá fog születni! - Mik a tervei? - Szeretném megírni az emlékirataimat, valamint az általam alapított —> új ^tudomány, —a historico-biológia kézikönyvét. Ebben az élet és a történelem mibenlétét vizsgálom - biológiai alapon. Ha a lapot érdekli, szívesen írnék róla egy kis ismertetőt. - Örömmel várjuk! Sebő József KÁRPÁTALJA LÍRÁJÁBÓL Horváth Sándor Itt és most Nézd: hajnal nyitja előttünk a távolt. Felragyog, mint ha nap-eső zúdúl rá, az Ut, Induljunk, indulnunk kell ITT és MOST! Ne jöjjön velünk, aki gyáva, az se, ki önmagára gondolva csupán, haszonért fut Mindenkiért kell élnünk, tennünk, mennünk ITT és MOST! Ne mérlegelj, hogy jobb lenne máskor, máshol! Te csak itt lehetsz EMBER, s csak megtűrt - akárhol máshol. Nagyot tehet, aki akar - ITT és MOST! Anyánk, apánk szavaival a szánkban Vörös zászlók lobogásában - mint csillag a Mában indulunk, hirdetve: van igazunkhoz erőnk: alkotott belőlünk a kor harcost, hogy győzzünk ITT és MOST! HORVÁTH SÁNDOR: 1957ben született Beregszászban. 80ban szerzett diplomát az UÁE -en. Újságíróként működik a KISZó belpolitikai rovatánál. Költő, publicista. Egy versesfüzete jelent meg. Dupkával közösen írt riportkötete Múltunk és jelenünk -1988-ban jelent meg a Gondolat Kiadónál. Verseskötete kiadás előtt áll. Más műfajokban is alkot, műfordítással is foglalkozik. Fő stílusa a szabadvers és a kisnovella. Vári Fábián László Illyés Gyula fejfája előtt Hazámtól távol, Hozzád sírközeiben Tőled kérdezem, mi végre hát? S ha nem mondtad elégszer, hiába mondtad, hogy egyszer jaj a nyelvehagyottnak, mert biccen a szó már a száj szögletén. Te nem is tudhatod, ki vagyok én' mert csak a kérdésre kapcsol az agy: „Melyik nép fogadott gyermeke vagy?" Eleitől fogva Mienk vagy! génjeinkben hordva: Beszélünk fulldokolva, anyaország, anyaöl, ha fakad a sírás anyatej, anyanyelv, ha harsan az elv Makacs szánkra fegyelmet izzó jogarral égess, csak őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv! VÁRI FÁBIÁN LÁSZLÓ 1951ben született Tiszaújlakon. 1978ban diplomázott az UÁE-en. Mezőváriban középiskolai tanár. Költő, népköltészeti gyűjtő. írásait népi ihletettség, történelmi-nemzeti szemlélet jellemzi. Kötete kiadás előtt áll. Balladagyűjteménye az Európa Kiadó gondozásában jelenik meg. írásaiban archaikus szerkezeteket és korszerű képeket egyaránt találunk, melyek a gyökérkeresés, a nemzeti identitástudat magható bizonyítékaivá válnak. F.rdőelvén innen, a Lajta és Szamos öntöi.te róna kellős közepén végső álomra szenderült Pártállam, a nagy kán, kinek szemöldöke rándulására zúgva szálltak a győzelmi zászlók és csapott oda a vasököl, ahova köll. Már agonizáló, reménytelen állapotban volt, mikor roskatagon, még utoljára odaállt kevés lelkesedést mutató népe elé és egy utolsó erőfeszítésre szólította őket. Vaksi szemei nem látták a lábai előtt nyíló szakadékot, mely felé oly buzgalommal hívogatta alattvalóit. Erőfeszítései végleg kimerítették. Ágynak esett és a csodadoktorok ügybuzgalma, meg némi külországi injekciók ellenére a lélek kilépett gyarló porhüvelyéből. Halálát nem követte sem gyász, sem vigalom, ahogy az egy félelmetes kán elhunyta alkalmával dukált volna. Nyugodtan napirendre tértek felette, és az élet ment tovább. Az istenadta nép nem tette meg azt a néhány bátor lépést, hanem valami nagyot, nemeset cselekedett: felemelte fejét, kiegyenesítette alázathoz görbített derekát és SZABADSÁGOT, JOGÁLLAMOT, DEMOKRÁCIÁT követelt. Még az agonizálás idején bizonyos jó szimatú, az uralkodó széljárásra kifinomult érzékkel reagáló udvari pohárnokok és tányérváltogatók igyekeztek megfelelő jelmezeket beszerezni jövőbeli szerepeik eljátszásához. A legnagyobb sikere a Grál lovag jelmeznek és az „én tisztán, becsülettel, a szent cél, a nemzet felemelkedése érdekében" kezdetű monológnak lett. Alig néhány tized ponttal szorult második helyre a Szűzleányka-kissé-fonnyadt-margarétával jelmez. Viselői ártatlan szemekkel, irulva-pirulva vallották be törvénytelen nászukat a kánnal, de csak a (kellemes) erőszaknak engedtek, ők maguk soha nem kezdeményeztek. Voltak, akik a Mostmár-Úgyis-Minden-Mindegy-Legalább-A-Lóvé-Mar adjon társaságát alapították meg és összeszedve a halotti tor maradékát, a gyertyatartókat, az ezüst kanalakat, miegymást, Kft-ket kezdtek szervezni, szigorúan a törvényesség határain belül. Az elárvult, díszeitől megfosztott cínteremben csak néhány, a régi dicsőséget sirató agg maradt. Majd mankóikat néhányszor dacosan megrázva, ők is elhagyták a homályba burkolódzó csarnokot. Másnap nagy tömeg csődült össze, a hogyan továbbról vitatkozván. Egy rozzant alkotmány terpeszkedett a csődület közepén. Nézegették, méregették, mi is volna az. A kezdeti tanácstalanság után kezdett derengeni néhány jószemű nézelődő szürkeállományában, majd bizonyossággá vált a felismerés: az állam szekere az ott, a nagy térség kellős közepén. Kopott, rúdja vetemedett, lőcsei töröttek, kerekének abroncsait csak a rozsda tartja össze, küllői hiányosak, oldala lóg. Hát ez maradt ránk a nagy kán kimúlta után. Nézegették, tapogatták, próbálgatták, mit bír ki. Volt, aki a lőcsöt akarta elvinni magának. - Ez az egész roncs úgysem ér egy hajítófát sem. Lőcsökkel meg különben sem lehet hajigálni. Jó lesz otthon a búbos kemencébe. Megmelegszünk mellette az anyjukommal. A tömeg rosszalló morgása azonban eltérítette az atyafit spontán privatizálási szándékától. Hát ránk szakadt a nagy szabadság, az igaz, de ilyen szekérrel, hogy haladjunk tovább? Mert hát haladni, azt kellene. Itt csak nem maradhatunk világ csúfjára! Előléptek a szónokok és elmondták a sok okos érvet. Először nagy volt az egyetértés. Minden szónokot taps, ováció fogadott, jött légyen a nagy róna közepéből, egyenesen Lakitelekről vagy a pesti Lipótváros aszfaltjáról. Majd a tömeg csoportokra kezdett szakadozni és már csak a csoportok közepén állók szavait kísérte az „éljen", „úgyvan", „hurrá", a többi csoportban állók felé meg kezdtek szamárfület mutogatni, szónokaikra zoológiai jelzőket aggatni. Gyorsan vége lett a nagy konszenzusnak, folytatódhatott az évszázados magyar politikai gyakorlat. Kik vezessék a szekeret, hajtsák az időközben előkerült két gebét? - Először is nézzük meg, mit tudnak az ismeretlenségből előkerült új vezetők. Nézegették, tapogatták őket. ÚJABBKORI MESÉK - Ennek itt jó erős gerince van, mondták egyről, nép-nemzeti gerinc. Ez jó lesz kocsisnak. - Ez meg szebben fütyül, mint egy szabad madár. Meg olyan boltozatos a homloka. Biztos rengeteg ész szorult belé. Tegyük fel őt is a szekérre! Ha nem is a bakra, elfér a saroglyában. - Az a nyalka fiatalka, meg no nézd már! Valami import déli gyümölcsöket hajigál fel a magos ég felé, ötöt, hatot is egyszerre, közben az ideiglenesen itt táborozó hadak azonnali kivonását követeli. Aki ilyet tud, annak meg se kottyan a szekérnek a kátyúból való kivezetése. Pattanj fel, öcskös, izibe! Még hárman kerültek fel, merthogy ők tudtak mézes nyelvvel, sült galamb és kolbászból font kerítés közeli kilátásba helyezésével maguknak kellő legitimitást szerezni. Összeállt ím a nagy csapat! -Fel a bakra! Ostort, gyeplőt a kézbe! Csapj a lovak közé, te nyugodt Muszáj Herkules, oszt hadd robogjon az a szekér! Gyí! - Jól van jól, de merre legyen a menet? Javaslatot kérek! Rövid tanakodás után egyhangúdöntés született arról, hogy Európa felé kell tartani, mert ott van minden földi jó: emberi jogok, pluralizmus, parlamenti demokrácia, na meg persze virágzó gazdaság, jólét, csúcstechnika, tőke, miegymás. A nagy téren a mostmár kisebb csoportokra szakadozott tömeg bámulta a készülődést. Volt a tömegben ilyen is, meg olyan is. Egy-egy hangadó vitte a prímet, őket Heraldoknak, kuríroknak, publicistáknak nevezték. Bár frissen vasalt és megfordított köpönyegük alól gyakran kivillant a skarlát szín, az ámul» va hallgatók számára ez nem volt feltűnő. Hallgatták őket, mint Aranyszájú Szent Jánost a szántóvető népek anno dacu. - No nézze mán! Hogy fogja a gyeplőt ez a kocsis? Ilyent még a világ sem látott. Hát nem a bal kezében tartja mind a két szárát? Honnan jött ez? Mucsáról? - Szólt a szólásszabadságot féltő egyik hangadó és lelki orra előtt már-már enyhe lábszag kezdett terjedezni. - Ilyen kerékkel ugyan nem jut messzire - reprikázott egy másik. A keréknek, mint tudjuk, cosqp =2x+z szög alatt kell a talajjal való érintkezési pontig terjedni. Ezek a kerekek messze nem felelnek meg a fenti követelményeknek. Hát hol itt a szakértelem? - kérdem én. Ez a kocsis kérem, egy nagy pancser. Néhány jámborabb bámészkodó ugyan megértést kért, meg méltányosságot, mondván: - De kérem, ez a szekér csak ilyen rozoga, szétesés előtt álló tragacs volt mielőtt ezek hatan felmásztak rá. Annak állapotáért talán nem őket kellene felelőssé tenni. Meg még tíz perce sem ül a bakon az új kocsis, és el sem indultak. Miért gondolják, hogy rosszabbul fogja csinálni, mint elődje, akinek csak hat elemije volt? Ennek mégiscsak van felsőfokú vezetői jogosítványa. Már a nagyapja is értett a lovakhoz. Hallja a derék kocsis a közönség kaján megjegyzéseit, meg a kevés biztató szót. Tekintetét felemeli a nagy magas ég felé és a lelke mélyéről tört fel a sóhaj: - Na lássuk Úristen, mire megyünk mi ketten! Pattintott ostorával, mire a két bús lovacska nekifeszült az istrángnak és csikorogva, nyekeregve forogni kezdtek a kenetlen kerekek. A szekér megindult. Indulását nem kísérte taps, vivát, keszkenők lengetése, de sok fintorgó, vigyorgó, eleve a kudarcra fogadó kurír rohant a szerkesztőségekbe, hogy leadja hiteles - a hír szent - tudósítását az eseményről. A kommentárokban nem felejtették el idézni a fohász teljes szövegét. Lett is erre kisebb botrány. A saroglyában ülők hívei őszinte felháborodással tiltakoztak az ellen, hogy az Úristent belekeverjék a hajtásba. A legharciasabb nyalka fiatalka még egy narancsot is hozzávágott, de aztán, kegyesen, a fejét mégsem követelte. A felborzolódott kedélyek kisvártatva lecsillapodtak és a szekér zötyögve, az út porába girbe-gurba nyomot hagyva lassacskán elballagott a nagy rónán. Útjáról, ha Isten és a nyájas olvasók is úgy akarják, talán újabb tudósítást küld majd ezen jeles események krónikása: Horváth Zsolt