Esztergom és Vidéke, 1988

1988. nyár / 6. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 14 Esztergomi arcképcsarnok KOCSIS LAJOS (1908—1966) Munkás élete, amely századunk talán legnehezebb időszakára esett, a változó, zord, sokszor kilátástalannak tűnő körülmények ellenére, például szolgált a felnövekvő nemzedékeknek. 80 évvel ezelőtt, 1908. szeptember 19-én született Budapesten. Édesapja hegedűművészként magán zeneiskolát tartott fenn, ezenkívül tornatanár, kerékpáros (biciklibajnok) is volt, sőt később fiával együtt tanulva szerzett rajztanári oklevelet. Ezt a sokoldalúságot örökölte egyetlen gyermeke, akit már 3 évesen hegedülni tanított. Ez kicsit korainak bizonyult, így a hegedülés abbamaradt. A fiúnak édesapja volt a példaképe. A főreáliskola elvégzése után egy évig a műegyetem építészmérnök hallgatója, de vágyai erősebbek, és a képzőművészeti főiskolán folytatja tanulmányait, ahol rajz-ábrázológeometria-művészettörténet szakos tanári és festőművészi oklevelet szerzett. További két év tanulás után tanítóképzős vizsgát tett, majd megszerezte a kézimunka-oktatáshoz szükséges képesítést is. Ezek birtokában került 1936. májusában — tanév közben — az esztergomi tanítóképzőbe, rajz- és kézimunkaszakos tanárnak. Az intézetbe érkezéséről Szóda Ferenc így emlékezik: „Mi akkor már negyedévesek voltunk. Egyik délelőtt az igazgató, Bartal Alajos egy középmagas, sovány fiatalemberrel állított be a rajzóra kezdetén. A fiatalember megállt az ajtóban és körülnézett — miközben az igazgató úr a katedrához ment. Én a hátsó padokban ültem. Amikor a tekintetünk találkozott, intettem neki, és mutattam, hogy itt mellettem van egy hely, odaülhet. Azt hittem, hogy egy új fiú jött hozzánk az osztályba. Ekkor hallottam az igazgató bejelentését, aki bemutatta Kocsis Lajos tanár urat, az új rajz- és kézimunkatanárt. Kellemetlen pillanat volt! Ö azonban úgy tett, mintha észre se vette volna." 1939-ben nősült meg. Felesége, Gerencsér Anna ugyanolyan képesítések birtokában mint férje, (ö az esztergomi tanítónőképző rajz- és kézimunkatanára volt 1949-ig, majd a két intézet egyesülése után férjével egy tantestületben tanított 1959-ig.) Kocsis Lajos tanári munkásságának kezdeteiről dr. Jónás Ferenc így emlékezik: „Egyhónapi késéssel kapcsolódhattam be a népes osztályba. Kocsis Lajos tanár úr volt az osztályfőnök, aki a sikeres beilleszkedés útját megrövidítette. Őszinte emberségét, az ifjúság szeretetét megértéssel és ragaszkodással viszonoztuk. A képzőművészet hajlamait bontogatta ki tehetségesebb tanítványaiban. A jól rajzolók közé tartoztam, ezért társaim a hátsó sorban lévő középső rajzbakra ültettek rajzórán. Amikor Lajos bácsi a szertárba ment, gyorsan kicseréltük a rajztábláinkat, mire visszatérve tovább magyarázott, korrigált, titkon sejtette a turpisságot. Sohasem tett megjegyzést, még tekintetében is látni véltük a nyugtató tudomásulvételt. Jól ismerte a diákok életkori sajátosságait! Tanítójelleggel értékelte produktumainkat. Dicsérve bírált, sohasem „kritizált"!... Osztályfőnöki órái élményszerűek és családiasak voltak. Mondanivalóit az életből vette, az életet mutatta be, arra készített fel bennünket. Példával járt előttünk nyitott családi életével. Hihetetlen boldogsággal tudatta Emőke kisleánya, majd Csaba kisfia születését. Emlékezetes volt az az óra is, amikor meggyőzően indulatosan mondotta, hogy miért is nem adnak a mai szülők magyaros neveket gyermekeiknek!... Amikor negyedévesek voltunk (1941-ben), súlyos betegsége kiragadta közösségünkből. Felgyógyulása után olyan nagy tisztelettel viseltettünk iránta, hogy óráin egymást figyelve és figyelmeztetve következetesen fegyelmezettek voltunk... A képesítőn együtt dobogott értünk jó szíve, éreztük a segíteni, felemelni akarását. Tapasztalhattuk, hogy az eredményes vizsga után már kolléga úrnak titulált, ami boldoggá és büszkévé tett bennünket." Az év végi értesítőkben megjelent írásaiban — Művészeti nevelés a tanítóképzőben (1937), Fiú kézimunka a tanítóképzőben (1940) — a tanítóvá, emberré nevelés eszközeként elemezte szaktárgyait, vázolta a lehetőségeket, kiemelve a népi hagyományok ápolását. Az intézet centenáriumára (1942-ben) feleségével együtt érmet és üvegfestményt készített, a tanulók munkáiból pedig kiállítást rendezett. A nehéz időkben gyermekei számára — népi motívumok alkalmazásával (faragás, díszítés, festés) — gyerekbútort barkácsolt; valamint egy utánfutót a kerékpárjához, amelyet élelem, tüzelő, rnitöbb: gyermekek szállítására használt — még a háború után is. Munkabírása szinte fáradhatatlannak bizonyult. 1940től a cserkészcsapat parancsnoka, többször vitte táborozni, vízi- és kerékpártúrára csapatát. Tapasztalatait, technikai ötleteit jól hasznosította a tanórákon. Erről Téglás László — egykori tanítványa — így emlékezik : „Elmesélte egyszer, hogy kerékpárja mellé oldalkocsit szeretne barkácsolni, amivel gyermekeit kirándulni vihetné (ekkor már négy volt). Istenem, hogy fellelkesültünk az ötleten! Aki ügyeskezű volt, segített benne, az ügyetlenebb leste, hogyan születik a mű... És közben megtanultuk, hogy a jó apa gyermekeinek apró örömeire is áldoz időt és erőt, hogy nem kell kétségbeesni. ha az anyagiak szűken csordogálnak; a jó ötletek szinte a semmiből is elővarázsolhatják a szeretet ajándékait. .. És csak úgy „mellékesen" megtanultunk tervezni, szerszámokkal ügyesen bánni; pontos, alapos, kitartó munkát végezni. Megismertük az alkotás jóleső örömét." A bemutató tanításai is élményt adtak az ottlévőknek. Jelentős iskolán kívüli munkát végzett. Az úttörőtitkár felhívására elsőként szervezett szakkört 1949. szeptemberétől, amely ugyan úttörőházi repülő-modellező egyesület volt, de a tanítóképzőben működött. 1952-től már az úttörőházban találjuk a rajz szakkör vezetőjeként, mellette felesége báb szakkört, Szóda Ferenc pedig famegmunkáló szakkört vezetett. Hárman összedolgoztak. Lajos bácsi és Feri bácsi készítették el a bábszínpadot. Persze a bábozáshoz már jól értettek, hiszen a „tanár úr" vezetésével a tanítóképzőben ekkor már működött egy bábszínház felnőttekkel (többségükben pedagógusok voltak.) A legmodernebb technikával készített vajang bábjátékuk sikerét még a Pedagógusok Lapja is megírta. Az intézeti munkán kívül még mái iskolában is vállalt tanítást. így a szakmunkásképzőben (ekkor még másképp nevezték), ahol egy ideig megbízott igazgató volt. Szakérettségiseket készített fel egyetemre ábrázológeometriából. Tanított a Bottyán technikumban, a Dobó gimnáziumban, majd 1959-től haláláig (1966. január 13.) az I. István girpnázium tanáraként is vállalt más iskolában óraadást, főleg rajzból és ábrázológeometriából. Szabad idejében képeket festett. Ezekkel és felesége alkotásaival találkozhattunk 1955-ben az esztergomi és környékbeli festők, szobrászok kiállításán, majd 1961ben a helyi művészek tárlatán. A Kocsis házaspár alkotásaiért nem kért pénzt. A képeket elajándékozták. Tenniakarására jellemző, hogy 1959-ben (51 éves korában!) asztalos szakmunkás-bizonyítványt szerzett. Állami kitüntetésben sohasem részesült. De részesült tanítványai szeretetében, akik már csak sírjánál éneklik el a Gerencséri utca kezdetű népdalt, kedvenc nótáját: Gerencséri utca, végig piros rózsa, Szállj le kocsis az ülésről, Szakajts egyet róla. Le is szakajtottam, el is hervasztottam, Gerencséri leányokból Egyet választottam. Hitvallása volt, amit a tanítóképző alsó kapuja fölé vésett idézet hirdet: FRATERNITATEM ET PIETATEM DILIGITAE! (A testvériséget és a jámborságot szeressétek!) Szilágyi István