Esztergom és Vidéke, 1987

1987. március / 3.szám

4 IVULl URALIO IMJCMJÍ.IHIU BALASSA MÚZEUM Az esztergomi hajómolnárokról A Dunának Esztergom mellett is voltak olyan szakaszai, amelyek alkalmasak voltak hajómalmok telepítésére és működtetésére. Az esztergomi hajómolnár mesterségre vonatkozó legkorábbi adatunk 1586ból származik. A legutolsó malom, a Tóth-malom 1945-ben, a háborús viszontagságok során pusztult el. A Komárom Megyei Levéltárban fennmaradt az esztergomi molnárok XVIII, századi céhjegyzőkönyve. A céh első privilégiumlevelét I. Lipót császár adta ki 1699-ben. A XVIII. sz. első felében az esztergomi főcéh fokozatosan kebelébe vonta a vármegye összes magyar, német és tót molnárját, akik közül a legtöbben a Várhegy mögötti Szentgyörgymező községben éltek. A céhjegyzőkönyv által nyújtott ismeretekhez az anyakönyvek és a leszármazottak révén számos írásos és szóbeli adatot, valamint fényképet sikerült gyűjtenünk. A visszaemlékezésekből a hajómolnárok életének, mindennapjainak szemléletes képe bontakozott ki. A malmokba a Dunától északra és délre eső falvakból hoztak őrölni- és darálnivalót. Az esztergomi malmok száma a XIX. sz. közepén volt a legnagyobb — ekkor 36 malomról tudunk. E malmok egy részében még csak malomköveket alkalmaztak és simaőrlést, ill. parasztőrlést végeztek, amikor a gabonát csak egyszer öntötték fel a garatra és a kövekről különböző szemcsenagyságú lisztes korparészeket tartalmazó őrlemény került le, melyet azután a gazdák házilag szitáltak ki. A XX. sz. elejére a malmok száma erősen megfogyatkozott: az 1910-es, 20-as évekre már csak 7 malom maradt a szentgyörgymezői Alsó-révben. Ezek többségét már őrlőhengerekkel szerelték fel és félmagas vagy magasőrlési technikával dolgoztak bennük. így a gabona többszöri felöntésével, fejlett hasábsziták alkalmazásával mintegy ötféle lisztet és korpát állítottak elő. Századunk elején a gabona továbbítására még sajtárokat alkalmaztak. A húszas évektől terjedt el a felvonók, az ún. „páternoszterek" alkalmazása. Esztergom—Szentgyörgymezőn a molnárok külön utcákba tömörültek, melyek közül az egyiket ma is Molnár-sornak nevezik. Ez az utca közvetlenül a Várhegy mögött épült, s a Dunára nézett. Itt volt az az öböl, ahol a megőrlendő gabonát a parton álló „sámókon", padlókon keresztül a dereglyékbe rakták. A part közelében állt egykor a céhkamra épülete, melyben a közösen használt szerszámokat tárolták. A malmokat tavasszal eresztették le az öböltől mintegy 5 km-rel lejjebb levő Alsó-révbe, ahol fenyőfából készült deréknyi vastag cölöpökhöz, malomszegekhez erősítették őket a parttól kb. 25-30 m távolságban. A megrakott dereglyéket a víz sodra vitte le a malmokig; irányítását a dereglye végén levő egyetlen evezővel, a védlivel végezték, melyet nyolcas alakzatban mozgattak. A megőrölt gabonát azután ismét dereglyébe rakták és ekkor már lóval vontatták fel az öbölig. A hajómalmokat az első jég beálltával (Erzsébetkor vagy Katalinkor) szintén állati erő alkalmazásával, lovakkal vagy bivalyokkal vontatták fel a téli pihenőhelyükre, a Kis-Dunába. A malmokon az esedékes téli javításokat a Molnár-sor alatti öböl partján végezték el. Ilyenkor szárított mohával újratömítették a deszkák közötti réseket, majd a tömítést deszkacsíkokkal lefedték és iszkábaszegekkel rögzítették. Ezt mondták újravarrásnak. Az esztergomi molnárok a víz használatáért a káptalannak adóztak. Általában felesben birtokolták a malmokat és naponként felváltva őröltek bennük. A munkában egy-egy segéd és egy-két inas volt a segítségük. Huszonnégy órás munkaidejüket „strázsának" nevezték. E nehéz munkához megfelelő táplálkozás kellett. A malomban általában hideg élelmet ettek, ritkábban valamelyik családtag vitt ebédet számukra. Amikor egy gazda nagyobb mennyiségű gabonát hozott őröltetni, a molnároknak általában egy kis tejföllel, túróval, töpörtyűvel kedveskedett. Ilyenkor készítették a molnárcsuszát. A tésztát bográcsban főzték ki, majd famelencébe öntötték és megrakták a hozott finomságokkal. A melencét körbehasalták és így ettek közösen, fakanállal. A tésztán kívül halászlé vagy halpaprikás volt a leggyakoribb élelmük. Éjszakánként is csak rövid pihenőre álltak meg. Ilyenkor bundába burkolózva a padlón aludtak. Fél füllel azonban ekkor is a malomra ügyeltek. Különösen szélviharok idején kellett résen lenniük; az északi szél vagy tótszél, melyet „Vaktamásnak" is neveztek, több ízben szaggatta ki helyükről a malmokat. Nagy kárt jelentett ez, hiszen a malmok értéke többnyire felért egy ház értékével. Századunk elején a molnárok már nem voltak különösebben vallásos vagy babonás emberek. Védőszentjük, Nepomuki Szent János szobra, a „Szenjancsiszobor" ott állt a Dunaparton, néha egy-egy virágcsokrot helyeztek mellé; névnapján, május 16-án pedig kis deszkákra helyezett égő gyertyákat úsztattak le a Dunán. Az esztergomi molnárok színes, szorgos életéről a mai érdeklődő számára sajnos igen kevés tárgyi emlék maradt fenn. Ezek összegyűjtve a Vízügyi Múzeumban és a Balassa Bálint Múzeumban találhatók. Ezért fontos és nagy értékű számunkra a visszaemlékezők lelkes segítsége, melynek révén nagyrészt mégis sikerült rekonstruálni az esztergomi hajómolnárság történetét és néprajzát. Udvardiné Kövecses-V. Etelka ^LiíiűLftCLJ [iCUttít Az elmúlt év karácsonyának másnapján volt 750 éve, hogy Julianus barát visszatért Keletről. Társaival azért igyekeztek oda, hogy megkeressék és a keresztény hitre térítsék az ott visszamaradt magyarokat. A hosszú és viszontagságos út fáradalmait egyedül Julianus élte túl, az Etil (Volga) fo'yó mellett megtalálta Magna Hungáriát. Vajon távoli honfitársaink hogyan fogadták a messziről érkezett vendéget? „Kik látván őt — olvashatjuk az útról készült jelentésben —, s megértvén, hogy keresztény magyar, nagyon örvendeztek érkezése felett. Körülvezették őt házaikban és falvaikban..., a legfigye

1mesebben hallgatták, mivel teljesen magyar a nyelvük, megértették őt és ő is azokat". Az Etel folyó menti magyarok tudtak leszármazottjaikról, de nem volt tudomásuk arról, hol merre élnek. Julianus Keleten az Európát fenyegető tatár veszélyről is tudomást szerzett, ezért rövidebb úton sietve visszatért, hogy megvigye a hírt a királynak. Második útja (1237-38) eredménytelen maradt, arra már a tatárok megsemmisítették a magyarok szállásait, Magna Hungáriát. A bátor barát szobra — Hadik Gyula szobrászművész alkotása — jelenleg a tanácsház udvarán készen áll arra, hogy elhelyezzék a városnak azon a részén, ahol valamikor a domonkosok kolostora állt, és ahonnét a hagyomány szerint a barátok 1235-ben útnak indultak. Hegedűs Rajmund