Esztergom és Vidéke, 1988

1988. november / 9. szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFŰZÉT — KULTURÁLIS TAJÉKOZTATÖ Gát László 1925-ben született; a háborút legpokolibb mélységeiben: internáltként élte túl. 1953-ban került Esztergomba, a Dobó Gimnáziumban tanított. Alig több mint egy esztendeje, hogy az Esztergom és Vidéke munkatársául jelentkezett. Nagyon későn kezdett el írni; de hogy mennyire, az most kapott tragikus jelentést: Gát László október 14-én elhunyt. A titkon hatalmasodó betegség fékezhetetlen rohamával, örökre elnémította sok nyelven tanuló, tanító, tudatos önépítésre törekvő személyiségét. Oroszul, németül, angolul kereste kenyerét; érzékeny szívvel. nyitott érdeklődéssel az igazat és a szépet: történelemben, irodalomban, zenében. Ez utóbbi — legnemzetközibb — nyelv hegedű-szavát szintén beszélte valamelyest, már („Vitéz gyarmati Balassi Bálintról" — akinek esztergomi szobrát immár három és £él évtizede nap mint nap láthatom — szülővárosom, Balassagyarmat gimnáziumában hallottam először.) Égek, nagy tűzben égek. Parazsa, lángja nem éget, de érzem, hogy égek s csak addig élek, míg égek. Egy láthatatlan szálat szőttek a Párkák, két kezemre gombolyították: egyikre a tragédiát, másikra a históriát csomózták nagy és örök szorgalmukban, amint eresztették a kendert két kisvárosban. Ott Madách, Mikszáth szól a jó palóchoz, itt az ősi Róma limesein Danuvius csendes moraját hallom s István király intelmeit zúgják fülembe a bazilika harangjai: a gombolyagok oldhatók, a kötések felbonthatók, sorsodat nem sújtja átok, a szálak folyama szabad. kora ifjúságától gyakorolván, de inkább csak a maga kedvére. Nyugdíjba vonulása után ugyanilyen szándékkal próbálgatta a magyar nyelv százféle hangszerét; de természetesen örült, ha egy-egy írását érettnek találták a publikálásra. Mi ugyanígy, ha közölhettük. őszinte fájdalommal írjuk fel veszteségeink közé, hogy itt következő verse, amit legutóbb — még a nyár elején — kaptunk tőle, immár az utolsó, amelyet közlésre elfogadhattunk. Nem ő és nem mi, — helyettünk a Véletlen törvényei szerkesztették így, hogy búcsúversként olvashatjuk, amit szerzője útközbeni számadásnak fogalmazott, oldásként, amit ő kötésnek szánt... (N. T.) Még az Ipoly is Dunáddá válik, hajózd csak a hajózhatatlan folyót. Fogadd el, mit kaptál a démonok és istenek akaratából — ott, a nógrádi hegyek tövében és itt, a Pilis lábainál hazát leltél a hazában. Itt, a Várhegy aljában egy sorsverte költő a Párkák fonalát tolláról kardjára hurkolta át, összebogozódott a históriával. Alakja szoborba merevülten is vad viadalok tusáira mozdul, hol „a bátrakat a szerencse segíti." Álltuk a végek harcait napjainkig, vívtuk csatáinkat Fortuna nélkül is; felismerhettem — poklot is járva — a sors fonalát két szülővárosom között. S mikor apám sírkövét első hazámban ki nem cseppent könnycseppekkel simogatom, tudom: van még egy otthonom — szeretett Esztergomom. Gát László Rónay György (1913—1978) Kenyérmező és Tokod közt... Kenyérmező és Tokod közt az út tele van vadvirággal. Mintha az ég szállt volna földre, úgy ragyog a vasfű kéklő mosolyával, s közte sárgabibésen tárja szirma fehérlő csillagát felénk a sok kamilla. A fönti égen trillázva vidám pacsirták fütyürésznek, a lenti sok kis fehér csillagán meg szorgalmasan repkednek a méhek, csöpp aranybarna bolygók, s néha kéken lepke száll: egy darab libegő ég az égen. Hajnal óta a selyemzöld határ felett a fényes messzeségben ezüstösen csillámló pára száll. Fű nem rebben, nem moccan egy levél sem. Olyan tiszta nyugalom ül a tájon, hogy szinte már nem is való: már szinte álom. Egy kukoricás mélyzöld tengerén túl tehervonat kúszik. A mozdony bolyhos gőze könnyedén fodrozódó kis pamacsokban úszik fölötte, majd eltűnik bodra végkép: fölissza lent a fák zöld lombja, fent a kék ég. Ott a rozson túl, délebbre Dorog gyárkéményei ontják a füstöt; állnak, mint nagy árbocok, lengetve vitorlájuk szürke rongyát. Sötét folt száll: madár vagy csille árnya. Majd szelíden az is belésimul a tájba. S most északon szétfoszlik az a szép ezüstkék párafátyol. S mintha erre készülne a vidék hajnal óta: feltűnik messze-távol, s mintha lebegne, nem is: mintha szállna, úgy tündöklik felénk Esztergom kupolája. %f« 4* *{• *f« »J% r{» Wf* Az összeszőtt fonalak