Esztergom és Vidéke, 1990

1990. október / 19. szám

4 Egymás után lépnek színre itthon is az emigráció képviselői. Hiányoljuk azonban Csernohorszky Vilmos megjelenését, akinek személye Esztergomhoz kötődik. Budapesten született 1929-ben. Gyermekkorát Esztergomban töltötte, itt érettségizett, majd orvosként is itt kezdte meg működését. 1956-han a kórházi munkástanács elnökeként újból megnyittatta a kápolnát. Távoznia kellett a városból. Budapestre került és szaktudományos tevékenységet folytatott, elsősorban az anaesthesiológia területén. Számtalan tudományos cikk szerzője, a magyar anaesthesiológiai társaság megalapítója. 1967-ben visszajött Esztergomba sebész főorvosnak. Kinevezése politikai okok miatt elmaradt. Az országban ellehetetlenült, ezért nyugatra távozott. A bajorországi Neuburg/Donau-ban telepedett meg, ahol jelenleg is két kórház anaesthesiológus főorvosa. Közírói tevékenységét odakint kezdte. A Nemzetőr vezető cikkírója lett. Több kötetnyi írása — tanulmányok, előadások, újságcikkek — jelent meg. Ezek mind azt mutatják: nemcsak a magyarság múltját ismeri és vizsgálja értő tekintettel, hanem a jelenét is. És a jövőjéről is lenne mondanivalója. R.r. Szerk. megjegyzés: Milyen a véletlen! Azon a napon, amikor e levél szerkesztőségünkbe érkezett, egy másik borítékot is hozott a posta. Feladója dr. Csernohorszky Vilmos. Természetes hát, hogy az ő írását alant közöljük. 1939 és 1947 között nyolc évig voltam tanulója az esztergomi Szent Imre gimnáziumnak. Ezért örömmel és nem minden meghatódottság nélkül olvastam előbb Bánomyné Kovács Ildikó, majd dr. Bodri Ferenc írását. Utóbbihoz szeretnék hozzászólni, némi kiigazítás és kiegészítés igényével. Az iskolát nem „állami s községi Szent Imre Gimnázium"-nak hívták, ezért a pecsét sem szólhatott így. Az iskola neve helyesen így hangzott: ,Esztergomi Államsegélyes Községi Szent Imre Gimnázium." Az „államsegélyes" szó a korábbi „államilag segélyezett" kifejezés összevonásából származott. Mivel a név ebben a ' formában túl hosszú volt, a szokványos méretű körpecsétekre rá sem fért volna, használatos volt a következő rövidített forma: „Esztergomi Áll.S.Közs.Szent Imre Gimnázium." Feltehetőleg innen származik az elírás, mely „állami s községi Szent Imre gimnázium"-ról beszél. 1944-ben már nem beszélhetünk főreálról, még csak reálról sem. A magyar országgyűlés az 1934. évi XI. törvénycikkben megalkotta az új középiskolai reformot, amely minden középiskolában új, egységes gimnáziumi tantervet rendelt el. E törvény következtében az 1935/36. tanévben iskolánkban is az új, egységes gimnáziumi tanterv lépett életbe az I. osztályban. A főreáliskola reálgimnáziumon át nyolc év alatt gimnáziummá alakult. Ez az átalakulás az 1942/43-as tanévben fejeződött be. Ekkor már mind a nyolc osztályban az említett gim-* náziumi tantervnek megfelelően folyt az oktatás. Ezért nem beszélhetünk tehát 1944-ben reálról vagy főreálról. Az adatokat az iskola 1939/40. tanévi évkönyvéből, az ún. közös értesítőből veszem. Az én páldányaim hányattatásaim során sajnos elvesztek. A most előttem fekvő birtoklását kedves jó barátomnak, dr. Szállási Árpád orvostörténész úrnak köszönhetem. Az iskola eredeti helyéről, a Városháza Deák Ferenc utcai szárnyából, nem 1944 elején költözött ki, hanem őszén. Emlékezetem szerint szeptember végén, vagy október elején. Ekkor ui. az iskola épületét a háború közeledtével valóban hadikórház céljaira vették igénybe. Az oktatás ezután egészen addig, amikor a háború vihara Esztergomot is elérte, az egyik ún. kanonoki házban lévő internátus helyiségeiben folyt. Majd a háború után először az akkori érseki tanítóképzőnek nevezett iskola épületében, utána pedig a bencés gimnáziumban, délutáni műszakban. A Szent Imre gimnázium épületét ugyanis ekkor a szovjet hadsereg vette igénybe, úgy emlékszem, ugyancsak hadikórház céljára. Az 1946/47-es tanévre azonban az iskolát a szovjet hadsereg kiürítette, így az oktatás ebben a tanévben ismét az eredeti épületben folyt a Deák Ferenc utca 2. szám alatt. Innen is ballagtunk, és itt is érettségiztünk 1947 tavaszán. „A nagyszerű és feledhetetlen dr. Szabó Lajos bácsi, (a háború utáni) igazgató atyai jelenléte és ragyogó embersége" — ahogy dr. Bodri Ferenc úr írja — nekem is legszebb emlékeim közé tartozik. Az ő emléke iránt érzett határtalan tisztelet és szeretet ellenére sem feledkezhetünk azonban meg az előző igazgatóról, Obermüller Ferenc tanügyi főtanácsos úrról. Évtizedeken át igazgatta az iskolát, magas szinten vezetve és szervezve, példás rendet tartva, az ország egyik legjobbhírű oktatási intézményévé fejlesztve azt, ahol az iskola már akkor, amikor ez még nem volt szokásos, ingyenes fogászati megelőzést és ellátást biztosított valamennyi tanulónak. Ezenkívül oktatta a bölcseletet a VIII. osztályban. Az egyik ún. kanonoki házban internátust is tartott fenn. Ide az ország minden részéből jöttek tanulók. Őket internistáknak neveztük. Az internátus is hozzájárult ahhoz, hogy iskolánk országszerte ismertté és elismertté vált. Obermüller Ferencet hosszú évtizedek áldozatos, eredményes és érdemdús munkája után 1945ben elbocsátották állásából, és minden nélkül az utcára tették. Magyarán mondva: kirúgták. Hazug váddal az iskola egyik volt tanítványa, akin pedig ő is sokat segített, tanúskodott ellene. Nevét nem írom ide, mert később megbűnhődött. Az akkori illetékesek" ugyanúgy bántak el Obermüller Ferenccel, mint az esztergomi kórház érdemdús és eredményekben gazdag munkásságú igazgató sebészfőorvosával, dr. Eggenhoffer Bélával. Őt nem is csak az utcára, hanem szinte a halálba „tették". Esztergom városa a közelmúltban példamutatóan rehabilitálta Mindszenty József hercegprímást. Talán e két másik ártatlan áldozat, a régi Esztergom e két kimagasló polgárának emlékét is meg kellene valahogy követni, az érdemeikre való emlékezést kegyelettel megörökíteni. Szólni szeretnék még az iskola tanári karáról, erről a minden szempontból kiváló testületről. Valamennyi tanárunk szakmájának, tantárgyának elismert mestere volt. Nemcsak példásan tanítottak bennünket azonban, hanem neveltek is, keresztény és nemzeti szellemben, a krisztusi erkölcs és a jogot védő áldozatos patriotizmus halhatatlan értékeket képviselő eszméinek jegyében. Akkor volt ez, mondottam egyik előadásomban öt évvel ezelőtt, amikor a szinte életképtelenségig megcsonkított országban hivatásuk magaslatán álló, ihletett és avatott tanítók és tanárok, a nemzetnek számunkra mindmáig felejthetetlen igazi napszámosai — szemben pl. a mai nyugati iskolákkal — a pornográfia határán mozgó szexuális felvilágosítás, mesterkélt konfliktus teóriák, irracionális kriticizmus és egy halvaszületett ideológia szellemtelen szelleme helyett örök emberi értékeket és ideálokat oltottak lankadatlan áldozatkészséggel, fáradhatatlan szorgalommal és kifogyhatatlan szeretettel egy egész felnövekvő nemzedék lelkébe. Amikor pedagógusnak lenni nemcsak kenyérkereső foglalkozást, hanem elhivatottságot is jelentett. Amikor az iskolák nem váltak még - mint napjainkban Nyugaton — bordélyházakká, a család, a társadalom, a nemzet, az erkölcs, a vallás lerombolásainak műhelyeivé, a tanulók pedig hibbantagyú álpedagógusok és céltudatos dezorganizátorok évenként változó tanterveinek, újfajta matematikának és a képi olvasásnak, antiautoritar ,,nevelési" módszereknek szenvedő kísérleti alanyaivá. Amikor hat elemit végzett tanulók Magyarországon jobban felkészülhettek az életre, mint ma Nyugaton az érettségizők. Nem kívánok különbséget tenni egykori tanáraink között. Kettőt megemlítenék mégis név szerint, talán és inkább csak szubjektív okokból. Először dr. Csonkás Mihályt, volt magyar és történelem tanárunkat. Ő egyrészt az iskola réme volt. Másrészt azonban hatalmas tudásával, impulzív egyéniségével, felülmúlhatatlan oktatói és nagyszerű előadói képességével egy egész életre belénk plántálta a magyar nyelv, irodalom és történelem ismeretét és szeretetét. A legnagyobb tisztelettel, szeretettel és most könnyes szemmel is tudok csak megemlékezni Sárgái József tanár úrról. Az I. osztályban a kiváló matematikus és nagyszerű pedagógus, Olajos János tanár úr tanított bennünket számtanra. Remekül. A EL-ban Sárgái tanár úr vett át minket. Őt hamarosan elvitte a háború. Annakvégéig már nem is láttuk. Utána azonban abban a hallatlan szerencsében volt részünk, hogy a VII. és VIII. osztályban ő tanította nekünk a matematikát és a fizikát, Ő volt az osztályfőnökünk is, és ő vitt bennünket az érettségire. Osztályfőnökként sugárzóan tiszta emberségével, becsületességével, tisztességével, egyszerűségével, szerénységével, csendességével, minden részrehajlástól mentes jellemszilárdságával, tettekkel bizonyított civilkurázsijával, mértéktartó és tiszteletet ébresztő közvetlenségével, fanyar humorával — nem tudok kevesebbet írni még ma sem — nagyszerű és csodálatos volt. Példakép a sírig felejthetetlenül. Áldom sorsomat, hogy ilyen osztályfőnök vitt az életbe. Tudomásom szerint ^ még ma is él Esztergomban. Áldja meg az Isten, és adjon neki erőt egészséget még sokáig, vagy ahogy eleink szokták volt mondani, az emberi kor lehető legvégső határáig. A mai magyar ifjúságnak, elsősorban természetesen az esztergominak, befejezésül azt kívánom, hogy az új demokratikus köztársaságban olyan iskoláik és olyan tanáraik legyenek majd ismét, mint nekünk voltak fél évszázaddal ezelőtt az Esztergomi Szent Imre Gimnáziumban. Neuburg-Donau, 1990. szeptember 4. Csernohorszky Vilmos EMLEKEZES SCHEIBER HUGÓRA ÉS MÁSOKRA (2

) Míg Scheiber festeget, engedje meg a Kedves Olvasó, hogy apámról, Olajos János középiskolai tanárról is megemlékezzem, annál is inkább, mivel pont száz évvel ezelőtt született Marosvásárhelyen. Szüleit csecsemőkorában elveszítette, a rokonság nevelte fel a református egyház segítségével. A kolozsvári Ferenc József Tudományegyetemen tanára volt 1911ig, míg Pestre nem került (hány, meg hány tudós professzor került Kolozsvárról Budapestre) Fejér Lipót, a világhírű matematikus, Ady barátja, aki hallgatóságát a művészetek szeretetére is tanította. A nagymultú intézetben, a Farkas utcai Református Kollégiumban kezdte pályafutását. Tanártársa és barátja Csűri Bálint nyelvész, a csángó és székely nyelvjárások kutatója. Majd a nagyenyedi Bethlen Kollégiumban működik, hol Jékeli Lajossal (később Áprili) barátkozik össze. Tanártársa Berde Mária is, az írónő, a „Zord Idők" folyó hat szerkesztője. Velük a továbbiakban is levelező viszonyban maradt. 1918-ban olvasta a közlönyben, hogy az esztergomi főreáliskola matematika-ábrázológeometria szakos tanári állást hirdet. (Arra a katedrára, amelyiken korábban a sokoldalú Kaán János tanított. Akkor még alreáltanoda és pénzzel az a Trefort Ágoston támogatta, akinek székében — mint a TV-ből tudom — új miniszterelnökünk otthon ül. Bár ihlet szállna a százéves székből a benne ülőre, iskoláinkra de ráférne'...) Megpályázta, megkapta. Valószínű, azon okok miatt jött el Erdélyből, mely okok miatt ma is eljönnek az emberek Erdélyből. Atyafiságosan barátkozó, kedélyes társaságkedvelő természetét és Ady 1918-as Pallas kiadását hozta magával. Esztergom társadalmi életébe könnyen beilleszkedik. 1920-ban már tisztségviselő a háború és proletárdiktatúra után újjászerveződő városi sportegyesületben. Csakhamar jóbarátja lesz az itt élő, vagy ide látogató költőknek, íróknak, újsághóknak, képzőművészeknek. Jó viszonyban van a főpincérekkel, cigányzenészekkel is. Ha egy vendéglőbe belépett, a banda abbahagyta, amit játszott és az ő nótáját kezdték húzni: Hét csillagból van a Göncöl szekere... Később ez anyámnak is feltűnt, meg is jegyezte: „Te János, hogy lehet az, hogy bárhová belépünk akár Esztergomban, akár Kolozsvárt, mindjárt a Te nótádat kezdik játszani? " „Hagyd el Annika! Sok pénzemben van ez nekem" válaszolta apám. 1925-ben nősült. A levelet, melyben házasságkötéséhez Babits Mihály gratulál, ma is őrizzük. A feleségek is összebarátkoztak, nővérem és az Ildikó játszótársak voltak. Babits nyaralása nem jelenthetett teljes kikapcsolódást. Költő nem mehet szabadságra. Szerkesztői, alapítványkezelői minőségében is a pályatársak gyakran felkeresik. Ápám társaságát azért kedvelhette, mert nem akart a „Nyugat"ban publikálni, nem akart irodalmi társaságok tagja lenni és nem pályázott a Baumgarten- díjra. Azokat a passziánszokat, amiket üres perceimben rakok és amelyeket már legkisebb gyermekem is ismer, szüleim Babitséktól tanulták. A költő műveiben felfedezhetők matematikai, algebrai képek. Egy 1933-as írásában Bergsonról szólva ügyesen fejti ki a differenciálszámítás lényegét. Közös vonásuk volt a fiatalok patronálása. Babits 1924 február l-jén hja (Könyvről könyvre): „Hány darufiókát én kapattam szárnyra, hány ifjú hónak én vezettem első lépéseit, harcoltam érte a szerkesztőkkel, kerestem számára kiadót, még kenyeremet és fedelemet is megosztottam egyikkel-másikkal ínséges években". Egyetlen kivétel talán—mely erősíti a szabályt — József Attila fel nem ismerése. Többen haragudtak rá ezért, így Féja és Kassák is, ez utóbbi a „Gyászdobok"-ban viszont már meghajtja fejét az hó-óriás előtt. Az erélyi írók közül Kuncz Aladárt és Tamási Áront nagyra értékelte Babits. Az „Új Tükör" egyik 1985-ös számában Téglás János képekkel illusztrált cikkben írja le Einczinger Juliska néni elbeszélése alapján azt a jókedvű 1926-os augusztus-délutánt, melyet Babits, Scheiber, Kárpáti Aurél, apám és a házigazda Einczinger Ferenc, a bánomi-dűlői kertben töltöttek. Azon kezdtek vitatkozni, hogy mi nehezebb, rajzolni, vagy írni. A vitát eldöntendő rajzlap és kréta került kiosztásra és elkezdték egymást rajzolni. Sok tréfa, móka, sziporkázó megjegyzés röpködött a levegőben, aláírásukkal hitelesítették az elkészült műveket, melyeket most az Országos Széchenyi Könyvtár őriz. Apám pofozós tanár volt és nem tett kivételt. A diákok Fügének hívták, mert a hüvelykújjával fügét mutatott, mielőtt lekevert egyet. Egyik tanítványa így emlékezett erről: „Mennyi pofont kaptam én a tanár úrtól Isten nyugosztalja. Mindig megkérdezte, fiam, beírjak az ellenőrződbe, vagy adjak egy pofont? Mindig a pofont választottuk!? Az ábrázoló geometriát saját szabadalmaztatott találmánya szerint, diapozitívokról vetítve tanította. Erdélyi szokás alapján a szegényebb sorsú diákok közül gyakran meghívott egyetegyet vasárnap ebédre. Távoli rokona, atyai barátja volt a „Mózsi Bácsi", Gaal Mózes ifjúsági író, tankerületi főigazgató, az iskolának nyújtott államsegély kieszközlője, maga is árvagyerek, aki a nagyszebeni Teréz árvaházban nőtt fel. Az ilyen emberek mindig jobban tudják mit jelent a ,Jdcsiny utódok táplálása". Benne volt minden társaságban. A Polgári Egyesületben, az Ipartestületben, a kéményseprő-vállalkozó Tölgyessy Jenő baráti körében, a széles látókörű szentgyörgymezői mintagazda, Mitter József asztaltársaságában. Ez utóbbiban szerepet játszott az a kitűnő rizling is, mely sajnos a többi híres, régi esztergomi szőlőkultúrákkal együtt elpusztult. Mikor Észak-Erdély visszakerült, az elsők között ment vissza Kolozsvárra tanítani. Majd igazgató lett. A magyar királyi vallás és közoktatási miniszter, Szinyei Merse Jenő, a kinevezésről így értesíti: )

rA Kormányzó Ur 0 Főméltósága Budapesten 1943. évi június hó 30.-án kelt legfelsőbb elhatározásával előterjesztésemre Tekintetességednek az állami ipariskolai igazgatói címet adományozni legkegyesebben méltóztatott." (Még megvolt a ferencjóskai stílusf) A nyarakat a család is ott töltötte, lakást kerestünk, hogy végleg odaköltözzünk, míg 1944 őszén másodszor is el kellett menekülnie, hogy aztán soha ne lássa többé szeretett Erdélyét. Amit tudok, képekből, levelekből, cikkekből, a család és ismerősök emlékezetéből söpörgettem össze. Bizonyára vannak avatottabbak, akik kiigazíthatnak, kiegészíthetnek. Kérem, aki teheti, tegye meg. A városok eljövendő önkormányzatának fontos tartóoszlopa a múlt kultúrális értékeinek felmutatása. Gyűjtsük össze ezeket minél pontosabban és részletesebben, hogy a jövő nemzedékeknek átadhassuk. Scheiber Hugó nem volt nagy levélíró, mégis apámnak többször írt Pestről is, külföldről is, hogy beszámoljon sikerehői, megköszönje a bizalmat. Üdvözletében mindig megemlékezett esztergomi barátairól. Megérdemli, hogy mi is emlékezzünk rá, néha egy kiállítás, esetleg egyszer egy utcanév erejéig. Talán most már „méltó" lesz rá. Olajos István I