Esztergom és Vidéke, 1989

1989. december / 12.szám

2 FÓRUM ESZTERGOM ÉS VIDÉKE A MUNKANÉLKÜLISÉGRŐL Ez év márciusától a városi tanács földszintjén munkaközvetítő iroda működik. Az Állami Bér- és Munkaügyi Hivatal jóvoltából még számítógép is található itt. Az iroda két munkatársát, Keveiné Németh Irént és Ladányi Péternét munkájukról kérdeztem. - -Hányan és kik fordultak meg Önöknél? — Sokan jönnek. Ezidáig mintegy 700-an: csak októberben 126-an. Egyrészt olyanok, akik eddig soha nem dolgoztak: háztartásbeliek, munkakerülők, másrészt olyanok, akiknek a gazdálkodó szervezetek fölmondták. A városban gyakorlatilag majd mindenünnen elküldtek embereket, a Sörgyárból, a SZIM-ből, az Unikertől, a Labor MIM-től... Az utóbbinál 1988-ban 700 főtől, 1989ben - a budapesti Rt kiválásával, amely 450 fő, illetve egyéb létszámleépítés miatt — 600 főtől kellett megválnia a vállalatnak. Többségük sikerrel elhelyezkedett; jelenleg 37 munkanélküli tartunk nyüván. A munkanélküli segély mértéke jelenleg az átlagkereset 55-70 %-a, a munkaviszony megszűnésének jellegétől és az időtől függően. - Es milyen foglalkozásúak kérnek segítséget? — Az írástudatlantól a mérnökig mindenki. Leginkább persze az alacsonyabb iskolai végzettségűek. Van néhány „rossz" szakma: eladó, pincér — őket a magánvállalkozók csak idényjellegű munkára alkalmazzák —, de az óvónők és a tanítók is nehezen találnak munkát. Járt már nálunk kohómérnök és közlekedési mérnök is. Most a pártbizottság tagjai jelentkeztek. A kongresszust követően valamennyiüknek felmondtak. Számukra szinte semmit nem tudunk ajánlani. Különös gondot jelent a nyugdíj előtt állók (akiknek megszűnt a munkahelyük) és a fiatalok elhelyezése. Nyugdíj előtt állót a viszonylag magas jövedelem miatt nem szívesen alkalmaznak, ugyanakkor a munkanélküli segély nem jó nyugdíjalap. A fiatalokon némileg könnyebb segítem. Az átképzéseket tartós hiányszakmákban szervezik: villanyszerelő, vegyianyaggyártó, hegesztő-forgácsoló és varrónő szakmákban; az érettségizettek számára pedig ápolónői, asszisztensi tanfolyamokat hirdetett meg a megyei tanács munkaerőszolgálati irodája. - Mit tudnak még tenni? - Állandó kapcsolatban állunk a helyi és a környékbeli üzemekkel. Különösen jó a kapcsolatunk a Viscosával és a Kristály Vendéglátó Vállalattal. Más vállalatok nem mindig hajlandók a munkaerőszüksegletrol érdemi tájékoztatást adni, néha még az állások betöltéséről sem szólnak. Ez csak akkor derül-ki, ha odaküldünk valakit. Máskor meg csak telefonon üzengetnek, kell egy asztalos. . . Nekünk ez így kevés, tudnunk kell, pontosan milyen végzettségű embert, mennyi pénzért, milyen feltételekkel alkalmaznak. Az újrakezdőknek és pályakezdőknek vállalkozási kölcsönt tudunk ajánlani. Ez iránt nagy az érdeklődés, mostanáig 65-en kérték. Ehhez magánerő nem szükséges, tíz évre vehető igénybe, továbbá a vállalkozó négy évig mentesül a kamatok fizetésétől. A kölcsön maximálisan 300.000 Ft lehet. - Mire szokták kérni? - Magánkereskedés, fuvarozás, büfé-falatozó, taxi, állattartás, cipőjavítás, üvegezés, személygépkocsi-kölcsönzés. .. - Mit kémek, mit javasolnak? - A munkanélküliektől: havonta legalább egyszer jelenjenek meg, lehetőleg ügyfélfogadási időben. A potenciális ügyfelektől: felelőtlenül ne hagyják ott a munkahelyüket; másrészt: ne csak az esztergomi lehetőségekben gondolkodjanak. Budapesten például sokkal jobbak a lehetőségek. Persze tudjuk, hogy ez a gyermekes anyáknak nem jelent megoldást Végezetül: a városnak is gondolkodnia kell a saját munkahelyteremtésen. ( sebő) Megszűnt a TEHO A városi tanács november 10-i ülésén a tehó-rendeletet hatályon kívül helyezte. Részletek az indoklásból: A hátralék 1987-ben 540 ezer forint volt, 1988-ban 1.139 ezer és 1989-ben várhatóan 1.800 forint lesz... A tehó hátralékok behajtása, rendezése az adócsoport munkáját rendkívüli mód megnehezítette. A közel három éve bevezetett településfejlesztési hozzájárulás eredeti céljának csak kismértékben tudott megfelelni. Az évi 2,5—3 millió forintos bevétel csak „kis" feladatok megoldását segítette, a fejlesztés csupán néhány városrészhez kapcsolódott. Az összvárosi érdek hiánya, valamint a lakosság ellenállása indokolja, hogy a településfejlesztési hozzájárulást megszüntessük városunkban. Kiállítás Az Esztergom Barátainak Egyesülete és a Zodiákus Klub közös rendezésében Rochlitz György építészmérnök, amatőr festőművész alkotásaiból nyílt kiállítás 1989. november 17-én a Tervezőiroda (Jókai u.8.) nagytermében. A művész, aki családja révén kötődik városunkhoz, akvarelleket, pasztelleket állított ki, köztük esztergomi városrészleteket. A kiállítás december 15-ig tekinthető meg. MUVESZHAGYATÉK Pártos István festőművész (1907-1962) hagyatéka özvegyének jóvoltából városunkba, a Balassa Múzeumba került. Képeit a világ számos városában láthatták már — csak idehaza nem, vagy alig. Emlékkiállítását a Balassa Múzeumban október 27-én Simon Tibor tanácselnök-helyettes nyitotta meg. ÁBEL 1989. november 5-ikén Esztergomban megalakult az ÁBEL ERDÉLYI KÖZÖSSÉG. Az alapító közgyűlésen elfogadott program szerint a közösség a Magyar Köztársaságba végleges letelepedés céljából érkezett erdélyiek beilleszkedésének elősegítését, önálló életkezdésüknek támogatását tekinti fő feladatának. Ezért felkarolja azokat á kezdeményezéseket, amelyek a tagság alkotó erejének kibontakoztatását, mindazon szellemi, erkölcsi és szakmai örökségnek a kamatoztatását célozzák, amelyet ki-ki szülőföldjéről magával hozott, illetve új környezetében megszerzett. Az ÁBEL-EK soraiba várja mindazokat a magyar és nem magyar állampolgárokat, akik indíttatást éreznek a közösségi cselekvésre. Az alapító közgyűlés ÁBEL— FŐ-vé VÉKÁS DOMOKOS diplomatát, volt kolozsvári főkonzuli, elnökké Bencze Cs.Attilát választotta meg. * SZÁZÉVES AZ ESZTERGOMI REFORMÁTUS TEMPLOM Az ezer éves városban egy száz éves templom nem különösebben jelentős alkotás. Az evangélikus templom kivételével minden esztergomi templom sokkal idősebb ennél. Ami mégis jelentőssé teszi, az a református jellege. Esztergomban, a magyar római katolikus prímások székhelyén református gyülekezetet szervezni, református templomot építeni, arról a toleranciáról vall, amellyel az akkori érsekek az itt élő reformátusokat elfogadták, s ahogy a római katolikus lakosok a reformátusokat keresztyén testvérként befogadták. A török hódoltság idején népes református gyülekezet élt a városban, melynek díszes temploma volt. Egyházszervezetileg a drégelypalánki református egyházmegyéhez tartozott, melynek egyik határa Losonc, a másik éppen Esztergom volt. Az akkori esztergomi érsek viszont korántsem volt olyan toleráns a reformátusokkal szemben, mint századokkal későbbi utódai. Feliratban fordult Rudolf királyhoz és kérte a heretikus lelkészek kiűzését a városból, ami 1599. aug.5-én meg is történt. Az esztergomi református gyülekezet újratelepedése a XIX. század folyamán indult meg. Az első református, akinek sikerült az ősi város falai között megtelepedni egy Molnár Pál nevű, katonaságot viselt, vegyes házasságban élő, gyermektelen férfi volt, aki kitűnő gyógykovács hírében állt. Pilismaróira járt a református templomba, s jelentős adományaival segítette az ottani templom renoválását is. Esztergomi lakosok első házasságkötését 1837-ben anyakönyvezték a pilismaróti református gyülekezet anyakönyvében. A Bach-korszakban a hivatalos kormánytisztviselők kinevezésekor nem voltak tekintettel azoknak vallási hovatartozandóságára. így 1857-ben már 64 református lélek lakott a városban. Az egyre szaporodó hívek között nagy ünnepeken már házi istentiszteleteket is tartottak. Mivel a reformátusok száma gyorsan gyarapodott, elkezdődtek a tárgyalások a protestáns (református-evangélikus) gyülekezet megszervezésére. A drégelypalánki egyházmegyei közgyűlés azt javasolta, hogy az esztergomi református egyházközség megalapításának időpontja 1881. szentháromság-vasárnapja legyen. Ez az időpont azonban eltolódott augusztus 15-re. Itt az elnöklő esperes ismertette a Dunántúli Református Egyházkerület közgyűlésének határozatát, amely szerint ezután a helvét hitvallású lakosok, akik Esztergomban élnek, a tatai egyházmegyéhez tartoznak. Az egyházközség alakuló gyűlésén jelen lévők meghozták egyházközséggé alakulásukról a határozatot: ,Esztergomi Helvét Hivtallású Egyházközség magát ténylegesen megalakultnak tekinti." Megválasztották az egyházközség tisztikarát: a gondnokot, az algohdnokot, a pénztárnokot, a jegyzőt és a 12 tagból álló presbitériumot. A lelkészi teendők elvégzésére pedig az esperes adminisztrátor lelkészt nevezett ki; ők végezték egészen 1896-ig a lelkészi szolgálatokat. Az ünnepi istentiszteletet 1881. október 16-án, a megyeháza dísztermében tartották. A megalakult egyházközségnek tehát volt már presbitériuma, ideiglenesen kinevezett szolgáló lelkésze, sőt az anyagi elindulás is biztosítottnak látszott a felajánlott adójárulékokból. Viszont nem volt még olyan helyiségük, ahol az istentiszteleteket megtarthatták volna. A templom megépítésének kérdése az első presbiteri gyűléseken hamarosan szóba is került. Határozatilag kimondták, hogy a jövőben szükséges egy templom építése az esztergomi református hivek számára. Bizottságot neveztek ki azzal a feladattal, hogy tegyen meg minden szükséges intézkedést a templom megépítéséhez, az építkezéshez szükséges adományok összegyűjtéséhez. Az adományok gyűltek is. De hol legyen az a hely, ahol a templomot fel lehet építeni. Az elgondolás az volt, hogy olyan telket vásároljon az egyházközség, amelyen a templom, a lelkészlakás, a tanítói lakás mind felépíthető legyen. Erre a legalkalmasabbnak bizonyult az éppen eladó Sorecz-féle ház és a hozzátartozó telek a Belváros szélén. Sok minden szólt amellett, hogy ezt vásárolják meg, hiszen a majdnem három kh nagyságú telek nagy részén szőlő volt, ami biztosíthatna egy szilárd gazdasági alapot, a ház pedig megoldaná mind a lelkészi, mind a tanítói lakás gondját. Ráadásul a felépítendő templom számára is bőven lenne rajta hely. Létrejött a megegyezés, s 1882. augusztus 20-án meg is kötötték az adásvételi szerződést. A megvásárolt telekről részletes telekkönyvi térkép készült még a volt tulajdonos, Sorecz József számára. Ezt az egyházközség irattára máig is féltve őrzi. A telek megvásárlása óriási jelentőségű volt a gyülekezet életében, elkezdődhetett a nagy terv, a templom építésének megvalósítása. (Folyt, köv.) Németh Lajos református lelkész IKRET NEKEM BÁRMI ÁRON!... Megijesztett Nemere Istvánnak az ES 1989. okt. 23-i számában Telefondorlat címmel megjelent cikke, mely az esztergomi telefonviszonyok vüágviszonylatban enyhén szólva elmaradott mivoltát taglalja — s ugyanakkor a már létrejött, illetve jelenleg folyamatban lévő változásokat is meglehetősen korszerűtlennek tartja bizonyos „más égtájak" telefonhálózatának színvonalához képest. Megijedtem, mert magam is az előfizetők közé tartozom. De mielőtt végképp kétségbeestem volna, jobbnak láttam személyesen felvilágosítást kérni az esztergomi postahivatal illetékeseitől. Az ily módon megtudtakat most ezúton közre bocsátom. Az ikresítésre vonatkozó számadat, sajnos, pontos. Még sajnálatosabb, hogy erről a kényszerhelyzetről — amint Nemere is megírja — a magukat már befizetésekkel elkötelezett telefonigénylők csak mintegy nyolc hónap után értesültek. Akkor is az ominózus válaszkérő lapocska kíséretében, mely a választási lehetőségeket igen szűkre szabja: vagy elfogadjuk, hogy ikerkészülékünk lesz — vagy nem lesz telefonunk I No persze, ez is egy fajtája a demokráciának. . . Kár továbbá, hogy anyagiakban az ikerállomás és az önálló vonal nem jelent semmiféle különbséget, mint ahogy azt az én józan, ámbár laikus eszem diktálná. Érdeklődésemre azt a tájékoztatást kaptam: közületéknek, orvosoknak, s mindazoknak, akik havonta 200 beszélgetésnél többet folytatnak, önálló vonaluk lesz. Mivel jómagam nem vagyok sem közület, sem orvos, s havi 200 beszélgetéssel sem valószínűJiogy terhelem majdani telefonvonalam: úgy tűnik, ikertelefonom lesz. Viszont arra legalább megnyugtató választ kaptam, hogy — ellentétben a Nemere cikkében állítottakkal — a posta nem kezeli „belső titokként" eljövendő ikrem kilétét. Nagyszerű, legalább majd egyeztethetjük telefonálási szokásainkat, remélhetőleg békésen. . . Az meg aztán végképp megnyugtatott, hogy eljövendő beszélgetéseim számát a posta nem befolyásolhatja; legfeljebb saját pénztárcám. Nem áll tehát, amit Nemere István cikkében ír, éspedig: „. ..aki . . . havonta nem folytat legalább 120 beszélgetést, attól a Posta visszaveszi a telefont." Ez, hál'istennek, nem igaz. Annyit beszélek, illetve nem beszélek, amenynyit csak akarok, a telefon az enyém marad. Engem tehát nem rettentett viszsza semmiféle ikresítés és semmiféle fenyegetettség! Lesz telefonom, és ez a lénveg! Ámbár. . . amikor munkahelyemről egy szép napos késő délután tizennegyedszerre sem sikerült Budapestre telefonálni. . . Vagy amikor négyszer-ötször egymás után csörgő telefonunk kagylóját felemelve, valahányszor furcsa búgó hang jelentkezett a hívó fél helyett. . . Vagy amikor. . . Na de minek folytassam? Ilyen tapasztalatokkal bizonyára nem állok egyedül. Meg aztán ne legyünk kicsinyesek! Mit számít mindez! A lényeg: lesz telefonunk! Váradyné