Esztergom és Vidéke, 1988

1988. nyár / 6. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ Látogatás VARGA DEZSŐNÉL a Keresztény Múzeum Munkácsy-díjas restaurátoránál Be kell valljuk, hogy a címet — egy jelző alkalmi betoldása után — egyszerűen „elemeltük" egy régirégi interjú éléről. (Dévényi Iván készítette, 1956-ban jelent meg a Dolgozók Lapjában.) De miért is ne tettük volna, hiszen mi ugyancsak Varga Dezsőt látogattuk meg s pontosan ugyanott. „Kölcsönözzünk" tehát nyugodtan tovább, az interjú bevezetőjéből is: „Felkerestük a fiatal festőművész-restaurátort műtermében, hogy tevékenységével kapcsolatban néhány kérdést tegyünk fel neki. A polcokon számtalan kis üvegcse, tégely, kések, műszerek, fecskendők, reflektorok, vasalók állanak. A restaurátor-műterem laboratórium benyomását kelti." A helyszínt ma is ugyanígy írhatjuk le; változatlannak tűnik. Ám éppen ez az, ami mindig kihívó: a különbséget, a változást keresteti. Hát igen, ebben a térben, e tárgyak között is csak látszik állni az i d ő... A képek évszázai, a házigazda több mint három évtizede... Ö ma is „festőművész-restaurátor" — csak sokkal jobb. Többel, mint azzal a 32 évvel, amennyivel ma, 1988-ban kevésbé „fiatal"... Mi pedig, akik április végén a Balassa Társaság képviseletében meglátogattuk, nem interjú céljából jártunk nála, hanem hogy köszöntsük. Munkácsy-díjat kapott, — s a kitüntetés is mindig időt mér: pályát tesz mérlegre. Varga Dezső a Képzőművészeti Főiskolán 1953-ban fejezte be tanulmányait, a hazai felsőfokú restaurátorképzés első diplomásai között. 1955-ben már a Keresztény Múzeumba került. Letelepedett, családot alapított. „Meghonosodott" Esztergomban; de 1969-től ismét rendszeresen „ingázik", mert meghívták tanárnak egykori „alma materébe"'. Ugyanitt, a Képzőművészeti Főiskolán, 1933-ban a Restaurátorképző Intézet igazgatójának nevezték ki. Közben pedig folyvást dolgozott kedves helybéli „laboratóriumában": konzervált és restaurált. Felbecsülhetetlen értékeket mentett meg a további romlástól. Hogy a Keresztény Múzeum 1975ben felújított, korszerűsített kiállítóhelyiségeinek falán a remekművek — a Báti, a Jánosréti mester, M. S. és Kolozsváry Tamás, Hans Memling, Cranach és mások táblaképei — szintúgy hibátlan korszerűséggel ragyogtatják felénk színesen gazdag „lelküket": ez Varga Dezsőnek köszönhető. Történészi gondolkodásának, technikai ismereteinek, művészi tehetségének, „céhmesterien" avatott kezemunkájának. Folytatta, amit elődei hagytak rá; ez pedig nem egyszer csupán a gondjait szaporította: hogyan tüntesse el az önkényes „kiegészítéseket", hogyan hozza helyre a dilettáns jószándékból eredő rongálást, hamisítást. A képeknek csak kárára — de gondolkozó gondozójuknak ez is hasznára vált: a hibásan beavatkozóktól éppúgy tanult, mint a festmények eredeti tökéletességéből. S mindkettőtől tanul máig; miközben maga gondoskodik utódairól is, tanítva őket másik — főiskolai — „műhelyében". Hogy minden elődjüknél, így őnála is jobbra legyenek képesek. Varga Dezső méltán képviseli a világviszonylatban élenjáró magyar szakmát megannyi nemzetközi konferencián; a legtekintélyesebb hazai szaktanácsadók egyike a legkényesebb „válsághelyzetekben" is. (Amilyet például néhány éve a Szépművészeti Múzeum képtolvajai okoztak.) Varga Dezső ezév tavaszától tehát Munkácsy-díjas. Ezért kellett a régi interjú címét megmásítanunk. Csak kissé, csupán ezzel a jelzőnyi többlettel. Ami az ünnepeltet illeti, ő természetesen díjtól koszorúzva sem érzi magát másnak, többnek. Természetes, hogy nem, hiszen így felel meg emberi természetének. Nagynak nem magát, — a munkáját tekinti: csendes, de végtelen örömforrás ez, bármelyik hétköznapján átfolyik, mindegyiket ünnepien tisztává mossa. Miközben készülő munkái előtt állunk, majd leülünk a párálló teáscsészékhez, bennünket is eláraszt vele. Műtörténeti érdekességeket tálai ízesen, szakmai alapelvekbe, ódon és szupermodern technikák titkaiba kóstoltat bele. Néha ugyan ezt-azt közbekérdezünk, de látni, érezni: nem igen van rá szükség. Magáról alig ejt szót; mégis csak önmagáról beszél: a munkájáról. Hiszen ő ezzel teljesen azonos. Többnek csak akkor tartaná magát, ha többet végezhetne. Tartós jókedélyén ha átfut némi felhő, legfeljebb amiatt, hogy az ő kezétől csak ennyire telhet. Mert ebben a munkában aztán igazán nem lehet kapkodni: végzetes károkhoz vezetne. Megesik, hogy egy négyzetcentiméternyi festékréteget egynapi „pepecseléssel" kell eltávolítani. Sokszor még egy kisebb kép helyreállítása is beletelik egy esztendőbe. Szavait hallgató tisztelgésünkkel se rontsuk hát tovább örömét: — hiszen ha beszél, nem tud dolgozni. Hogy a búcsúzás személyesebb legyen, talán fel kellene tennük a szokványos kérdést: boldog-e most és úgy általában? Ez azonban őhozzá intézve már csak azért is fölösleges volna, mert ilyen jelentéktelen magánügyben úgy sem tárulkozna fel. Erre legfeljebb — és csak nagynéha — életfontosságú magánügyben hajlandó. Amilyen számára igazából csak egy van: a munkája. Amely mások művészete, mindnyájunkat gazdagító érték, — tehát hitelesen valódi közügy. Különben is, aligha tévedünk nagyot, ha érzékelésünk sugallatának hiszünk: igen, egy boldog embert láttunk, hallottunk. Hogyne lenne boldog, aki nap mint nap győztesen kerülhet ki a vitából, amit az egyszál ember a hatalmas Idővel folytat. Aki szavak nélkül kerül értő párbeszédbe — mint egyenrangú fél — századok próbáját kiállt remekművek mestereivel. Kezeik kapcsolódnak egymásba, mint szavak — hidak az idő szakadékai fölött. Szöveg nélkül is eleven mondatfolyamuk: az alkotás... Hát nem méltó a legbarátibb irigységre az, aki így érti, beszéli ezt a nyelvet: a teremtő kezek legparányibb rezdülését is? Akinek ehhez a beszédes hallgatáshoz máig kitartóan — önazonos hűséggel — szolgálnak személyisége erői? Ezek legkeményebb magvát talán szülőhelye, Kisújszállás felől, nagykunés kálvinista-mód nyakas őseitől hozta magával: a szűkszavú figyelem, a puritán önfegyelem örökségét. Azt a legbensőbb erkölcsi késztetést, hogy a legroszszabb külső körülményt se fogadjuk el mint elégséges okot a felmentésre; hogy dolgunkat akkor is, csak azért is a legjobban végezzük el. Mekkora kedvezmény a sorstól, ha ezt a parancsot a foglalkozásunk folyamatosan támogatja! Ha naponta remekművek finom szabályai erősítik meg igazságát! Érdeked, hogy hozzánk igazodj — szólnak szelíd szigorral —, így lehetsz önmagad. Szenvedélyes türelem: mindössze ennyi kívántatik hozzá... íme hát egy irigylendően kiváltságos ember, akinek szenvedélye — a türelem lehet. Mégpedig olyan türelem, amely csakugyan mindig „rózsát terem". Szavatoltan biztos értéket. Köszöntsük hát a boldog „kertészt", Varga Dezsőt. Aki időtállóan, változatlanul ma is önmaga. Tehát „festőművész-restaurátor". Városunk, mindnyájunk — ország-világ szerencséjére. Mintha a maga művein — másokén: mester-elődökén dolgozik. Mindnyájunk, ország-világ értékeit beszélteti. Hozzátéve igen nagy idejükhöz a maga csekély 33 esztendejét. Hogy évszázadoknak felelhessenek meg: nemcsak szülőkoruknak, visszafelé, de előre is. Utódainknak, akikről csak remélhetjük, hogy ebben is, abban is boldogabbak lesznek nálunknál. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy e képek előtt hozzánk hasonlóan boldogok. Amelyek Varga Dezső képei is... Halkan mondjuk ezt, hiszen tiszteljük jogát, hogy szerény legyen, — tudjuk: van neki mire. De azért köszönjük. És úgy hisszük: nem lenne méltatlan, ha utódaink is — eljövendő évszázadokon át — tudnák, és magukban megköszönnék. Nagyfalusi Tibor