Esztergom és Vidéke, 1990

1990. nyár / 12-13. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 „KEPESLAPOK" LITVÁN IÁRÓL A Borostyán tenger A Borostyántenger keskeny, kék csík Európa vízrajzi térképén. Három kis ország: Észtország, Lettország és Litvánia partjait mossa. A hullámok borostyánszemeket vetnek ki a homokra, régmúlt idők tűlevelű fáinak megkövesedett gyantáját. Régen a harcosok talizmánnak, az asszonyok — úgy mint ma ékkőnek viselték. Szerencsét és gyógyerőt tulajdonítottak neki. A híres borostyánutakon pedig messze földre is eljutott a kincs: Itáliába, Görögországba és a mesés Kelet országaiba. Lietuva Napjainkban fel-feltűnik a televízióban, újságokban Litvánia litván neve. Származását a nyelvészek egy kisebb folyónak tulajdonítják, melyről előbb a néptörzs, majd később a feudális állam kapta a nevét. A nyugati táj a zsemájtok, a keleti az aukstájtok, a délkeleti pedig a dzúkok följe. Mindhárom népcsoportnak más a jelleme, küllemük azonban hasonlatos: hajuk szőkésbarna vagy barna, szemük színe világos. A lányok szeme a népköltésben „kék, mint az ég" vagy a „tavak kékje", hajuk pedig „mint a napsütötte rónaság", vagy az „öntött borostyán". A háromezer tó országa A Zsivuntas-tó a „hattyúk tava" tájvédelmi körzet. Parkjaiban ülik meg a dalosünnepeket, a táncfesztiválokat. A túristatérképek nem csupán a védett területeket, hanem a védett fákat is jelölik. Ilyenek pl. a steimuzsi tölgyfa, amely mintegy 2000 éves. Magassága 20 méter. A litván nép ősi foglalkozása a földművelés és állattenyésztés. Rozsot, árpát, zabot, búzát,babot, borsót, lent és burgonyát termesztettek. A földet egészen a XIX. század végéig faekével művelték. Az állattenyésztéshez kapcsolódik a szentgyörgy-napi első kihajtás (legeltetés) ünnepe, jó füvet, sok tejet remélve a háziállatok védőszentjétől. Ősidők óta méhészke dnek is. Egy-egy nagyobb méhraj több parasztcsalád tulajdona volt. Kapcsolatuk pedig rokonságszámba ment. Az asszonyok agyagedényeket korongoztak, a zsemájtok pedig messze földön hűes fapapucsokat, klumpeszeket faragtak. Március negyedikén, Szent Kázisz, az iparosok védőszentjének ünnepén pedig a vilnai vásáron cserélt gazdát a sok szép áru: a hímzett és szövött lenvászon, a hétköznapi és ünneplős kötény, a családi állapotot jelző női fejdíszek, főkötők, kendők; a faragott és öntött borostyánékszerek, a férfiak számára pedig a vastag posztóból készült térdnadrágok és zekék, birkabundák, bőrcipők, no meg az elmaradhatatlan sor díszmintás, széles övek. Étkezési szokások A litván nemzeti konyha régi hagyományokat és étkezési szokásokat mutat. Ma is rozskenyeret és burgonyából, tejtermékekből készült ételeket fogyasztanak leginkább. Hagymafélékkel, kaporral és köménymaggal ízesítenek. A paraszti konyhán régebben reggelente tálalták a nehezebb ételeket: a reszelt krumpliból vagy lisztből sütött palacsintát, amit tejfellel vagy sült szalonnával gazdagítottak. Esztergomban nemrég litván vendégeket fogadtunk. Reménységgel búcsúztunk egymástól: viszontlátásra Litvániában, viszontlátásra Magyarországon! Horváth Gáborné RÉGI ERDEI MESTERSÉGEK A PILISBEN A szedelékkőgyűjtés kétségtelenül az egyik legrégebbi pilisi tevékenység. Amikor az egyre sokasodó emberiség nem talált már elég barlangot vagy legalább az esőtől védelmet nyújtó sziklapárkányt, kénytelen volt lakóhelyet készíteni magának összegyűjtött és egymásra rakott kövekből. Bizonyára hosszú idő telt el, amíg rájött e kövek sárral történő összeragasztására. Ezáltal melegebb, huzatmentesebb, tehát lakályosabb, sőt csinosabb lett egyszerű kőkalyibája. A házépítés további fejlődése már az építészeti iparművészet tárgykörébe tartozik. Szegényebb házépítő emberek — megtakarítva a bányászott kő magasabb árát — mind a mai napig folytatják alkalomszerűen ezt az ősi mesterséget. Az erdőt járó ember hol itt, hol ott bukkan szabályosan rakott, köbözés után elszállítható szedelékkő-rakatokra. A szedelékkő biztosan fagyálló, hiszen évezredek sem tudták elmállasztani. Ezért házalapnak, lábazatnak vagy kőkerítésnek kiválóan alkalmas. A lapos szedelékkő (pl. a pilisszentkereszti Sztaralénia és Vörös-dagonya környékén) hétvégi házak kertjében, sőt nagyobb parkokban is ún. tipegőként egyre gyakoribb. A kőbányászat pilisi elterjedése a magas szinten építkező rómaiak nevéhez fűződik. Fellendülése azonban az Árpád-kori, de különösen az Anjou-kori nagyarányú építkezések korára tehető. A nagy fáradságot és időt igénylő kezdetleges szedelékkőgyűjtés nem tudta már kielégíteni a lassan-lassan mégiscsak letelepedő, várakat és házakat, templomokat és kolostorokat építő őseink anyagigényét. Szükségessé vált - mai kifejezéssel élve — „a termelés koncentrálása" a kőbányák nyitása és művelése, ill. új ram ű veié se révén. A Pilis számos kőbányáját már a római, sőt az azt megelőző időkben is művelték. A Pilisben 3 féle követ ismerünk. Ezek mindegyikét mind a mai napig bányásszák is: — a mészkövet és dolomitot a hegység délnyugati részén, — az andezitet (a diorit kiömlési kőzetét) a Duna felé eső szélen, — a hárshegyi homokkövet főleg a pilisborosjenői Köves-bércen. A robbantásos bányaművelés a legutóbbi évtizedek technikai vívmánya. Az ezt megelőző évszázadok, sőt évezredek pilisi kőbányászai az alábbi két módszert ismerték és alkalmazták: 1. A visegrádi fellegvárban ma is jól látható az a néhány, közel vízszintes irányú, kézzel kivésett -keresztmetszetű vájat, amelybe pontosan beleillő száraz kemény fa-gerendát helyeztek; ezt vízzel meglocsolva felhasználták a fa közismert dagadó tulajdonságát, amely a szilárd követ is képes megrepeszteni. (A fellegvár építése során így elkerülhető volt a fáradságos fuvarozás a hegyre; ehelyett az ilyen módon helyben nyert anyaggal dolgoztak az építők.) 2. A másikat, az ún. „bundzsettás" módszert Szimeth Tihamér visszaemlékezéséből ismerjük. Ennek első lépéseként kézierővel és talicskával el kellett távolítani az anyakőzetet, csak sekélyen takaró erubáz, illetve rendzina talajt. Ezt követte az ily módon letisztított anyakőzet felszínén mindig megtalálható hajszálrepedések felkutatása. E 24 méter hosszú repedések mentén kb. 50 cm-énként V alakú, 8-10 cm széles és ugyanilyen mély vájatokat véstek. E vájatokba — acéllemezcsíkokkal történő „kibélelés" után - nagy nyílásszögű keményfa ékeket - bundzsettákat - vertek 8-10 kg súlyú nagy kalapáccsal. Az ékek folyamatos verése előidézte a kisebb-nagyobb térfogatú kőtömbök többé-kevésbé függőleges síkú leválását. A további aprítás hasonlóképpen történt. (A korszerű robbantásos eljárás lényegileg ugyanezt az elvet követi, csak kézi vésés helyett légkompreszszorral fúrnak lyukat, és nagykalapács helyett a ,,Paxit" nevű robbantószert használják). A több mint 2000 éves közmondás itt is érvényes tehát: „Nihil nóvum sub sole" - Nincs új a nap alatt. Az ékeket verő nagykalapácsot Buda környékén ,,marci"-nak hívták. Esztergom táján „samu" volt a neve. A pilisborosjenői Ezüst-hegyi kőbányában az 1950-es évek elején még ezt a módszert alkalmazták. Dobay Pál FELHÍVÁS! A Magyar Demokrata Fórum országos vezetőségének kezdeményezésére Esztergomban és környékén is megkezdődött a második világháború civil áldozatainak összeírása. A munkaszolgálatból, „malenykij robotból", koncentrációs táborokból haza nem tértek, vagy a háborús cselekmények során elhunytak nevét ily módon is szeretnénk megőrizni a nemzet emlékezetében. Kérjük mindazokat, akiknek hozzátartozója az áldozatok között található, vagy nevekkel, adatokkal segíteni tudnak, személyesen, esetleg írásban keressék fel irodánkat. (Széchenyi téri átjáróház, 1. emelet, kedd 5—7-ig. Leveleiket postaládánkba is bedobhatják.) Az MDF esztergomi szervezete GRAN TOURS-JÁTÉK! ez nem KÖDMÖNTOLDÁS Kedves Olvasónk! Meglehet, hogy nyári útjai a határokon túli magyarok közé viszik. Meglehet, hogy velük beszélgetve az Ön számára eleddig ismeretlen szólásokkal, mondásokkal, beugratásokkal találkozik. Ne lepődjék meg, s főleg „ne fonjon szamártövisből kerítést", — azaz: nehogy megharagudjék —, ha fülének furcsán hangzó hasonlatokkal traktálják, esetleg ha felszólítják emígyen: Itt a fele, köhögjünk! Nem jelent ez semmi bajt, nyavalyát, sőt! Azt akarták mondani: elég a sok munkából, pihenjünk, vagy az asztalnál tartsunk szünetet az evésben (beszélgetésben) és igyunk! Az alábbi ,Jcőből szakadt gyopárcsokrot" („természetes", „hamisítatlan,', „eredeti" jelzők helyett használják) előkészítőnek szánjuk azoknak, akik erdélyi rokonaikhoz, barátaikhoz készülődnek. Ismerkedjenek a táj hangulatával már most. Csakhogy — mivel játékról is szó van — azt nem áruljuk el, melyiket mikor, milyen helyzetben, esetben használják, illetve mit értenek alatta. Az Ön feladata lesz — ha ,,nem nyergeli a küszöböt" és kedve is van játékunkhoz -, hogy kikövetkeztesse, megfejtse az erdélyi népi bölcsesség 21 + 1 remekét! Ha ebből legalább hetet meglehetős pontossággal „feloldott", s azt levelezőlapon elküldi a Gran Tours Utazási Iroda címére (Esztergom, 2500, Széchenyi tér 25), könyvet nyerhet. A beküldők között sorshúzással döntjük el a nyerteseket. A levelezőlapra ragasszák rá a 6. oldalon látható Gran Tours-emblémát és a címzés alatt tüntessék föl: KÖDMÖNTOLDÁS. Tehát: Kire mondják? 1. Borvirág a tulipánja 2. Szalajtja a macskát 3. Fejébe süt a párta 4. Evezővel kapálja a szőlő gyökerét 5. Olyan a nyelve, mint az istállósöprűnek 6. Olvassa a medvezsoltárt 7. Megvendégelték az ajtó mögül 8. Apja szabta csizmában jár 9. A felhőkön horgász 10. Pofásodik, mint a kölyökgólya Mikor mondják? 11. Karcsú a menyasszony, mint a gyapjúzsák 12. Gúzsalyt kötött a törökbúza 13. Ki beretválkozik az idő! 14. Kirágta az iszákot! 15. Kacag a fazekas 16. Kivették a kerekét 17. Összesúgnak, mint a gyergyói lovak 18. Visszafele kacag 19. Fohászkodik, mint a kovácsfúj tató 20. Farkasnak mutat erdőt 21. Belül van az éle +1. NE TOLD A KÖDMÖNT! „Megfejtéseiket" augsztus 10-ig kérjük. Jó játékot, kellemes nyaralást! Júliusi népszokások A legkorábbi nyári Mária ünnep, a 2-án levő Sarlós Boldogasszony, magyar neve is az aratással függ össze, őrzi egyúttal a kaszánál primitívebb munkaeszközzel, a sarióval való aratás emlékét is. Nézzük meg, hogyan folyt le az aratás 110 évvel ezelőtt. A Magyarország és Erdély Képekben így ír erről 1854ben az egriekkel kapcsolatban: „Búzaérés előtt egy pár héttel két ember elindul az alföldre búzát nézni, s ha valamely határban jó életet talál, a tulajdonossal arató részben megegyez, meghatározván ez alkalommal az aratók számát is. Az ily búzanéző, kit később gazdának neveznek, fogad, vagyis vállal maga mellé annyi számú aratót, mennyit kiállítani megígért; minden bevállalt közarató, a gazdának bizonyos mennyiségű pénzt tartozik lefizetni, 30 krtól 1 ftig. Ezen pénzből először a búzanézők vagy gazdák fáradsága jutalmaz tátik meg, mi megmarad, azt közösen áldomásul megisszák. Ha az aratás ebédrészre vállaltatott, azaz ha a tulajdonos az aratók ételéről nem gondoskodik, akkor az aratócsapat nagyságához képest, egy vagy több asszonyt is visz magával, ki is részökre süt és főz; az ily asszony szintén bizonyos aratórészt nyer jutalmul." A 20-án tartott Illés napon régen sem a gazdák nem dolgoztak, sem a pásztorok nem hajtottak ki, mert hitük szerint Illés mennyköveivel agyonvágná a kint dolgozót. Ellenben aki szomszédjának gyümölcsfáját meg akarja rontani, az kora hajnalban átlopózik, és fejszével a tövét megkongatja. A 20-án ünnepelt Mária Magdolnának hosszú haja volt, ezért vágják néhol leányaink az ő ünnepén hajukat, hogy az is olyan hosszúra nőjjön. Jakab nap (25-e) mely a középkor folyamán a fizetések határnapja volt, olyan fontos napnak számított hogy eleink az egész július hónapot róla hívták Szent Jakab havának. A 26-i Anna nap ma már jóformán csak a híres füredi Annabálról ismeretes, a középkor folyamán azonban számtalan oltár, szobor, dombormű bizonyította elterjedtségét. Valószínűleg ez az oka annak, hogy Mária után Erzsébettel együtt Anna a leggyakoribb női név. GOMBÁSZSAROK ESŐ UTÁN,... A gombász (akárcsak a juhász) örül a nyári esős időnek, mert azt tartja: ezután jön a jó meleg, s akkor bőséges az erdő-mező gombaállománya! Ugy érzem, most is teli kosárral térhetnek majd haza a cserkészők. Sokszor még gond is a sok gomba. Ha már nem győzi elfogyasztani a család, kap a szomszéd, a barát. De mi van akkor, ha ezután is marad a kosarakban? Hát tartósítsuk! Jóllehet a szakirodalom azt tartja, a szárítással sokat veszít érkékéből egynéhány gombafaj mégis ez a legajánlatosabb módja a tartósításnak. S itt nem csak legismertebbre, az ízletes vargányára gondolok. Próblálkozzunk a galambgombákkal is, amit ebben az időszakban szinte lépten-nyomon találhatunk. Ismeretes, hogy a galambgombák családja igen népes, vagy 150 fajt tartanak számon belőlük ezen a vidéken is. E sorok írója tanúsíthatja: a kékhátut, a zöld varast, az ízletes galamb gomb át, a dióízű galambgombát és még jó néhányat igenis lehet szárítani, télire tartósítani, gombaport keverékéhez adagolni. A frissen szedett gombák közül válogassuk ki az ép, egészséges példányokat, a kukac nélkülieket. Ne mossuk le, csak úgy szárazon tisztítsuk a ráragadt levelektől, földtől, bogaraktól. Kalapbőrét sem kell eltávolítani, sem a lemezeket. Aprítsuk szeletekre, húzzuk az erdőn található pálcikákra (cérnára), fémszárítóra (leleményes gombászbarátom egyik alkalommal kivénhedt esernyő fémszálaira húzta a felszeletelt friss gombát s tette szellős, de árnyas helyre szárítani.) Fontos, hogy se tűző napon, se hevített kemencébe, lerbe ne szárítsuk! A szeletek közt hagyjunk hézagot, s mikor jól megszáradt, rakjuk hermetikusan elzárható üvegbe, vászon vagy papírzacskóba és tartsuk száraz, hűvös helyen. Ha port akarunk készíteni belőle, nyitott lerben, kemencében igen kevés ideig szárítjuk, s azonnal daráljuk. (csip-erke)