Esztergom és Vidéke, 1989

1989. július / 7.szám

4 IDŐLAPOZÓ ESZTERGOM ES VIDÉKE ARCKÉPCSARNOK WALTER GYULA Hatvan évvel ezelőtt, 1929. június 30-án — 74 éves korában — hunyt el Walter Gyula, Esztergom váro­sának jeles közéleti személyisége. ö is, mint általában az eszter­gomi kanonokok közül nem egy, a város határain túl ható tevé­kenységével gazdagította egyete­mes nemzeti kultúránkat. Az 1855. február 17-én született Selmecbányái fiú, gimnazistaként lép először e város falai közé, ahol életének 75 esztendejének jó részét töltötte. Pázmaneum-beli tanulmányai és pappá szentelése után hamarosan Szapáry Gyula pénzügyminiszter gyermekeinél találjuk nevelőként Az egyházi hierarchiában gyorsan haladt elő­re. Esztergomi kanonokként el­érte a nagypréposti stallumot, majd 1908-ban ozeroi választott püspök lett, és e minőségében IV. Károly magyar királlyá koroná­zásakor az apostoli keresztet vitte. A szertartások rendezése körüli érdemeiért a vaskorona­rend másodosztályú keresztjével tüntették ki. Az esztergomi fő­egyházmegyében káptalani hely­nök, majd Serédi Jusztinián ér­seksége kezdetén általános hely­nök. Termékeny írói munkásságából néhány esztergomi vonatkozású művének gondolatait emeljük ki, továbbá válogatást nyújtunk ma is modernnek ható pedagógiai el­veiből. Az Esztergom megyei munkás­biztosító pénztár ünnepélyén va­ló megemlékezéséből a munkások iránti megbecsülés csendül ki. A munkásprobléma megoldását a betegbiztosításban látta. Szintén az ő nevéhez fűződik a mai sze­minárium épülete előtt álló Szep­lőtelen Fogantatás szobrának más­félszázados jubileumi ünnepségé­nek megszervezése. Az 1739-es pestis emlékére a város fogadal­mat tett egy többalakos szobor felállítására. Ez azért is érdekes, mert éppen száz évvel ezelőtt: 1889-ben újították meg a hívek adományából. Nemeslelkűségét példázza, hogy 1917-ben, pappá szentelésének 40. évfordulóján 10 ezer koronás alapítványt tett az esztergomi szegények és aggok javára. Meglepőek a XX. század elején írt sorai. E meglepetést nem csu­pán a klasszikus római, görög írók, az egész európai irodalom — beleértve a kortársi írókat is — ismerete okozza, hanem mon­danivalójának korszerűsége, pon­tosabban „kortalan"-sága is. Ne­velési eszméinek középpontjában valóban a gyermek személyisége áll. Néhány művében (Az iskolai munka és pihenés, Népiskola és egészségügy, Az ifjúsághoz, a Nő­képzés) hangsúlyozza a serdülők testi és szellemi fejlődését befo­lyásoló tényezőket: a modern is­kolákat, az iskolai fürdők létesí­tését, a taneszközök • tökéletesíté­sét, a munka és pihenés célirá­nyos voltát. Hivatkozik Württem­berg, Lipcse és Bajorország ta­pasztalataira, ahol szinte elsőként vezették be a nyári szünetet, hi­szen a hőség és a délutáni taní­tás kedvezőtlenül hat a gyerme­kekre. Pázmány Pétert idézi: „A világ javainak legbecsületesebb gyöngye, az egészséges élet". Walter Gyula ennek érdekében sürgeti a tanítási órák számának csökkentését, kitér a lépcsőházak szellőztethet őségére, sőt táblázat­ban ismerteti a gyermek magas­ságának megfelelő nagyságú pa­dok méreteit. — A testi erőnlét a szellem szabad fejlődéséhez nélkülözhetetlen — vallja. Már 1919-ben hangsúlyozza, hogy az oktatás és nevelés terén ugyan­olyan jogok illetik meg a nőket, mint a férfiakat; hogy a családi tűzhely megóvása mellett a nők szellemi tehetségét rajongó cso­dálkozással kellene elismerni. Számtalan tanulmányán kívül mintegy 50 önálló nyomtatásban megmaradt műve őrzi gondolatait és fáradhatatlan munkásságát, amelyet halála szakított félbe. Az iránta érzett megbecsülés bizo­nyítéka, hogy Serédi Jusztinián prímás temette a bazilika al­templomába. Beke Margit ÉQBÖL ALDAS... DOBSZÓ Mindszenty és Esztergom Mostanában Mindszenty nevétől (is) hangos a tömegkommuniká­ció. Az elmúlt hetekben három róla szóló könyv is napvilágot látott: Emlékirataim; Mindszenty József a népbíróság előtt; A Mindszen­ty-per. Ez utóbbiból a Magyar Nemzet sorozatban közölt részle­teket. Mi több: Mindszenty-em­lékbizottság is alakult. Sajnos ebben a reneszánszban némi szenzációhajhászás is köz­rejátszik. A másodikként említett könyv sajtóbemutatójára június 14-én Esztergomban, a Prímási palotá­ban került sor. A Pannónia Könyvkiadó gondozásában meg­jelent kötet kapcsán több kérdés is megfogalmazódott bennem. Az egyik: miért éppen ő került az esztergomi érseki székbe? Követ­kező számunkban erre keresek választ. (sebő) A hatodik koporsó (Folytatás a 3. oldalról) vidéken haltak meg a népfelkelés napjaiban vagy a későbbi kivég­zések áldozataiként. A fővárosi szertartás hatodik koporsója — amely ezeké a még névtelenségbe rejtett mártíroké is — nem fejezhetett ki végtisztes­séget, csak ideiglenest. A gyásznak nem csak megbékéltető, sőt inkább felhívó pótlék-eleme volt. Jelképes ürességét — bár­mennyire fájdalmas — be kell tölteni. Esztergomi nevekkel is. Igazságtétellel, tiszteletadással: amire holtak és élők egymást kötelezik. Mert történelemmé csak így — együtt — folytatódhat­nak, nemzetté csak így épülhet­nek. Nagyfalusi Tibor SZÉKELYHÍDI ÁGOSTON Debreceni napló Erdélyről Csokonai Kiadó 136 oldal, fűzve 60 forint Az Erdéllyel foglalkozó könyvek sorában sajátos helyet foglal el Székelyhídi Ágoston riport-napló­ja. A történész-publicista az erdé­lyi menekültek „útvonalában" ki­emelkedő helyet jelentő Debre­cenből szemléli e tragikus, jelen­kori honfoglalás eseményeit. Min­denekelőtt az erdélyi menekültek fogadtatástörténetét írja meg: azt a társadalmi és hatalmi, hivatali magatartást, amellyel a többnyire illegálisan, szökve érkező erdé­lyiek szembetalálják magukat. A szerző egészen az aradi találko­zóig végigkíséri és dokumentálja az eseményeket. A könyvet fotó­anyag egészíti ki. 100 évvel ezelőtt itt, Esztergom­ban, a szabad királyi városban 46 cipész és 3 cukrász volt. Mivel a kiterjedt város 1895-ig 4 egymás­tól közigazgaiásilag független köz­ségre oszlott, Belváros, Szentta­más, Szentgyörgymező, Víziváros — így természetesen ott is volt cipész és cukrász. A legtöbb fiatal mégis a csiz­madia mesterség kitanulását vá­laszthatta, mert a Belvárosban 121, Szenttamáson 17, Szentgyörgy­mezőn pedig 7 csizmadia volt. Ma egy sincs! De erről sem Szent Ist­ván, sem Szent Bertalan, sem Szent Imre nem tehet. Elsőként Krispinre ókeresztény vértanút említhetjük, aki cipész­ként kereste kenyerét, öt Kőszeg, Győr, Szombathely környékén mint a cipészek védőszéntjét tisz­telték. A legismertebb cipész még ma is Keresztelő Szent János. Első­sorban á mélyen vallásos terüle­teken volt patrónusa a mesterek­nek. Keresztelő Szent János hir­dette először a várva várt Messi­ást. Még ma is az Ö szavait mond­ják a katolikus szentmisében: íme az Isten báránya. „Akinek saruszíját sem vagyok méltó megoldani" — ugyanilyen alázattal választották a cipészek védőszentjüknek Keresztelő Szent Jánost. Alexandriai Szent Makár reme­téről nyugodtan elmondhatom, hogy nem a „legismertebb" szen­tek táborából választották a cuk­rászok védőszentjéül. Ismerünk még egy Macariosz nevű szentet is, de nem ugyanarról van szó. Az „édesebb" szent pogány szülők gyermeke volt, és mint cukrász­Ratkó József (Folytatás az 1. oldalról) ténelem fennen hirdetett alakítá­sára, hogy valójában kirekesztet­ték belőle; sajgó hiányérzetével a nemzeti létnek, amelynek múlt­tudatát erőszakos műtét csonkol­ta bűntudattá. Épsége c$ak abban állhat helyre, amit Ratkó műve — itt közölt verse is — szolgál: a megszenvedett próbatételek, be­vallott gyász, kiküzdött remény egységében. Miközben a lírikus szavai fo­gyatkozóban voltak, megszületett tollából a magyar irodalom leg­szebb, legköltőibb Szent István­drámája, Segítsd a királyt cím­mel. A nyíregyházi színház mu­tatta be 1985-ben. Legméltóbb he­inas kezdte munkás életét, mely­ben nagy ügyességet szerzett. Fel­nőtt korában saját üzlete lett, de negyven évesen szakított minden­napi dolgaival, és a líbiai siva­tagba vonult. Itt hallotta a „siva­tag óriásának" — Remete Szent Pálnak hírét és dicsérő szavát. Makár majdnem 100 éves korá­ban halt meg, neve a görögben szerencsés, boldog. Ünnepe: Ja­nuár 2. Hátha a cukrászok is ilyen sze­rencsések és boldogok, és talán lesz majd idő, mikor az egyik újonnan készült sütemény mond­juk Makár-szelet lesz. Mezei József csatornaszerelő (Baross Gábor út 1.) nem akármi­lyen paírónust „fogott", de ez csak akkor érvényes, ha a csa­tornatisztítást is ismeri, mint mesterséget. De a titkot ne húzzam-halasz­szam: az emléknap: április 12. Igen, Gyula. Méghozzá Szent I. Gyula pápa (337—352). ö igen erélyesen lépett fel a Keleten el­indult arianizmus (eretnekség, mely nem fogadta el Krisztus is­tenségét) ellen. Nevéhez fűződik a sardikai Zsinat (ma Szófia), és egy mondata az Egyházban mais használatos: „Miként vala kez­detben, most és mindörökkön örökké." Rómát „feldúlta" és több bazili­kát építtetett, pl. a Tizenkét Apostolról nevezett bazilikát, 15 évet, 5 hónapot és 17 napot töl­tött a pápai székben. Az idézőjelbe tett feldúlásért lett a csatornatisztítók, ill. csa­tornakészítők égi patrónusa. Várady László lyén kerülhetne színre, ha egyszer az esztergomi várjátékok műso­rában is... N. T. Lapzártakor érkezett! A Komárom Megyei Tanács június 30­iki ülésén megvitatta' és elfogadta az Esztergomból indult javaslatot, hogy a megye elnevezésébe kerüljön vissza városunk neve is. Csak emlékeztetni szeretnők olvasóinkat, hogy az indít­ványt lapunk februári számában fo­galmaztuk meg. A megyei tanácstestü­let döntését, miszerint az esztergomiak indítványát támogatőlag terjeszti az illetékes fórum elé, városunk és von­záskörének lakói méltányolják, olyan első lépésnek tekintik, amely valóban új távlatokat nyithat az itt élők szá­mára. ' • " Egy keserft-szép könyvről Esztergomi szerző könyvét nem­csak a Komárom Megyei Levél­tárnak, de otthonra is megvásáro­lom. Így történt ez Kadosa Ár­pád: Viszontlátásra, hadnagy úr! című munkájával is. Este kezd­tem el olvasni, s rám virradt. A régi magyar himnusz egy sora járt a fejemben: „Ne felejtkezzél el szegény magyarokról." Egyik nagyapám hat hosszú évig volt orosz, majd szovjet, majd kornyi­lovista, majd ismét szovjet hadi­íogsagban. A második világhábo­rú után keresztapám két évig volt szovjet hadifogságban. Nem iro­nikus, nem cinikus a megállapí­tás — a magyarság átlagához ké­pest családunk viszonylag keve­set áldozott. A két világháború alatt magya­rok és magyarországiak milliói szenvedték el a hadifogságot, az embertelen megpróbáltatásokat. Százezrek pusztultak el hadifog­ságban, katonák és civilek, elhur­colt asszonyok és lányok. Kado­sa Árpád — saját sorsát bemu­tató könyvében — nekik is emlé­ket állít. Nem tobzódik a borzal­makban, de aki figyelmesen ol­vassa könyvét, a vissza-vissza té­rő temetések leírásából tudja, hogy őt is csak a szerencse, vagy az isteni gondviselés mentette meg. Nem jó emlékezni a szörnyűsé­gekre, de ha tisztán akarjuk lát­ni múltunkat, egy ilyen könyv el­olvasását mindenkinek ajánlom, sőt, ha lenne rá lehetőségem, kö­telezővé tenném. Ortutay András KADOSA ÁRPÁD: Viszontlátásra, hadnagy űr! — részlet — (...) Budán, a fő utcai óvóhelyen a hangulat az egyik este még ko­morabbá változott. Emberszabású patkányok is letelepedtek körü­löttünk. Nyilasok. Eddig még nem kerültem köze­lebbi kapcsolatba velük, nem is­mertem eléggé őket. Hármasban kártyázgattunk. Mi mást tehettünk volna? Utcát se­perni? Árkot ásni? Lóhullákatte­metni? Már csonttá fagyott em­berek is temetetlenül hevertek szanaszét. Ültünk hát az asztal egyik sarkánál, kissé kikapcso­lódva a világból néhány percre, fél órára feledni próbáltuk a je­lent. S ekkor a hátam mögül, a pince félhomályából, a lépcső fe­lől kibontakozott egy fekete bőr­kabátos, ördögien sötét alak. Fe­kete, sűrű szemöldöke alatt két gyűlölettel teli, éjsötét szem. Mindkét kezét függőleges vágású zsebébe süllyesztette, s mögötte lépdelt két akasztófavirág. Az egyik briganti csak seggdugasz­nak volna jó, akkora, kis malac­szemekkel. Mindegyikükön nyi­las karszalag virít. Vezetőjük ma­ga a megtestesült sátán, szétve­tett lábakkal megáll asztalunk előtt: — Maguk mit csinálnak itt? Nem ismertem ezt a hangot, a magyar honvédség egyik tisztjé­nek tudtam magam. Egy pillana­tig rácsudálkoztam, majd megle­pődésemet lerázva ugyanolyan hangon válaszoltam: — Nem látja? Sötét a pince? Kivan a parti! Megvonaglott az arca, s szemét egyenesen rám szegezve, várako­zásteli gúnnyal kérdezte: — S a hadnagy úr alakulata? — Na látja! A tárgyra tért? Ez mindjárt más. Nem sajnálom, hogy csalódást okozok, itt az ala­kulatom! — s elébe tettem iga­zolásomat, amelyből kiderült, hogy nem vagyok szökevény, kö­zel a parancsnokságom. Bár ma­gát a tényt is megalázónak talál­tam, hogy ilyen jöttment senki igazoltathat bennünket, hogy van hatalom a honvédség felett. Ez tett passzívvá, bizonytalanná ben­nünket a Don körüli harcokban is, ahol mindig mi voltunk, aki kitért, akinek parancsoltak, mi a németeknek sohasem. S ez hiva­tásos tisztjeink és a legfőbb ve­zetés nagy bűne! — Rendben! Mással is tölthetné idejét! — mondta elfordultában. — Alkalomadtán majd kikérem javaslatát — vetettem utána. Akkor még nem tudtam, kivel állok szemben, hogy milyen ha­talom van a kezükben. Bognár József testvér viszont közölte az óvóhely lakóival, hogy rajtuk tartja a szemét, a nyilas testvé­rek a környező házak földszinti lakásaiban helyezkedtek el, és itt várják be a felmentő német csa­patokat. (...) Ezen napok egyikén a Végzet csörtetett le óvóhelyünkre Bog nár testvér személyében. Délelőtt tíz óra körül járhatott az idő! Csizmák dübörögtek végig a csi­galépcsőn. Elöl a fekete bőrkabát, derékszíjba akasztott két ujjal. Mögötte a kis dugó meg egy bo­rostás állú, sovány képű ember­állat, mindketten géppisztollyal. A főtestvér szétvetett lábakkal megállt a sarokban meghúzódott özvegyasszony és lánva fekvőhe­lye előtt. — Maga kicsoda? — förmedt rá az asszonyra. — Hol vannak az iratai?! Döbbent csend. Szem, száj, mozdulat fennakadt félúton. Á kibontakozó jelenet oly vérfa­gyasztó volt, hogy valóban még a lélegzet is elakadt. — Jöjjön velünk!... Igen, a lá­nya is!... Mindent hagyjanak úgy, ahogy van!. . , , Halvány fogalmam sem volt, hogy mi miért történik, miért vit­ték el őket, nem ismertem köze­lebbről a ház lakóit. Az óvóhely­re süket csönd borult, a jelenle­vők kérdéseimre nem feleltek, pusmogtak, vállat vontak. Fél óra múlva lejött a két kísérő nyilas, széthányták a fekvőhelyet, s amit találtak, magukkal vitték. Ismé­telt kérdéseimre megindult a sug­dolózás, bár igencsak maguk elé motyogva: az asszony nagyapja zsidó volt... ő kikeresztelkedett ... a kislány már katolikusnak született... most 15 éves... az ezüstjeiket vitték el... a lakásu­kat is feldúlták, minden értéket elcipeltek... Valaki besúghatta őket! A félelem, a gyanakvás, a gyűlölet megmérgezte a levegőt a ház lakói közt, lapos pillantá­sok keresték, ki lehetett a felje­lentő. Sem az anyát, sem a lányát nem láttuk viszont. Ellenben nyilas testvéreinket igen! Valamivel déli 12 óra előtt géppisztolyosaitól' kísérve lejött Bognár testvér. — Ki itt a házparancsnok? A sógorom volt, a Láng Gép­gyár ötvenéves főmérnöke. Fel­villant testvérünk szeme, emlé­kezvén rá első szóváltásunk ide­jéből. Kéjes vigyorral csapott le. — Ügy! hát maga a zsidóbúj­tató?! Itt, az orrom előtt?! S ne­kem ezt senki sem jelenti! (Ugyan, ugyan! Különben hogyan történ­hettek volna meg áz előzmé­nyek?!) Csak azt ne mondja, hogy nem tudott róla! Ezt meg­keserüli! Kihallgatásra elővezet­ni!!! Most láttam csak, nem is kettő, hanem négy géppisztolyos fogta közre sógoromat, s taszigálták maguk előtt. Csak hápogok, leve­gő után kapkodok, s kerekre tá­gult szemekkel nézek sógorom után, majd nővéremre, ki össze­roppanva, egy ágyra rogyva, üve­ges tekintettel mered maga elé. Alig sikerült szóra, mozdulatra bírnom. Mit tudták ők, hogy zsi­dónak számítottak-e vagy sem! Különben is: hogy Pista felje­lentse őket? Ez összeegyeztethe­tetlen a jellemével. Ezek mindenre képesek, hiszen hírek szállingóztak köztünk arról, hogy három nyilas közrefogott és lelőtt egy utász alezredest a Lu­dovika környékén, mert nem adta át nekik szolgálati kocsiját! Gurzói nincs a közelben, roha­nok Miltényihez. Elmondom. Nem túlságosan lelkesedik, nem sok készséget mutat a cselekvésre. Még vissza is kérdez: — Zsidók voltak? Tudott róla? — Nem! Azazhogy..., de ho­gyan bizonyítsa? Széttárta karját, mint Pilátus tehette kézmosás előtt. — Hol van most? Megpróbálok valamit — szólt megemberelve magát. Húsz perc múlva sógorom, im­már kíséret nélkül, visszaérkezett. A család kifacsart állapotban, ö maga nem emlékezett rám, nem vett tudomást rólam, hogy nyo­mában voltam, szóltam hozzá. Érthető. Gondolkodást, cselekvő­képességet megbénít egy ilyen helyzet. Az emberek sokkos ká­bulatban hajtják le fejüket a tő­kére, állnak a golyó elé. Bognár testvér csak egyszer je­lent még meg a pincében; meg­állt a bejáratnál, sátáni tekintet­tel végignézett a kushadó lakó­kon, s szótlanul kifordult. Azután már csak pribékjei jelentek meg naponta egy-két alkalommal.

Next

/
Thumbnails
Contents