Esztergom és Vidéke, 1990

1990. február / 3. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 3 RÉSZREHAJLÁS ÉS ELŐÍTÉLET NÉLKÜL! A Mindszenty-irodalom két újabb művel gyarapodott. Mindkettő Mészáros István egyetemi tanár tollából. Az első: Mindszenty és Ortutay. Iskolatörténeti vázlat; a másik: Mindszenty bíboros, a lelkipásztor főpap. (A magyar pedagógiatörténet jeles kutatójáról köztudott, hogy diákjait előszeretettel buzdítja esztergomi témájú iskolatörténetek megírására.) Most az utóbbi kötetből teszünk közzé egy részletet, a szerző hozzászólásaként lapunk Mindszenty-vitájához. Erre levélben kérte fel a szerkesztőséget! TISZTELT SZERKESZTŐSÉG! Mint esztergomi őslakos örömmel vettem tudomásul, hogy Mindszenty bíborosról teret neveztek el. Diákként részt vettem prímássá avatásának ünnepségén a Bazilikában, amely felejthetetlen élményem maradt. Életútja rögös volt, megérdemli, hogy szeretett városában teret nevezzenek el róla. Kevésbé tudom megérteni az Esze Tamás utca (1950—), József Attila tér (1946-), Thököly Imre utca (1950—), Táncsics Mihály utca (1948-) és a Béke tér (1950—) nevének megváltoztatását. Pifkó Péter Esztergom utcanevei 1700-1982 című tanulmánya szerint ezek az utcák már több évtizede viselik kiváló hazánkfiainak nevét. Nem kellene szégyenkezniük az esztergomiaknak azért, mert elődeink utcát neveztek el róluk! A Béke tér neve pedig már átment a köztudatba. Miért nem maradhat meg? Az is baj, hogy békében szeretnénk élni? Ugy látszik, még mindig sok a pénze a mi kis városunknak, hiszen ezek a változások utcatáblák cseréjével és sok-sok adminisztrációval járnak. Reform-ötletek címén nem feltétlenül kell a fürdővízzel együtt a gyereket is kiönteni. c . . . , Somogyi Lajosne Nefelejcs u. 2. A névváltozásnál elsősorban a régi utcaneveket állítsuk vissza, amelyek egyébként is benne vannak a köztudatban. így például városunkban: Bánomi telep, Káptalan tér, Szent Lőrinc utca. Egy területet, városrészt a benne élő emberek közös történelme, hagyománya kapcsol össze igazi közösséggé. Csak helyeselhető, ha a városban, községben született, vagy ott élt kiemelkedő személyekről neveznek el utcát. Városunkban pédiául azon érsekekről, akik a település fejlődéséért és az itt élőkért erőfeszítéseket tettek, történelmünk nagy alakjai, netán mártírjai voltak: Pázmány Péter, Mindszenty József. . . Életüket, tevékenységüket mind a tanulóifjúsággal, mind pedig a helyi lap segítségével a lakossággal is kívánatos megismertetni. Magam a legjobbnak, a kívánalmaknak leginkább megfelelő, egyszerű, egyszavas, hangulatos utcaneveket találom, melyek évszázadok társadalmának, politikai változásainak, eszméinek sem okoznak semmiféle problémát. Ilyeneket, mint: Árnyas út, Ibolya utca, Érsekkert. Az évszázados hagyományoknak tiszteletében évszázadokra nevezzük el utcáinkat, tereinket. Ne sajnáljuk visszaállítani a természetes, a kedvünkre valót

! K.A. Őszintén szólva megdöbbentett, hogy mely ismert és elismert személyiségektől akarják megtagadni az utcanevet! Azt még megértem, hogy Mindszenty bíborosról teret neveznek el, bár az ő tevékenysége sem egyértelműen pozitív. Azt azonban nem megérteni, sem elfogadni nem tudom, hogy József Attila, Esze Tamás, Vasvári Pál, Táncsics Mihály mitől lett méltatlan arra, hogy utca vagy tér viselje nevét, és valami Ribizli vagy Galagonya utca legyen. Nem az a kifogásom, hogy az úgynevezett „munkásmozgalmi hősök"-ről elnevezett utcák kapják vissza régi, patinás nevüket. De a Mártírok útja továbbra is arra emlékeztessen, hogy azon az úton hurcoltak el sokezer ártatlan embert, akik aztán a különböző haláltáborokban valóban mártírként végezték életüket. Az a véleményem, hogy kegyeletsértő lenne, ha megváltoztatnák az utca nevét, pusztán azért, mert most ez a divat. Sajnálnám, ha a tanácstagok között nem akadna néhány józanabb gondolkodású, aki az ilyen ötletek ellen szót emelne. Attól tartok, hogy azzal a liberalizmussal, amellyel ma igen gyakran találkozunk, elérhetjük, hogy a fürDUNAMENTES Február 3-án,szombaton délben néhány-száz esztergomi polgár kivonult a Duna-partra, hogy élőláncával bizonyítsa: emberi környezetet, természetes Duna-partot, tiszta, élő Dunát akar. Nem voltunk egyedül. Párkányban a hídcsonkon állók felirata hirdette: „Hidat építs, ne gátat". Ragyogó tavaszias napsütés volt. Szép időben az ember bizakodó és reménykedik, hogy a kezek nem csupán a Dunatáj védelméért kapcsolódtak össze, hanem azt is kifejezték, hogy városunk lassan magára talál. Kicsiny élőláncunkcsak kezdet. Demonstrációnk csírája lehet a Duna két partján lévő települések szövetségének, mely az egymásra utaltság felismerésén alapul. Ugyanis, ha mi Esztergomban elcsúfítjuk Duna-partunkat, elszenynyezziik vizeinket, az kárára van Párkánynak, Dorognak, Tátnak, Pilismaróinak, hogy csak a közvetlen szomszédokat említsem. Kiszolgáltatottjai vagyunk egymásnak, ők is sok bajt okozhatnak nekünk. Szombaton a Duna-parton talán felismertük, hogy a helyi élőláncok közös'erővel és akarattal élő szövetté szőhetők. Mert mit akarunk mi esztergomi polgárok? Emberhez méltó környezetet, szép Dunatájat, lakható várost. Minőséget, ami értelmet ad életünknek. Nem akarunk pusztulást: sivár környezetet, kopár Dunatájat, kiürült várost, mérgezett beteg embereket. Itt élethalál kérdéséről van szó! Az élőláncot még politikai párt szervezte, a pártok képviselői szóltak gyülekezetünkhöz. A Duna menti települések közösségét, majd nem a pártok, hanem a helyi társadalmak tartják életben. Az élet és halál felette áll a pártprogramoknak és vitáknak. Ebben a kérdésben nem lehet ellenzék. Negatív tapasztalataink megannyi intő jel, hogy mi következik abból, ha tudtunk, akaratunk ellenére boldogítanak bennünket, döntenek a fejünk felett. Nem kérdezték meg városunkat, akaijuk-e a vízlépcsőt. Amikor már döntöttek a megépítéséről, alig volt beleszólásunk a hogyanba. A város közel öt évig harcolt, hogy legalább a vízlépcső látványa „humánus" legyen. Ne víztömeg legyen Dunánk, hanem élettér. A harcunkat megharcoltuk. Nem mi győztünk, de a győzelem részesei vagyunk. Nem épül meg a Nagymarosi Vízlépcső! Ez a győzelem int és kötelez! Int arra, hogy városunk feletti döntés jogát nem kótyavetyélhetjük el többé pártérdekekért, egyéni karrierért. És kötelez arra, hogy végre saját lábunkra álljunk, itt helyben intézzük saját — és szomszédainkkal közös — dolgainkat. A félbehagyott erőműépítést helyreállítási, rekonpenzációs munkák követik. E munkát nem irányíthatják országos hatóságok, sem a beruházó, sem a tervező, mint korábban. Partszakaszának helyreállítási munkáit, a rekompenzációs építkezéseket Esztergomnak kell vezényelnie. A beruházónak és tervezőnek a város elvárásaihoz kell a legjobb műszaki alternatívát megtalálnia. Ebből nem engedhetünk! (Folytatjuk) Balogh Ákos KOMTERV dővízzel együtt a gyereket is kiöntjük. Még egy megjegyzés: mintha az utóbbi időben valamiféle egyházi lap akarna lenni az Esztergom és Vidéke, időnként olyan teljedelemben foglalkozik egyházi témákkal. Az a véleményem, hogy nem ez a lap elsődleges feladata, annál is inkább, mert van elég gondja-baja városunknak és vidékének is. Kadasi Ferenc Esztergom-Kertváros SÉTA KITÉRŐKKEL Sekrestyeajtó. Mintha látnám Kőpataki Jánost, a bazilika sekrestyését, amint az ajtófélfának támaszkodva elszív egy cigarettát. Hogy most teljes pompájában szemlélhetjük és mutathatjuk a főszékesegyházi kincstárt, jórészt neki köszönhetjük. A háború alatt egyedül cipelte le az anyagot ruháskosarában a kripta valamelyik zugába, majd ő is hordta vissza. Soha sem árulta el a rejtekhelyet. A Vármúzeum felé nyomulunk. Itt állt az árpádházi királyok egykori palotája. Előtte a bagolyvár, vagyis az osztrák kaszárnya. Falában fellelhető hat gótikus kő-ablakkeret sejteti, hogy már a középkori épületegyüttesnek is része volt. Itt húzódott meg Besenyői Zoltán, a szélnek eresztett nagytudású, többnyelven beszélő bencéstanár, mint karkáplán és idegenvezető. Engem az angol nyelv és a fényképezés rejtelmeibe vezetett be. Idejártam zongoraórára is a vöröshajú, kitűnő ének- és zenetanárhoz, Bálint Ferenchez, aki a bazilika énekkarának — annak feloszlatásáig — hozzáértő és lelkes karnagya volt. Beliczay és Gruber művein kívül a kórus Belánszkyné, Lázárné, Fusch Ella, Pintér János, Horváth Dezső szólistákkal az élen, zenekarral kiegészülve Haydn, Mozart, Schubert miséket is előadott. BáÜnt tanár úr az Érseki Tanítóképzőben is oktatott, melynek gyakorlóiskoláját hét évig látogattam. Fenn, a legfelső emeleten volt az intézet kápolnája. Hittanárunk Gianits József ott tartotta a vasárnapi istentiszteleteket 10 órakor a tanítójelöltek és az elemisták számára. Most, hogy a Tanítóképző Főiskola felvette új nevét, félig-meddig ismét érseki lett. Működtetni kellene azt az emeleti házikápolnát rendeltetésszerűen! Vitéz János kiváló humanista tudós, de pap is. Ha valaki nevét használjuk, vállaljuk annak szellemét, aki A-t mond, mondjon B-t is! Kevesebb lenne a környéken a lámpatörés és betörés. A belügy nem fogja győzni az ifjúság nevelését Tökölön és a többi büntetésvégrehajtási intézetben, az a tanügy dolga marad továbbra is az iskolákban. A világon mindenhol a valamirevaló tanintézetekben az egyházi, vagy világi, kötelező, vagy nem kötelező jellegtől függetlenül, egyszerűen a fiatalság egészséges testi-lelki fejlődése érdekében működik a kápolna, aminek legalább olyan fontosságot tulajdonítanak, mint a tornateremnek. A mi esztergomi Tanítóképző Főiskolánknak most, hogy a helye és gondolkodása is tágul, példamutatóan lépnie kellene és sürgősen, mert minél később vetünk, annál később aratunk. A Kolos-kórház már visszakapta nevét és kápolnáját. Ha szükségük van lelkiéletre a betegeknek és életük végén járóknak, még inkább szükségük van arra az életbe indulóknak! (o.i) Elodázhatatlan feladat életművének tudományos feltárása és tárgyilagos, a valóságnak megfelelő, részrehajlás és előítélet nélküli, az igazsághoz hű ábrázolása. Enélkül nem érthető meg az 19441948 közötti hazai egyháztörténet, de alighanem a köztörténet sem. Az azonban már most, a minden részletre kiterjedő, tudományos igényű életrajzi monográfia elkészülte előtt is biztosan állítható: Mindszenty bíboros nem volt haladásellenes, nem volt demokráciaellenes, nem volt reakciós, nem akarta visszaállítani a korábbi politikai hatalmat, nem kívánta restaurálni a feudálisdzsentri uralmat — amelyekkel szinte napjainkig vádolja őt a „hivatalos" publicisztika s az iskolai tankönyvek sora. Hazai katolikus egyháztörténészek még nem foglalkoztak Mindszenty bíboros személyével, szerepével; a marxista történészek viszont csakis a „politikus" Mindszentyről beszélnek, természetesen minden tekintetben elmarasztalva őt, jóllehet nem volt „politikus" (vagyis pártvezér, „mozgalmi ember", miniszter stb.); ugyanakkor kiszakítják politikai vonatkozásokként is értelmezhető lelkipásztori megnyilvánulásait beszédeiből, körleveleiből; eltúlozzák abszolutizálják ezek súlyát, jelentőségét az életmű egészében. Mindszenty bíboros azonban nem politikus, nem államférfi, nem országgyűlési harcok, pártfórumok „bajnoka" volt, hanem híveiért élő és tevékenykedő főpásztor. Beszéljünk ám a „politikus" Mindszentyről is, de még többet kellene beszélni, írni a főpap-lelkipásztor Mindszentyről, igazi arcát csakis így ismerhetjük meg

; Ó ugyanis komolyan vette saját katolikus hitét, komolyan vette a rábízott embermilliók hitét, komolyan vette főpásztori hivatását. Nem volt „aszkéta",nem követelte ezt másoktól sem, hanem egyszerűen azt kívánta tudatosítani híveiben, hogy ha valaki a katolikus egyház tagja, akkor éljen is úgy, mint ahogy a katolikus egyház tagjának élnie kell. És ehhez igyekezett a feltételeket megteremteni, kiküzdeni. Legfőbb feladatának ezt a pasztorációs munkát érezte. És mindent ennek a pasztorációs munkának rendelt alá: politikát, kulturát, bel- és külkapcsolatokat, tömegkommunikációt, mindent. Tudományos igénnyel fel kell tárni Mindszenty bíboros életét, tevékenységét; elemezni kell emberi gyengeségeit, hibáit, téves döntéseit is. De ha életének ezt a legfőbb, minden percét meghatározó, belső meggyőződésből, főpásztori elhivatottságból és küldetéstudattól vezérelt főpapi-lelkipásztori tevékenységét alapjaiban, részleteiben, minden vonatkozásában nem ismerjük, akkor aligha értünk meg valamit is a „Mindszenty-jelenség"-ből, nem érthetjük meg politizálását, harcát az iskolák megtartásáért, egyesületekért, nemzetiségekért, emberi jogokért, küzdelmeit az egyházellenes, materialista-ateista erőkkel. A marxista történészek azt hangoztatták: Mindszenty bíboros „rövidlátó politikus" volt. A tények nem igazolták, az azóta eltelt idő pedig alapjaiban cáfolta ezt az állítást. Ő nem „politikus", hanem lelkipásztor-főpap volt, aki negyven évvel ezelőtt már vüágosan látta azt, amit a szakpolitikusok csak most kezdenek észrevenni, belátni és bevallani: a sztálinista-rákosista diktatúra barbárságát, embertelenségét; hogy a proletárdiktatúra pártállama nem volt demokratikus jogállam; hogy elszakadtunk Európától. Ezt felismerve a bíboros öt éven át küzdött hazája földjén az őt és ötmilliós egyházát elpusztítani akaró hatalommal szemben az emberi szabadságjogokért mint katolikus híveiért és minden magyarért élő főpap, s mint a diktatúra elleni küzdelem egyik legkiemelkedőbb képviselője Európa e táján. CSAK MORGOK De ha csak én morognék! Ez esetben mások és jómagam is azt állapíthatnánk meg, hogy kedélytelen, rossz természetem van. Mivel azonban úton útfélen azok is morognak, akikkel találkozom s beszélgetünk, azt kell hinnem, hogy ,,a hiba nem az én készülékemben van." Azon már nem is morgok, hogy a Várhegyre felvezető út végében levő útszakasz a kis híddal immár három éve készül! Fele ennyi idő alatt épült fel a város közepén a kétszintes Pártház — ó, minek nevezzelek a jelenben? —, s még ki a tudója, hány év kell az elkészültéhez? A másik ilyen csibészséget - ez ugyebár enyhe kifejezés? — fedezhettük fel a Prímás Pince oldalában felvezető díszlépcső elkészültekor, midőn az ugyancsak éveken át készült lépcsősor végén befejezetlenül hagytak 1 (egy) méternyi szakaszt. Hónapokon át a turisták ezrei egyensúlyoztak az eléjük tárult gödör fenekére tett műkőlapon, hogy rajta átlépve biztos talajt érezhessenek lábuk alatt. Ha a város rendjén munkálkodó egyik kör nem háborodik fel e mulasztáson, minden bizonnyal még ma is befejezetlen lenne. így is kérdés marad, meddig néz le talapzatáról Szent István a lábai alatt felejtett dróthálós ketrecoldalra? Ó de nem is a fentiekről akartam szólni, hanem sokak kérdését kívánom tolmácsolni: — Mondja kérem! Minek volt erre szükség? Nem tudták mire költeni a város pénzét? Nem találtak volna más, százszor sürgősebb feladatot? Amit ebbe beleöltek anyagban, pénzben, munkaerőben a közelmúlt években! — Mármint a Medicor előtti parkolóba, illetve felbontásába. Lehet, hogy igazuk van, majd jön a kimagyarázkodás. Én az eddigi munkaszervezést, munkamenetet találom felháborítónak, kritikán alulinak. Éspedig: 1/ Elkezdték a turistaszezon befejezése előtt, amikor a személygépkocsik nagy száma miatt az autobuszok sem tudtak hol parkolni. Ott tolongtak, torlódtak a bazilikához felvezető úton s a lépcső előtt. 2/ Tudhatták, hogy rövid jó időre számíthatnak, mégis csak öt ember, egy markoló s egy tehergépkocsi szorgoskodott. 3/ Törték a betont, hordták a földet, borították az alapot, rá a betont, s közben hordták, s ahol szabad hely mutatkozott, leborították a kőkockákat. Jött a fagy, leállt a munka, s most aztán teljes a káosz. Majd rakosgathatják innen oda, onnan ide a burkolókövet, ha újabb területekről akarják feltörni a betont, vagy elhelyezni a köveket. Miért?.. . Kadosa Árpád