Esztergom és Vidéke, 1989

1989. szeptember / 9.szám

6 ESZTERGOM ÉS VIDÉKE KÖSZÖNET! Egyik munkatársunk lakása — olajkályhatűz és gázpalackrobbanás következtében — az év elején porig égett. Alapszervezetünk nem nézte tétlenül a fiatal házaspár és az 5 éves kisleányuk szenvedését — azonnal segítettünk. A gyári szakszervezet gyűjtést rendezett; mi, DEMISZ-tagok pedig fizikai munkánkat ajánlottuk fel a romeltakarítás és a helyreállítás során. Mindez meg is valósult. De átérezve a tragédia súlyát, s látva a közel 10 év házasélet gyümölcsének pusztulását, nem elégedtünk meg enynyivel: felkértük a város gazdasági és politikai egységeit is, segítsenek ezen a családon. Nem késlekedtek ők sem. A Finommechanikai Vállalat 4. sz. Gyára DEMISZ alapszervezete, valamint Szomjú Lajosné (Erzsike), Szomjú Lajos és a kis Tímea ezúton fejezi ki köszönetét az emberségért, a nekik nyújtott segítségért: az Állami Biztosító esztergomi fiókjának, a Duna Füszértnek, az Esztergomi Erdészetnek, a 2/9. Gyógyszertárnak, a DEMISZ Városi Szövetségének, az MHB Esztergomi Igazgatóságának, a Városi Tanácsnak, a Tervező Irodának, az UNIKER Bástyának, az UNIKER Igazgatóságának, a Városgazdálkodási Vállalatnak, a Vértes Volán Dorogi Üzemigazgatóságának és a Zöld Kereszt családsegítő központnak. Kiss Csaba DEMISZ-titkár Rendelőintézetet a Tömegszermeti Székházból! Megkésett meditáció Állok a városközpontban, a Bástya előtti téren. Elnézegetem a régi Esztergom Filmszínház melletti telken lebontott egyik utolsó házának körülkerített maradványát. Emlékezetemben felidézem megrogygyant kapuját, besüppedt tetőzetét, a mindig teli homályos italozóját, a Büfét, melybe sokan bemerészkedni sem mertek. Meglehet indokolatlanul, inkább csak viszolyogtak az előtte ácsorgó, ténfergő, kevésbé jól öltözött, éppen nem dolgozó emberektől. A földszintes épületet lebontották, s újraépítéséhez talán már a tervek is elkészültek. A terv is, az építkezés is nem csekély pénzbe fog kerülni. A turisták majd meg fogják bámulni a környezettől erősen elütő furcsa épületet. Látogatóinak majd lelkesen el is magyarázzák, hogy itt kérem, a vakolat mögött még a régi, -ban megépült falak vannak. csak hát ugye nem látszik belőle semmi, mert úgy nem hagyhattuk, be kellett vakolni. Igen, hogyne, az alapok is a régiek a földben, kivéve, ahol nem bizonyultak eléggé erősnek, „megalapozottnak". Amit tudtunk, kissé megkésve, az utolsó pillanatban, még megőriztünk a régi Esztergomból. Hogy ez már nem az igazi? „Gipszmásolat"? Hát kérem ez van, ezt kell szeretnünk. . . Semmit sem kellene oda építeni. Kissé legömbölyítve be kellene fejezni a mozi oldalát, s a teret szabadon hagyni, a milliókat másra kellene fordítani. Levegősebb lenne a terület, a Bástya oldalával szemközti oldalról is rálátás lenne a város egyetlen lábas házára. A járdát nem foglalnák el ácsorgó italos dolgozók, kiket kerülgetni kényszerülnénk, egy kis üdén zöldellő területtel gyarapodhatnánk a szürke falak, s a szürke aszfaltrengetegben. K. A. Szép könyvek gondozója a HELIKON Esztergomban kevésbé köztudott, hogy a Berda József könyvesbolt — a Bástya sétányon — a szép könyvek kedvelőinek zarándokhelye. A könyvterjesztők által kiszemelt boltban ezért szép számmal megtalálhatók a Helikon Könyvkiadó míves kiadványai. Olyanok, amelyek az egyetemes történelem tárgyi és szellemi alkotásait tárják elénk — művészi kivitelű képek segítségével. E kiadványok természetesen az ajándékozás gondját is jócskán megkönnyítik. A Szántó Tibor által tervezett kötetek már elnyerték a világ jeles könyvtárainak nagydíjait. Nekünk pedig, akik gyakran környezetkultúránk sivárságáról panaszkodunk, egy-egy kedves kötet közelléte szebbé teheti életünket. De akár külföldre is küldhetők — engedélyezési eljárás és postaköltség felszámítása nélkül. A mi boltunkban is be lehet lépni a Helikon Könyvbarátok Körébe. A kör tagjai — ha egy éven belül 1000 Ft értékhatár felett vásárolnak Helikon kiadványokat — évenként egy könyvárusi forgalomba nem kerülő, különleges, a könyvbarát nevét tartalmazó, és ezáltal egyedi Helikon-könyvet kapnak ajándékba. ízelítőül néhány cím a remekművek sorából: — Az archaikus Görögország; Bibliai tájak; Az európai irodalom képeskönyve; Házsongárd (fotóalbum); Sík Sándor: Himnuszok könyve; Buddha beszédei; Képek a nagy francia forradalom történetéből; Woody Allén. Mint Nagy Sándor boltvezetőtől megtudtam, e pompás könyveket szép számmal vásárolják a külföldiek. Talán nekünk is érdemes volna időnként szétnéznünk a boltban... <s. j.) Az Esztergom Barátainak Egyesülete — a városvédők — legifjabb tagjai idén nyáron is táborba gyülekeztek. A városát szerető ifjúság körében ez már hagyomány. Évek óta összegyűlnek, hogy a tanév befejezése után két hétig két kezük munkájával szépítsék, ápolják Esztergom emlékeit, nevezetességeit. Három általános iskola: a Somogyi Béla úti, a József Attila és a Petőfi Sándor ÁMK tanulói tanáraik, Tuschinger Lászlóné, Meggyes Miklósné és Bérezi Miklósné vezetésével dolgoztak. A középiskolások csoportjait: a Dobó Katalin Gimnáziumét Bánhidy László, a Berzeviczy Gergely Közgazdasági Szakközépiskola diákjait Matyók Lászlóné irányította. A csoportok tevékenységét Bánhidy László táborvezető és Iványi Pál, az EBE elnöke hangolta össze. Szakmai kérdésekben sok segítséget nyújtott dr. Horváth István régész, múzeumigazgató, Szabó Judit és Turányi Sándor restaurátorok, valamint dr. Pifkó Péter történész. Dr. Etter Ödön, az EBE titkára és Meszes Balázs a Hazafias Népfront titkára szintén részt vett a szervezésben. A tábor első napján a gyerekek Iványi Pál szakavatott vezetésével olyan „városnéző" sétára mentek, amelyen jó megfigyeléseket végezhettek. A szerzett tudást aztán kamatoztathatták, sőt ők maguk is javasolhattak elvégzendő munkákat. Június 20-án reggel a fiatalok a városvédő tábor emblémájával ellátott trikókban szétszóródtak Városvédés - vakációban — Esztergomszerte. Voltak, akik kapával, gereblyével szerelkeztek fel, voltak, akik csiszolópapírt, súrolókefét, arany és fekete festéket, ecsetet vittek magukkal. A középiskolások egyik csoportja — a „dobosok" — emléktáblákat újítottak fel. Tennivalójuk bőven akadt. Szorgalmuknak köszönhetően legalább e téren nem kell a városnak szégyenkeznie a turisták előtt! A „közgazdaságis" lányok az első héten a Babits-házat szépítették, majd a táblafestésben és a Balassa Múzeumban a cserépmosásban jeleskedtek. A kisebbek közül a Somogyi iskola tanulói a belvárosi temetőben tüsténkedtek. Változatos munkájuk során gazoltak, emlékköveket csiszoltak és festettek, s ha kellett egy-egy kripta kerítését is átfestették. Olyan nevezetes régi esztergomiak emlékéért tettek becsülettel, mint pl. Glatz Gyula polgármester, Hübschl Antal 48-as honvéd, bibithi Horváth Endre 48-as honvéd hadnagy, Kornstein Lajos 48-as főhadnagy. S hogy más területen is találjanak érdekes tennivalót, egy-két nap a vár kőtárában is vállaltak takarítást. A József Attilások — a tavalyihoz hasonlóan — most is a szentgyörgymezői temetőben kezdtek. Ott az I. világháborús sírokat, amelyeket a városvédő táborosok az elmúlt három év alatt oly szépen rendbehoztak, újból belepte a gaz. Aztán a SzenttaRendszeres olvasója vagyok az ! Esztergom és Vidékének es őszinJ tén drukkolok, hogy ez a lap be| töltse azt a szerepet városunk életében, amit szerkesztői és mi, Esztergom városát szerető emberek is szereinenk. A júliusi számban nagy érdeklődéssel olvastam a „Zászló a várfokon" című cikket, amelyben a szerző „új szelekről" ír. Ebből a cikkből lényegében egy részt szeretnék kiragadni. A tabuk döntögetését említve szólt a Tömegszervezeti Székház jobb kihasználásáról. Én a legjobb kihasználást abban látnám, ha a város minden lakosát érintő rendelőintézetként hasznosítanák az épületet. Legalább 15 éves terv, hogy meg kell oldani a rendelőintézet gondját a városban. Akkor, amikor az emberek jobb egészségügyi ellátásáról beszélünk, Esztergomban egy helyileg szétforgácsolódott rendelőt találunk. A város szégyene, hogy a fogászati és belgyógyászati szakrendelésen kívül, minden rendelés más helyen található. Ebben a rendszerben becsületes és hathatós gyógyító munkát végezni nem lehet. Arról nem is beszélve, hogy többszörös adminisztrációt jelent (minden szakrendelésen külön kartonozást), éppen ezért nincs hely, ahol egy ember egészségügyi adatait együtt lássa az orvos. Ugyan miként várhatunk így hatékony gyógyító munkát? A Tömegszervezeti Székház épülete, nagyságát, helyét tekintve, véleményem szerint, megfelelne egy korszerű rendelő intézetnek. A város központjában van, tehát a betegeknek nem utolsó szempont, hogy könnyen megközelíthető a gyógyszertár, de a kórház sem esik messze tőle, parkolója van. Aránylag kis átalakítással a betegellátás jó megoldását jelentené. (Azt csak kiegészítésként teszem hozzá, hogy az előadótermek kiadásával bevételre tehetne szert az intézet, melylyel hiányzó működtetési költségeit pótolhatná, gazdálkodhatna.) Ügy érzem, hogy ebben az esetben egy olyan célra hasznosítanák az épületet, mellyel a város lakosai is egyetértenének, hiszen az esztergomiak és a vonzáskörzetben lakóknak jobb egészségügyi ellátását megoldaná. A régi székház jelenleg is üresen áll, sőt a munkásőrség kiköltözésével bővült a hely. A csökkentett apparátusi létszám részére, az épület, megfelelő felújítás után. ismét biztosíthatná a működési feltételeket. Galambosi Lajosné más-hegyre vezető lépcsősor gazolását, takarítását vállalták. Iványi Pál, az egyesület elnöke javaslatára kezdtek ehhez a munkához. Eleinte nem érezték ennek fontosságát, nem értették, miért oly fontos ez a kőfalba vésett Lépcső utca. Hiába magyarázta nekik Iványi Pál, hogy itt, a város közepén szégyenfolt a sörösüveg-szilánkszőnyeggel tarkított, gazzal „díszített" lépcsősor. Pedig milyen éke lehetne a városnak! A Bajcsy-Zsilinszky útról hirtelen felemelkedni a domboldalon: fel, a megbújó kis házacskák közé. S onnét lenézni a városra! S az idetévedő turista, sajnos, nemcsak a szép panorámát látja, hanem az elhanyagolt környezetet is. A gyerekek döbbentek rá a velük együtt dolgozó Iványi Pali bácsi igazságára, amikor a második napon turisták jöttek arra. Az idős látogatók megálltak, nézték a tűző napon hajlongó gyerekeket. Néhány kedves szót váltottak velük, dicsérték serénységüket. Ahogy a kirándulók továbbhaladtak, a lépcsőforduló után látták a megmunkált és az elhanyagolt rész közötti óriási különbséget. Annyira meghatotta őket a kicsik munkája, odaadó városszeretete, hogy még fagylaltra való pénzzel is megajándékozták őket. Talán ekkor értették meg igazán, hogy nem is jelentéktelen, amit ők tesznek! Ezek a fiatalok, akik vállalták a 8-tól fél egyig tartó becsületes munkát a városért, lakóhelyükért, bizonyára nem fogják rongálni Esztergom ékességeit! Meggyes Miklósné Gizi néni szomszédolt AufWiedersehen, Sógor! Szinte hihetetlen — és ezért őszinte köszönet illeti a Volán vállalatot —, hogy személyenként 42 Ft-ért a nyugdíjasokat elviszi Ausztriába. Így jutottam el én is a „sógorokhoz". Nem vásárlási lázzal — mert nekem a nyugdíjamból csak a lázra futja —, csak kirándulásképp, no, meg egy kis helyszíni látleletre. Érdemes volt. Azt kaptam, amit vártam: szépséget, tisztaságot, fegyelmet, figyelmet, udvariasságot, jó árut. Mármint ott: a határon túl. Eisenstadt minden háza, udvara, utcája ragyogó tiszta, szép. Ablakaiban száz színben égő virágcsokrok, omló virágzuhatagok. Minden kiskert gondozott, üde. A bevásárlóközpont, ahol voltunk, a tömeg dacára is kényelmes volt. Eleinte németül kérdeztem: mi, hol van? De mindig olyan kedves, tiszta vagy tört magyarságú választ kaptam, hogy pillanatok alatt lemondtam a már úgyis gyér német tudásom gyakorlásáról. Nem volt rá szükség. Mindenki beszélt magyarul, kifogyhatatlan kedvességgel, türelemmel. Noha az áruház csak földszintes, árubőségük káprázatos. Aztán Jöttünk haza. Sopronban már szemetet, lehullott falevelet sodort a szél, a langyos narancslét unottan tolta elém a fiatal nő, és a kis teraszra persze én magam vittem ki az üdítőt. Az út mentén egyre több volt az elhanyagolt telek, a romos, gondozatlan ház. Hazaérkeztem. Nehogy valaki is külföldimádattal vádoljon! Voltam én külföldön nem egyszer. De a német nép tisztaságát, rendszeretetét már gyermekkorom óta ismerem. Szerettem édesanyámmal menni Csolnokra, Leányvárra, de még Tátra és Kesztölcre, Csévre is, meg a többi idegen nyelvű környező községbe, mert soha nem tudtam betelni az ott látottakkal: a ragyogó tiszta utcák, házak, a virágfűzér-ölelte oszlopos tornácok, a nyíló virággal teli ablakok, a százféle virágtól illatos kiskertek örökké tartó szép benyomást tettek rám. De akkor még ugyanilyen szép volt a legkisebb magyar igazi parasztfalu is. És ilyen volt Dorog is, Esztergom is. Minden talpalatnyi helyen virág nyílott tavasztól másik tavaszig. Jó időben szabadban, hidegben bent a szobaablakban. Esztergom kis ékszerdoboz, kis Budapest volt. Nem én találtam ki, én csak akkoriban hallottam és láttam, sokszor, mindig. Sok éve beszélgetünk ezekről ismerőseimmel. Szeretnék látni újra a régi tisztaságot, a sok-sok szép virágos utcát, teret, kertet. Kívánják szívükből, lelkűkből. De addig, míg működnek a gátlástalan, vandál pusztítók, tönkretéve mindent, ami szép vagy jó, addig semmi értelme nincs. Egy-két helyen megpróbálták, megcsinálták házuk előtt a kis virágos kertet, de abba is maradt. Biztosan nem ok nélkül. A kedveszegetten nyíló virágokat elnyomja a gaz. S a kettő együtt keserű élő példája a tehetetlenséggel, védtelenséggel párosuló akarattal. Változásra egyelőre közeljövőben remény sincs. Megfékezni a rombolókat nem lehet. De remélem, lesz majd egy édesanya, édesapa által családi körben, állandó jellegű otthoni környezetben felnőtt és nevelt új nemzedék, amely nemcsak tudtul veszi a Természet létét, hanem szeretni, félteni és védeni is fogja. Mert az iskola csak ismerteti a természetet, hiszen ez a feladata, de nem tanítja annak féltő szeretetét, védelmét. Ez ma még csak azokban él, akik együtt születtek a természet szeretetével, ezek harcolnak szélmalomharcot a fűért, fáért, a katicabogártól a rétisasig. Fájó szégyannel nézem a sűrű gazzal szegett utcákat, a házak előtti tereket, helyeket, ahol paradicsomi szépséget lehetne teremteni (s tennénk is szívesen) a nyíló virágokkal. De ma még nem lehet. Ma még nem érdemes (!?). De remélem, holnap már igen. Oly jó lenne azt megérni, még egyszer újra látni, még egyszer újra gyönyörködni a virágokkal ékes, szép Esztergomban! Trexler Béláné Járunk a Kálvárián Esztergom városa továbbra is elsősorban műemlékeiről, nem pedig tisztaságáról nevezetes. Így is, ha a negyedek tisztasági versenyre kelnének, Szt. Tamásnak egy szerényebb helyezéssel kéne beérnie. Persze, a városrészek adottságai sem egyformák. Míg a mi jól aszfaltozott utcánkban reggel 5 és 6 között az utcaseprőgép kétszer is végigdübörög, ez a fajta „zajártalom ' pl. a Bajnok, a Könyök, vagy az Álmos utca lakóit egyáltalán nem fenyegeti. Máté 4 éves, Bita kettő és fél. Elevenek. Nyár van. Hosszúak a délutánok, át kell vészelni őket. Sokat sétálunk. Mikor kérdezem hová menjünk, egyszerre felelik: az üveges kálváriára! Összerezzenek, de már indulunk is. Mindig büszkeség fog el, ha a Rózsa utcából a városképileg-idegenforgalmilag igen vonzó Szt. Tamáshegyi szerpentin aljába érkezünk, mivel azt nagyapám, Vodicska István képesített kőművesmester építette 1936-ban. Most azonban nem is vagyok olyan büszke. Több kerekkosárra való üvegcserép vár bennünket szépen elterítve. Barna sörösüvegből és zöld borpalackból származók egyaránt. Néhány zúzott szilánkot a címke még hősiesen öszszetart. Ám nem kosárral hordták ide ezeket az üvegdarabkákat. Nem kell rendőrakadémiai ballisztikusnak lenni ahhoz, hogy az ember kitalálja: ezeket az üvegeket fentről dobták nagy szakértelemmel, nehogy a líceumbokrokban elakadjanak, túl se repüljenek a gazba, hanem kellő hatást keltve pontosan, a szerpentin kövezett járdáján loccsanjanak, fröccsenjenek szét! A gyerekek élvezik a ropogást, én kevésbé, mert ha beletenyerelnek, a szép kilátás helyett a doktorbácsi vár minket tetanusz injekcióval. (T. i. az üvegcserépen kívül van ott egyéb is.) Ezért a hónom alá fogom őket és mint egy kettősterhű Szent Kristóf, megyünk néhány fordulót, a kanyargós feljárón elsorolok még magamban néhány szentet. Mellettünk idősebb német házaspár ropogtatja az almot. Beszédjükből a Glasscherben és a Donnerwetter szavakat vélem kiérteni. Amilyen ügyetlenek, biztosan a cipőjüket vagdosták össze. Első szent királyunk koronázását ábrázoló dombormű elé érkezünk. A falon lévő pallosok, kardok mellett még szerepelnek az üveg-kézigránátok repeszei. Ezeket amatőrök dobhatták, mert az igazi az, ha a flaska végigrepül a hegy aljáig. Gyermekeimet a földre bocsátom. Nézzük a kilátást. Fújtatok. Még egy kanyar, egy lépcsősor és a Hegytető utcán vagyunk. Itt akácfák állnak és néhány kecske. Sokkal emberibb a hangulat. A látvány lenyűgöző, előttünk Esztergom és vidéke. Messzire lehet ellátni. De itt van a kis bástyafok is a zászlótartó rúddal. Innen ellenőrzés alatt lehet tartani az egész szerpentint. Ez lehet a kilövőbázis. Pár méterre áll a kálvária-kápolna Becket Szt. Tamás canterbury-i érsek ereklyéivel. A gyerekek a kecskével barátkoznak. Addig én gondolkodom és párhuzamot vonok. Az indulatok évszázadok alatt mit sem változnak. II. Henrik király egykori jóbarátját, mikor terhes és felesleges lett, mérgében egyszerűen meggyilkoltatta. Ezek a mai italozók is. Ha az a komisz üveg kiürült, csak felesleges teher. Pusztuljon hát. És ha jól sikerül az időzítés, az emberhalál sem marad el!... Most mégis sajnálom, hogy nem vagyok rendőr. A gyerekek meg már legalább önkéntes rendőrök lennének. A líceumból meglesnénk és bekísérnénk a dobálókat az őrszobára. Nem. Jobbat tudok: összeszedetnénk velük a cserepeket. o. i. JELZŐ Balla András esztergomi fotóművész alkotásaiból nyílt kiállítás a budapesti Fotóművészeti Galériában (Váci u. 7.). A LÁT—LELET címet viselő tárlatot Török László fotóművész nyitotta meg augusztus 25-én. Megtekinthető szeptember 15-ig. HELYESBÍTÉS A júliusi számunkban közölt „Zászló a várfokon" című írásunkban említett országzászlóra a pénzt Hazai György és Bódy István nem a kisiparosok, hanem a kiskereskedők nevében ajánlotta föl.