Esztergom és Vidéke, 1987

1987. szeptember / 7.szám

ESZTERGOM ÉS VIDÉKE 10 MŰSORFÜZET - KULTURÁLIS TÁJÉKOZTATÓ Sőt! Még különböző alakú és színű kagylókat is kaphattak a derék helybéliek: a búra formájú hajszárítóval ellátottat éltesebb korú hölgyek, a villámhárítóval is felszereltet — hivatalbéliek, az egy gombnyomásra fegyverré alakíthatót — a fegyveres testületek tagjai, súgógéppel ellátottat — kizárólag diákok, a műszakiak — közvetlen hívószámosat a Hitachi céghez. Mi több! Korosztályok szerint is más-más típust adtak: öt év alattiaknak csilingelősei, tizenéveseknek karate utasításokat is adókat, eladósorban lévőknek parfümillatot árasztót, középkorú férfiaknak infarktus elleni hangot is kibocsátót, s gyorsfolyású homokórásat bőbeszédűeknek. .. E napon barátunk, Jöttment Jenő is elment: hátha neki is jutna e csodamasinákból, noha nemrég érkezett e szent város földjére. Persze, jöttment létére, annak rendje és módja szerint hoppon is maradt. Bánatában — mit tehetett mást — fölhívta új barátját, őslakos Lajost. Azaz csak akarta, mert közeli és távoli ismerősei között — e nap hajnalán — még senkinek sem volt telefonja. Néhány kilométernyi gyaloglás után végre talált egy olyan utcai készüléket, amely életképesnek bizonyult. — Tudta, hogy kedves vitapartnere boldog telefontulajdonos. Hogy Lajos melyik ősétől örökölte a távhívót, fogalma sem volt, de annyit tudott, hogy e városban korábban csak isteni beavatkozás révén lehetett készülékhez jutni. És csodák csodája: tíz percnyi próbálkozás után csörgött a hívott szám. — Te vagy az, Lajos?! — Igen, én. — Emlékszel, a múltkor jól összeszólalkoztunk Esztergom szellemét illetően. — Persze, persze... De mondd, Jenő, kaptál-e már telefont? — Nem. — Neem?! Miért? — Tudod, én csak afféle jöttment vagyok, nekem már nem jutott. — Igaz, én sem kértem. — ??? — Ha lehet, inkább maradok a békebeli készülékemnél. Tudod, telefonügyben már annyi humbugot megért ez a város, hogy én már csak a saját, tekerős készülékemnek hiszek. De figyelj csak, azt az új készüléket, amely az őslakosság jogcímén engem illet, rád hagyományozom. Menj vissza és kérd el! Jenőnk így is tett — és így lett belőle boldog távrecsegő tulajdonos. Elsőül - nagy örömében — Lajosunk számát tárcsázta, amikor ... megcsörrent az ébresztőóra, és amennyire csipás szemével az ablakon át láthatta: a telefonközpontot még mindig a változatlanság levegője lengte körül... Sebő József Megjelent Esztergom egészségügyének ezeréves története Hosszú előmunkálatok után, aránylag rövid idő alatt megjelent városunk egészségügyének ezeréves története. A szerző Szállási Árpád ismert orvostörténész, eddig többszáz ilyen tárgyú tanulmánya látott napvilágot különböző szakfolyóiratokban. Külföldi kongresszusok rendszeres meghívottja, így a közleményeinek bizonyos hányada francia, német és angol nyelven olvasható a külföldi kongresszusi kötetekben. Nem kezdő dolgozta fel tehát helybéli higiénénk históriáját. Kiderül ez a történelmi rész után következő jegyzet-apparátusból: mintegy 354 forrásra utal a szerző, így adatait, észrevételeit, esetleg az eddigi hiedelmekkel ellentétes kritikai észrevételeit bárki ellenőrizheti a megadott helyen. Az Osváth-féle megyei monográfiában szerepel egy 1900-as kiadású „városi közkórház történet", szerzője maga Osváth Andor, aki sem orvos, sem történész nem volt. A néhány oldalas kis összefoglaló részben Villányi Szaniszló, továbbá a Simor-féle emlékkönyv, illetve Kőrösy László munkájának kivonata, s az egész mondanivalóját beledolgozta a megyei monográfiába, így csakis a megyei monográfia részeként történik rá hivatkozás. Megfelelő és kívánatos kritikával, mert a forráskritikai értékelés követeli a legnagyobb körültekintést. A monográfia fő feladata volt kimutatni a honfoglalás óta bizonyítható folytonosságot. Ezért tartja most kezében az olvasó Esztergom egészségügyének első történeti feldolgozását. Neves orvostörténészeink közül elsősorban Magyary Kossá mutatott rá (a Pozsonyi Kódex alapján), hogy Esztergomban állíttatta fel Szent István királyunk az első „lazarétumot". Csakhogy ez túlságosan is általános megállapítás. Mert sem topográfiai, sem egyéb adatot nem közöl. Érdekes, hogy az előbb említett nagy historikus nem veszi figyelembe a gyógyító rendek legjobb ismerőjének, Ratzinger úrnak azon állítását, hogy Esztergomban összesen öt gyógyító kolostor működött. Márpedig a jeles német tudós a Vatikán lelvéltári anyaga alapján állítja, s lévén német, valamint nem esztergomi, így helyi elfogultsággal sem vádolható. Megcáfolást követelt azon állítás is, miszerint Bakócz Tamás érsek állítólag vérbajban szenvedett volna. Ez az álláspont sem tartható. Mikor Európában a szifilisz-járvány fellángolt, Bakócz már 60 éves volt. Ez még nem zárná ki. Az viszont biztos: akkor olyan agresszív spirochéta törzs grasszálta végig Európát, hogy fiatal és erős szervezetekkel is rövid idő alatt végzett, melyet az akkor szokásos higanykúrák csak meggyorsítottak. Bakócz viszont még 19 évet élt, vagyis közel nyolcvan esztendőt, ami ma is tisztes kornak számít. — Nagyot ugorva az időben, rátérünk századunkra. Megkerült a Kolos-kórház alapító oklevele (a szerző másolatban közli), melyből kiderül: Vaszary Kolos hercegprímás kétségtelenül döntő segítséget nyújtott, de a Takarékpénztár támogatása már-már az uzsorakamat kritériumait is kimeríti. A város szerény anyagi forrásait mindenesetre kimerítette hosszú időre, mert a Simor Kórházzal való közösködés sajátságos kettősséget teremtett, melynek anyagilag mindig a városi Kolos-kórház érezte kárát. A monográfia erőssége, hogy túllépi a helytörténeti kereteket, belehelyezi az adott kor társadalmi és tudományos fejlettség közegébe, s úgy vonja meg a mérleget széleskörű összefüggésekben. A könyvet gazdag képanyag hitelesíti. A „lazarétum" szinte biztos helyétől az elhunyt utolsó rendelőintézeti igazgatóig. Akadnak, akik még emlékeznek a kitűnő Gönczy Béla sebész főorvosra, osztályos és kórházigazgatói utódjára: Eggenhoffer Bélára, az első gyermekgyógyász Patonay János főorvosra, a legendás Rajner főorvosra, az örökbohém Oravecz István főorvosra, továbbá a többi nagyemlékű elhunytra. Sokakban felmerült: miért nem került be „Schleifer Matyi bácsi" képe? Erre a válasz: akkor a Takács Jánosénak is ott lenne a helye, aztán a Takács Józsefének, de nem soroljuk. Valami egységes elvet szükséges volt érvényesíteni. Sok kitűnő névtelen egészségügyi közkatonája akadt a városnak, de a közkatonák általában közös sírba kerülnek, s emléküket az „ismeretlen katona" emlékműve szimbolizálja. Schleifer Mátyás utcát kapott (Takács János sajnos még nem), mindenki Matyi bácsiját tehát nem érte méltánytalanság. Az eddig megjelent kórháztörténetekhez mérten mindenképp újdonság, hogy a jelenleg itt dolgozó orvosok névsora mellett az egészségügyi szakdolgozókét is tartalmazza. Tizenöt-húsz év múltán ugyanis a dolgozók listáját bárki forrásként kezelheti. Eddig létezett a Magyar Kórház című lap, valamint Orvosi Név- és Címtár. Nélkülük nehezen lett volna megírható a XX. század, mivel e két rendszeres kiadvány 1947-ben megszűnt, a helytörténeti kiadványoknak kell átvenni a szerepét. A nem szakdolgozók (gépkocsivezetők, titkárnők, gazdasági hivatalban alkalmazottak egy része) pótlapon kerül be. A munkáért, hogy aránylag gyorsan és olcsón került ki a nyomdából, köszönet illeti a Komáromi Nyomda dolgozóit, a megjelentetésért néhány pártoló üzemet: személy szerint pedig dr. Mersány Géza kórházigazgató főorvost, Szegőfi Béla gazdasági igazgatót, dr. Sinka Gábor üzemi főorvos, igazgatóhelyettest ... A könyv 80 Ft-os áron kapható a Berda József könyvesboltban, az üzemi könyvterjesztőknél és a Kórház szakszervezeti könyvterjesztőinél.