Esztergom és Vidéke, 1938

1938 / 23. szám

ÖTVENKILENCEDIK ÉVh. 23 SZ.

Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenkint kétszer

Keresztén? politikai és társalalmi iap

VASÁRNAP, 1938. MÁRCIUS 20

Előfizetési ár 1 hóra : 1 Dengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 16 fii.

Változások a

Takarékban

Laptársunk múlt heti számában ismertette a Takarékpénztár igazgatóságának azt a nagy- jelentőségű határozatát, hogy javaslatot fog terjeszteni a jövő héten tartandó közgyűlés elé oly értelemben, hogy osszák ketté az elnökvezérigazgatói állást elnöki és vezérigazgatói pozicióra. Az igazgatóság egyúttal az állások személyi betöltésére vonatkozóan is indítványt határozott el.

A részvényeseknek, akik a -kérdésben végérvényesén dönteni hivatottak, igen tekintélyes része nem tette magáévá az igazgatóság személyi kérdésre vonatkozó javaslatát s igy a közgyűlésen más kombináció mellett fog állást foglalni.

S itt kapcsolódik be a kérdésbe cikkünk aktualitása, u. i. a Takarékpénztár városunk gazdasági életének egyik legtöbb központja, amelynek megíelelő vagy meg nem felelő irányítása döntő súllyal kapcsolódik be gazdasági vérkeringésünk minden egyes, legkisebb vagy legnagyobb fázisába s igy tehat az egyik legfőbb vezetői állásnak a mikénti betöltése nemcsak a részvényesek számára, hanem egyúttal az egész város lakosságára sem lehet közömbös.

Nem akarunk korteskedni, csak néhány főszempontot akarunk leszögezni, amelyeket a részvényeseknek a Takarékpénztár és a város gazdasági élete érdekében szem előtt kell tar- taniok, amikor szavazataik leadásával ezt a fontos személyi kérdést elintézik.

Ezeknek a főszempontoknak egyik legfontosabb momentuma, hogy a Takarékpénztár leendő vezérigazgatója passzív anyagi vonatkozásban teljesen független legyen a Takarékpénztártól, nehogy valaha is azt lehessen a Takarékpénztárnak szemére vetni, hogy vezérigazgatóját valamely ügy elintézéseben megkötöttsége, vagy egy csoporttól való függősége megakadályozta.

A másik elv az, hogy a részvényeseknek minél nagyobb számban kell a közgyűlésén megjelenni s függetlenül megnyilatkozható szavazatukkal álláspontjukat megpecsételni, hogy

a jövő vezérigazgatója ne egy kis csoport jóindulatából, hanem a részvényeseknek valódi többségét maga mögött érezve’ tölthesse be pozícióját.

A Takarékpénztár Esztergom idegenforgalmában döntő, mondhatni alig értékelhető szerepet teljesít. Tehat a részvényeseknek, akik legnagyobb részben esztergomiak s igy városunk idegenforgalmi érdekeit teljesen átérzik, szavazataik leadásánál meg kell jól fontolniok, hogy az új vezérigazgató jövőbeli idegenforgalmi működésében meg

A nem naponkint, természetesen csak kisebb példanyszámban és szű- kebb terjedelemben megjelenő vidéki lapnak rendeltetése nem az, hogy országos, sőt világproblémákkal foglalkozzon, mert a hely szűke miatt a provinciális kérdések, a lokális ügyek tárgyalásának sem tud sok szór a kívánt mértékben helyet szorítani. De azért kivételesen eltekintünk a fenti igen helytálló szabálytól s oly témával foglalkozunk, amely nem esztergomi, nem is megyebeli, még csak nem is magyar, hanem az egész civilizált emberiség problémája.

Eltekintve attól, hogy a probléma mindenkit, tehát bennünket, esztergomiakat is, ugyancsak érdekel, az alábbiak közlésére ösztönöz minket az analógia, hogy amiről most Írunk, a gondolat egy amerikai kis városban született és onnan indult diadalmas hódító útjára. A magyar na pilapok — úgy tudjuk — nem Írtak erről, a szerkesztőség hozzájárulásával az Uj Idők 1937’ augusztus 22 én megjelent 34. számából vettük a témát.

Az őstermelők, iparosok és kereskedők s a szabad kereseti pályán levő intellekluelek gyakran s bízó nyára joggal panaszkodnak, hogy nincs forgalom, üzlet, kevés a fogyasztás, a keresletet meghaladó kínálat folytán nyomottak az árak, állandósultak az értékesítési nehéz ségek, sőt gyakoriak a válságok, a termelő munka és a közvetítő kereskedelem jövedelme kevés, néha még a rezsit sem fedezi. A komoly és törekvő termelők és üzletemberek a régi igazságtól: „a nagy forgalom, kicsiny haszon“ jól bevált elvének gyakorlati megvalósításától várják a helyzet javulását. Igen ám, de hogy csináljunk nagy forgalmat?

A dolgozó fogyasztóknak pedig a legexisztenciálisabb problémájuk az, hogy mi lesz velük öregségükre, ha a jól végzett munka után elérkezik a jól megérdemelt pihenés ideje, vagy ha már bármennyire is szerelnének és akarnának, de már nem tudnak dolgozni és keresni ? Ma nehéz vagyont gyűjteni, de a valuták és egyéb vagyontárgyak értékének

legyen a garancia múltbeli tevékenysége alapján, hogy a Takarékpénztár és a város ide- , geníorgalma felbecsülhetetlen érték, amelynek parallel fejlesztését semmiképen se lehet s szabad elhanyagolni.

Még folytathatnánk különböző szempontok felsorolását, de úgy érezzük, hogy a legfőbbeket érintettük, ha távirati stílusban is s a részvényesek átérzik a kérdés fontosságát, amelyet szavazataikkal bizonyára legjobban, legmegfelelőbben fog- inak eldönteni.

és jövedelmezőségének többszöri, néha katasztrofális változása folytán nem is teljesen megnyugtató és célhoz vezető a vagyongyűjtés. Hiába gyűjtött nálunk valaki a háború előtt nehéz robotos munkával pénzt és hiába tette munkájának gyümölcsét . tsgmegbizhatób bankba, a korona devalvációja folytán pénze elveszett. Más hiába épített keserves keresetéből öregségére magának házat a spanyolhonban, az ellenséges repülők bombái percek alatt eltüntaúk a fő d színéről. Hiába ve t valaki magának becsületes keresetéből birtokot Oroszországban, a Szovjet kommunizálta. De ha — feltételezzük és reméljük — a felsorolt esetek nem is ismétlődnek meg, illetve nem következnek be a tö obi országokban, mégsem fogadhatjuk el az öregségi ellátás egyedüli megoldásául azt, hogy mindenki önmaga gondoskodjék önmagáról akkor és addig, amíg dolgozni tud és keres.

Hogy ez igy van, legjobban dokumentálja azon közismert tény, hogy az államok, autonom testületek, a tőkeerős nagy vállalatok és nagybirtokok és az érdekképviseletek nyugdijat biztosítanak alkalmazottjaiknak s igy igyekeznek gondoskodni öregségükről De ez a gon doskodás — a legjobb igyekezet mellett — sokszor nem kielégítő, hisz oly gyakori a nyugdíjasok panasza, s rajtuk kívül sokan vannak, akik sehonnan sem kapnak és vár hatuak nyugdijat. Tehát a másik probléma, a megöregedett és vagyontalan szellemi és testi munkások eltartása.

Ezt a két problémát kapcsolja össze és egyesiive oldja meg az amerikai Townsend 0 d Age Pen sios Plan, magyarul: Townsend agg- kori nyugdíjtervezete.

A depresszió körülbelül éppen a mélypontján fuldoklóit, mikor egy kaliforniai kis városban egy sovány, deresedő hajú orvos — valószínűleg a saját öregségére gondolva — hirdetni kezdte, hogy az általános jóléthez csak egyetlen út vezet: adjon az állam minden hatvanéves vagy azonfelüli embernek havi kétszáz dollár nyugdijat azzal a feltétellel, hogy az illetők kötelesek azt egy hónapon belül elkölteni.

Kétszáz dollár magyar pénzben ezer pengő. Amerikában is szép pénz, ám nem olyan nagy összeg, amit ne lehetne egy hónapon beiül kényelmesen elkölteni. Úgy látszik, dr. Townsend még akkor csak eny- nyit kívánt magának. Azt, hogy az illetők valóban elköltik a pénzt, a derék doktor terve szerint valami bélyeggel, jelzéssel lehetne biztosítani, ami a pénzt bizonyos idó múlva értéktelenné tenné.

A nyugdíjpénz tehát gyorsan forogna, hamar üzleti forgalmat teremtene, ami új életre serkentené az őstermelőket és a gyáripart, munka- alkalmat teremtene, szóval rövidesen hihetetlen gazdasági fellendülést eredményezne. így azután az állam a kapitalizmus megnövekedett jövedelméből adó alakjában visszaszedhetné azt, amit aggkori nyugdíjként évente elfizet. Tehat az aggkori nyugdíj nemcsak, hogy ideiglenesen kirántaná az országot a gazdasági válságból, de örök időkre biztosítaná az egészséges gazdasági vérkeringést. Nem is szólván arról, hogy megszüntetné az emberi élet legáltalá- nosabo, legnagyobb és leggyötrőbb problémáját : az öregségtől való félelmet.

Uj szemmel néznék az életet a családosok és harcok közepette ott lebegne előttünk vigaszként a szép nyugalmas öregség ...

így beszélt dr. Townsend. Talán maga sem remélte, hogy ötletének visszhangja támad, de akkoriban oly bolond világ vo t Amerikában, hogy a fuldokló lelkek minden szalmaszálba belekapaszkodtak s minden fantasztikus gondolat rögtön hivőkre talált. Különösen azoknak tetszett a dolog, akik hatvan éven felül voltak, vagy közeledtek a hatvanhoz. A kis kaliforniai varosban hamarosan megalakult az első Townsend-klub, aztán a közeli városoan egy másik, majd egy távolabbi városkában is alakult s igy megindult a gondolat nyugatról kelet felé. Rohamosan terjeszkedett, Townsend körül csakhamar hivatásos politikusokból álló kis csoport alakult, amely a jó doktor immár közismertté vált nevében hozzáértőén látott neki a szervezésnek.

A hívek száma tízezerről száz” ezerre, majd egymillióra, később több millióra szaporodott. A kormány felfigyelt, de nem tudott mit csinálni a mozgalommal. Hiaba próbálták komolyabb politikusok bebizonyítani a népnek, hogy bolondság az egész, hiszen még a gazdag U. S. A. kincstára is kiürülne, ha minden idős személynek az Egyesült Államok területén havi kétszáz dollárt fizetnének. A józan érvek nem használtak semmit, éppen az a sok millió öregebb személy, akinek a terv szerint a szép nyugdíj járt volna, káprázott el a gyönyörű kilátástól, lelkesedett s szaladt a felcsillanó szivárvány után. És ami legkellemetlenebb, ezek mind szavazó polgárok is voltak.

Ha nem is lehetett a Townsend- tervet megvalósítani, a hatását nem lehetett kiirtani a lelkekből. A mag el volt ültetve, az öregség biztosíTöbb jövedelem, magasabb életnívó, jobb megélhetés