Esztergom és Vidéke, 1989

1989. október / 10.szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE FÓRUM Pecsétek, papírok Csak ennyi volna?! A HNF levelesládájából JEGYZET A Komárom megyei Dolgozók Lapja ez idáig hűségesen tájékoztatta olvasóit, hol tart a régi megyenév visszaadásának ügye. S most, hogy a minisztertanácsi rendelet kimondta: január l-jétől ismét Komárom—Esztergom megyében élünk, a megyei újság erről csupán egy kishírben tudósított. Mindössze annyi (megjegyzéssel, hogy most a hivatalnokokon a sor: a pecséteket, hivatalos papírokat, intézmények tábláit stb. ugyanis meg kell változtatni. Reméljük, van rá pénz... — teszi hozzá. Nos, nekünk ez a kishír — nagy hír. S örültünk volna, ha a Dolgozók Lapja Esztergom dolgában egy kicsit lelkendezőbb, s lakonikus tömörséggel nemcsak annyit jegyez meg: ehhez sok papír és pecsét kell. i Avagy Esztergom és Tatabánya örökké mostohatestvérek maradnak? ... A szerkesztőség Hogyan lett Vitéz Jánosé a tanítóképző? A választ abból a kis kötetből tudhatjuk meg, amely az immár Vitéz János nevét viselő tanítóképző gondozásában nemrég napvilágot látott. Hogyan is kezdődött? — Adott volt egy név nélküli pedagógusképző, amely az atyáskodó államnak a személyiség történelemformáló szerepét megkérdőjelező ideológiája jegyében — anonim volt. A nyolcvanas évek elejének szürke magyar közélete azonban általános felújításra szorult. A válságból kilábalás egyik útjaként a tradicionális értékekhez való visszafordulás kínálkozott. E morális válságban a legjobban talán a példaképek, a modern védőszentek hiányoztak. — Nos. Esztergom múltjában akad néhány olyan személyiség, akiről főiskolát lehet elnevezni. De miért éppen Vitéz János? — tették, teszik fel a kérdést. Ma, amikor ismét Európa és a minőség forradalma a jelszó, olyan történelmi személyiség kellett, aki ezt a fajta egyetemességet képviseli — és volt valami köze a hely szelleméhez. S ekkor óhatatlanul is Vitéz neve jelent kapaszkodót. Noha a névadás előtt — látszólag — nem tornyosultak akadályok, a páternalista állam azonban még utóvédharcait vívja. Ennek köszönhető, hogy a helyi társadalom fölötti erők — miniszteriális körök — halogató taktikájának köszönhetően az eredetileg 1988 szeptemberére tervezett „keresztelőt" csak egy év múltán lehetett megtartani. Aki a kötet sorai között is olvas, betekinthet e folyamat kulisszatitkaiba: hogyan eshetett meg, hogy „mindenki" akarta, s mégsem történt semmi. A hivatali levelezést olvasgatva hamar kiviláglik, miért is kellett szinte kikényszeríteni a Hivatal áldását. Amikor ez év áprilisában Pusztai Ferenc művelődési minisztériumi államtitkár a Vár rondellájában tartott tárlatnyitó beszédében Vitéz János tanítóképzőt említett — megtört a jég. A humanista tudós bronzba öntött neve a nyáron már ott csillogott a főbejárat mellett. S mit tehetett erre az országos főhatóság? — Szeptember elején hivatalosan is bejelentette: engedélyezi azt, ami megtörtént! A kötetben természetesen az emlékév számos dokumentuma megtalálható. A jelentősebbek közül egy-kettő hiányzik, például Paskai László bíboros, érsek beszéde a bazilikabeli Vitéz-hangverseny alkalmából. (A beszéd szövege az Esztergom és Vidéke 1988 szeptemberi számában megtalálható.) Knopp András szoboravatója úgyszintén hiányzik. A dokumentumgyűjteményben e köszöntőkre csupán utalás történik. A képző új kollégiumának felavatása előtt — remélhetőleg — már nem kell „előkeresztelőt" tartani. (sebő) Tisztelt Meszes Balázs úr! A Magyar Nemzet július 15-iki számában olvastam a HNF vezetőinek kerekasztal-beszélgetését, amelyben ön is részt vett. Nem akarok a dolgokba beleszólni, csupán mint másfél évtizedig esztergomi lakos legyen szabad egykét tényre felhívni a figyelmét, annál is inkább, mivel a távolból is élénken követem egykori városom sorsát. És úgy látom — miként a kerekasztal-beszélgetésen is kiderült —, hogy a HNF-nek elsősorban a pártokon kívüliek érdekét és ügyeit kell felkarolnia és képviselnie. Ugyanakkor fel kellene tárni: mi történt az elmúlt 40 évben Esztergomban, milyen hátrányokat szenvedett a város, az egyház, valamint a lakosság. És ha lehetséges szorgalmazni kell a rehabilitálást. Önök jól tudják, Esztergomot — az egyház súlya miatt — „reakciós" városnak minősítették és emiatt sokszorosan hátrányos helyzetbe került. Emlékeztetném arra, hogy 1946/47-ben dr. Gyomlay László bölcsész professzorral Esztergomban katholikus egyetem felállítását terveztük, amelyhez Mindszenty bíboros, prímás is hozzájárult és anyagi-erkölcsi támogatást ígért. Gyomlay professzorral együtt megalakítottuk a Katholikus Egyetem Barátainak Társaságát és terveket készítettünk a megfelelő épületek elhelyezésére, illetve felállítására; ő a bölcsészeti karra, én az orvosi karra dolgoztam ki a teendőket. A hittudományi kar az esztergomi Érseki Hittudományi Főiskolából alakult volna, a jogi kar pedig Egerben, a Joglíceumból kialakítva kapott volna helyet. Esztergomban én a Kossuth utcai, akkor üresen álló laktanyában javasoltam az intézetek egy részének elhelyezését. A várostól megkaptuk volna az akkor beépítetlen Sas-kertet. Nos, hogy e szép terv mégse valósult meg, annak okait már másutt kell keresni... Tudom, a jelenlegi viszonyok között az akkori elképzelések még mindig nem valósíthatók meg, azonban úgy gondolom, érdemes volna — a jövőre nézve is —evidenciában tartani. Addig pedig első lépésként a bencés gimnázium visszaadását lehetne szorgalmazni. A nemzeti kiegyezésről A társadalom vezető erejének kikiáltott párt jólfizetett ideológusai, történészei buzgón elemezték és elemzik a hatalomra kerülésük óta eltelt idő történelmét. Valamire már rájöttek, mert nemrég kezdeményezték: legyen október 23-a a „nemzeti kiegyezés" napja! Vallom, hogy szükség van a nemzeti békére, a nemzet egységére. Csakhogy ennek a kiegyezési „szertartásnak" lenne egy íratlan „koreográfiája". Minket, az úgynevezett hallgatag többséget 40 éven keresztül megaláztak, félrevezettek! „Megtanítottak" ujjongva, ütemesen, hosszan tapsolni Rákosi vagy Sztálin nevének hallatára. Az iskolai ünnepélyeken a „Sztálinkantátát" énekeltük, énekórán pedig a „Dunjuskától" kezdve a „Szulikóig" sok szép orosz népdalt tanultunk. Magyart? — talán kettőt. Példaképünk Rákosi pajtás, Sztálin és Sztahanov, valamint magyar alteregója, Muszka Imre volt, aki 1000%-ra teljesítette a tervet. És, hogy legyen miből kifizetni: szüleink terv-, és békekölcsönt jegyeztek —önként, dalolva. A fizikában kiderült, hogy a rádiót Popov, az izzólámpát Jablocskov találta fel. Levizsgáztunk „szoc. pol. gazd."-ból, ami arról szólt, hogy a szocializmus törvénye az életszínvonal szakadatlan emelkedésének törvénye. Megtanultunk gazsulálni és mosolyt erőltetve zászlóinkat lobogtatni a május 1-jei tribünön leereszkedően integető apparatcsikoknak, ' hiszen kezükben a bölcsek köve! Csak manapság derül ki néhányukról, hogy tulajdonképpen kik is voltak... „Lelkesen" vettünk részt a szocialista brigádmozgalomban. (Ki tud nagyobbat és többet hazudni a brigádnaplóban?) Minden alkalommal a Hazafias Népfront jelöltjére „szavaztunk", örködtünk, nehogy elveszítsük szocialista vívmányainkat: az ingyenes oktatást, az ingyenes és magasszínvonalú egészségügyi ellátást, a mezőgazdasági termelőszövetkezeteket, szocialista városainkat: Tatabányát, Oroszlányt — hogy csak a megyénkben maradjak, a pártfőiskolát, a marxizmus-leninizmus esti egyetemeket, az apparátus luxusüdülőit, a demarkációs vonalat, a nyugati felünkön megépített műszaki zárat stb. Én azok nevében írok, akiket nem hurcolt meg az ÁVO, akiket nem deportáltak, internáltak, akik nem voltak koncepciós perek áldozatai, és akiknek a 40 év alatt egy alkalommal adatott meg, hogy 12 napig emelt fővel járjon. Mindezek után mégis azt vallom: Legyen magyar megegyezés! De úgy, ahogy Csurka István is elképzelte: „...És akkor mi, másik magyarok, akik eddig hallgattunk, és lehajtott fejjel a szélen ácsorogtunk, majd mi odamegyünk önökhöz és nyújtjuk kezünket..." Ha igazán akarják a nemzeti kiegyezést — elfogadják. Kiss György, az MDF esztergomi szervezetének tagja Egy másik kérdés, amely szerintem tisztázásra vár: mi történt Esztergomban 1956-ban és utána, különösképpen, hogy mi történt 1956. október 26-ikán, a Sötétkapunál? Arra a tragikus napra gondolok, amikor a kapu előtt álló tank ágyújából a békésen tüntető, zsúfolt autóbusszal, valamint gyalogosan felvonuló — fegyvertelen! — tüntetőkbe belelőttek. Én akkor az esztergomi kórház főorvosa voltam. A mentők 37 lövési sérültet szállítottak be hozzánk. A sérülteket a kórház főorvosai látták el és osztályaikon kezelték. A kórházban hét sérült halt meg, köztük volt Homor Pál városi főmérnök akkor érettségizett lánya is. Azt nem tudtuk meg, hogy a helyszínen hány halott maradt, mert a katonák nem engedték összeszedni. Erre csak sötétedéskor került sor. Ezen a szomorú napon én a kórház bejáratánál fogadtam és irányítottam a mentőket. A felvett sérültekről kórlapok készültek, amelyek talán még fellelhetők. Sajnos, egykori főorvostársaim nincsenek már életben, de az akkori fiatalok, valamint a segédkező személyzet közül talán még lehetnek, akik emlékeznek az eseményre, például Tingyella Mihály műtős, az idő tájt kórházi párttitkár. Ügy gondolom, a HNF esztergomi szervezete az áldozatok emlékére — a Sötétkapunál — egy emléktábla elhelyezését szorgalmazhatná. Az akkori viszonyokra a magam esete is fényt vethet: koholt vádak alapján és személyes bosszú folytán is állásvesztésre ítéltek. Ezért élek ma Tatabányán. Elnézést kérek, hogy a fentiekkel előhozakodtam, nem személyes okból teszem, hanem mert úgy érzem, az esztergomi események is nyilvánosságot kívánnak! Sajnos, e város sérelmeiről ez idáig nyilvánosan még sehol sem került szó. Az említett dolgokat bizonyítani tudom, most már Esztergomon és nem kis mértékben Önökön, a HNF városi szervezetén múlik, hogy mit kezd vele. Tisztelettel: dr. Darabos László, ny. főorvos, egyetemi magántanár, Tatabánya Kár volt*.. Az Esztergom és Vidéke 1989 szeptemberi számában részletes ünnepi megemlékezést olvashattunk arról, hogy negyedszázada nyitotta meg kapuit „a városi reálértelmiség otthonaként" az újjáépített zsinagóga, mai nevén a Technika Háza. Olvashattuk, hogy 1978-ban széles körű társadalmi összefogással, az MTESZ központi támogatásával, hétmillió forint értékű rekonstrukció kezdődött, és a munkálatok végén, 1981. január 28-án került sor az ünnepélyes kapunyitásra. Ennek a rekonstrukciónak a korábbi felújításokkal ellentétben nagy érdeme, hogy a tervezők — elismerésre méltó módon — a megoldandó feladatok sorába vették az épület mór stílusú homlokzati jegyeinek visszaállítását is. A munkálatok folyamán eltávolították a korábbi felújításkor beépített stílusidegen szögletes ablakokat, ajtókat, és helyettük az eredeti mór stílusúak kerültek vissza. így az épület egésze és a •homlokzat összhangba került. De, sajnos, egy bosszantó, szembántó műhiba csúszott a rekonstrukcióba. A főbejárat fölötti teraszszerű részének a zsinagógaként való működés időszakában nem volt funkciója, a belső térből ide nem vezetett ajtó, így nem volt indokolt ezt a részt korláttal lezárni. Ez jól látható a Komárom és Esztergom közigazgatásilag egyelőre egyesített vármegyék múltja és jelene című könyv (1938) 368. oldalán található fényképen. Amikor az épület technika háza lett, e részt az előadóteremből megközelíthető terasszá alakították át. Ezért biztonsági okokból korlátot kellett építeni. Kár, hogy a tervezőnek nem volt jobb ötlete, mint egy átláthatatlan, tömör mellvéddel óvni a terasz látogatóinak testi épségét. Így éppen annak a szép homlokzatnak a látványától fosztották meg az épületet, ami valóban éke volt. Az utcáról tekintve a félig takart szépívű ablakra a látvány több mint bosszantó. Érthetetlen, hogy egy ilyen jelentős rekonstrukciónál miért nem volt mód egy stílusában illeszkedő, áttört, a homlokzat látványát nem zavaró kovácsoltvas korlát alkalmazására. De talán a következő felújításnál... Bányai Mátyás Lehurrogtak. • . Az augusztus 26-i esztergomi pártértekezleten azzal a reménnyel vettünk részt, hogy a párt kiérdemelhet valamit a lakosság bizalmából, ha a despotikus apparátuspártot egy demokratikusan működő politizáló szervezet váltja fel. Többen vállalkoztunk megszólalásra, de nem mind fejezhettük be mondandónkat. Ígéretemhez híven most fejezem be azt a gondolatsort, amit ott ajánlottam volna józan megfontolásra. Az MSZMP egy olyan programtervezettel háríthatná el a bizalmatlanságot maga körül, amelyben cselekedetekkel járul hozzá a demokratikus társadalmi viszonyok létrejöttéhez. A városi pártbizottság — programtervében — a párttag nyugdíjasok segélyezésére kíván alapot létrehozni — a pártvagyonból. A kormányon kéri számon a munkanélküliség veszélyét. Természetvédelmet követel és több bért a dolgozóknak. De nem vállalja a saját felelősségét a válsághelyzet előidézésében. Pedig korábban éppen a helyi pártvezetés rendelkezett azzal a hatalommal, ami kivédhette volna a „kívülről erőltetett döntéseket". De, sajnos, ezek ellen nem „küzdelmet" folytatott, hanem „a dolgozók összességének alapérdekei fölé emelt-' idegen akaratokat szolgálta ki — teljes odaadással. A pb tervezete nem a szerkezetváltást, a rosszul működő vállalatok felszámolását sürgeti, hanem a jelenlegi pozíciók fenntartására keres magyarázatokat. A munkanélküliség ellen szól, hiszen az a munkássággal értetné meg, hogy rossz felé vezették. Az utcára kerülés veszélye ma 'még olyan presszió, amit a vezetők kiaknázhatnak: a munkanélküli ellenünk szavazna, de akit a munkanélküliség még csak fenyeget, az reánk, hiszen egyedüli reménye a munkáltatói hatalom. Ennek majd később fizeti meg az árát. A tervezet ott konkrét, ahol a mentőövet sejti a konzervativizmus: a válságpénzek szétosztásánál követeli a jussát. Miközben szóbeszéd tárgya, hogy egyes gazdaságtalanul működő vállalatok ezzel hozzák helyre mérlegüket, hogy a vezetők felvehessék a dolgozókat joggal irritáló „prémiumaikat". Ez kelt ellenérzést, nem az egyenlősdi óhaja, ahogy a pb tervezete beállítani próbálja. A Cselekvési programba ajánlottam volna: — Az esztergomi pártszékház szolgáljon közcélokat: át kellene adni a lepusztult, kopott művelődési központnak. — Az MSZMP költségvetési eredetű működési költségeinek a megosztásával elérhető lenne, hogy az új szervezetek kiépülése ne újra a lakosságot terhelje, ne fokozza terheinket. — Kizárólag közcélú, fegyvermentes munkásőrség engedélyezése. — A kisnyugdíjasok támogatása, függetlenül a pártállástól, csak a tászorultságot véve figyelembe. — A költségvetési támogatások az autonóm szerveződésű közösségi preferenciák szerint valósuljanak meg a városban. — A kis- és középüzemek alapítását és telepítését szorgalmazzuk. — A gazdaságtalanul termelő vállalatok azonnali leállítását. — Nyilvánosságot a válságpénzek felhasználásában. — A korábbi vezetőktől mentes, új szerveződésű pártvezetést: 4— '6 tagú társadalmi megbízatású elnökség irányítson, 1—2 fős titkárság szervezzen. A megyei vezetés alakuljon át a zalai minta szerint. — A csehszlovák kormány politikai ellenérzésektől fűtött fenyegetőzéseivel ellentétben a vízlépcsőépítés végleges leállítását, és az okozott károk mielőbbi helyreállítását várjuk a kormánytól. — Állást foglalunk a választási esélyek egyenlő biztosítása és a választás utáni erőviszonyok tiszteletben tartása mellett. — Keressük az együttműködés lehetőségeit és a partnereket az aktuális és a helyi társadalmi és politikai problémák megoldásához. — Az MSZMP esztergomi szervezetei és testületei elhatárolják magukat a korábbi hibás politikai irányítástól, a voluntarista gazdaságfejlesztéstől. Elismeri a párt vezetőinek személyes felelősségét a bekövetkezett válsághelyzet előidézésében. Gondoskodunk arról, hogy a felelősök ne kerülhessenek újra vezető pozícióba, mert akadályoznák a gazdasági, társadalmi átalakulás folyamatát. Javaslatomat az apparátusból kijelölt „elnökség" még meghallgatni és megszavaztatni sem engedte. Most már csak azt kell magunkban eldöntenünk, hogyha nem következne be gyökeres változás a pártvezetésben és struktúrában, akkor mennyire bízhatunk abban, amit ez a párt elhitetni és önmagáról hinni szeretne: nem a nép van a pártért, hanem a párt a népért. Dobó Attila