Esztergom és Vidéke, 1937

1937-09-16 / 73.szám

ÖTVENNYOLCADIK ÉVF. 73 SZ. Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenkint kétszer m Keresztény politikai és társadalmi lap CSÜTÖRTÖK, 1937. SZEPTEMBER 16 Előfizetési ár 1 hóra: 1 Dengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 16 fii. Százszor ismétel igazság, hogy a háztulajdon van a legsúlyosabban megadóztatva. Már számtalanszor kimutatták, hogy a háztulajdonos jövedelmének hatvan százalékát a közterhek emésztik fel. Az 1931-i válság után hozta be a'z akkori kormány a rendkívüli pótlékot, azzal a vigasznyújtással, hogy ez csak átmeneti. Bizony ez az átmenet már hat éven át tart és a legellentállóbb réteg roskadozik a terhek súlya alatt. Mikor az állam pénzügyi helyzete megengedi az adóterhek csökkentését, akkor elsősorban a háztulajdon terheinek csökkentése kell, hogy szóbakerüljön. Ez nemcsak egy szűkebb társadalmi réteg helyzetének javítását jelentené, hanem kiterjedne gazdára, iparosra, kereskedőre, tisztviselőre, munkásra, hiszen minden foglalkozási ágban található szinte egyforma arányban háztulajdonos, tehát az enyhítés általános jótékony hatásáról lehet beszélni. Itt volna aztán alkalom a szociális szempontok érvényesítésére. A bérházak adókulcsa most, az érvényben lévő régi törvény alapján alacsonyabb, mint a közép és a családi házak után. Ezt a rendszert az ujabb idők követelményeinek megfelelően meg kellene fordítani és éppen a kisebb házak után alacsonyabb kulcsot megállapítani. Elvégre az a nagytőkés, ki vagyonát bérházakba fekteti, jobban birja a terheket, mint a kisember, ki egész élete munkájának eredményét fekteti bele egy családi házba. A régi jó békeévekben nyugdíj volt például az esztergomi iparosnak a kis ház, esetleg kert, melynek jövedelméből késő öregségére megélhetésének biztosítását találta meg. Hol vagyunk most ettől! Annak a tisztviselőnek, vagy kisiparosnak a háza alig hoz valamit, sőt, ha adósság, vagy adóhátralék terheli, éppen semmit, nemhogy megélhetését biztosítaná arra az időre, mikor a munkából kiöregedik. Szociális követelmény tehát, hogy a háztulajdon terheit állítsák vissza legalább is a régi arányokra, mikor valamit mégis nyújtott tulajdonosának a ház. De a lakók szempontjából sem közömbös a kérdés helyes megoldása. A drágulási folyamat nem áll meg a házak kapujánál. Itt is, ott is hallani a lakbérek emelkedéséről. Miért van ez ? Mert a háztulajdonos is igyekszik a drágulást áthárítani. A háztulajdonost érintő közterhek csökkentése ezt a folyamatot megállítaná legalább is a vidéken, mert hisz a házak jövedelmezősége helyrebillenne anélkül, hogy a házbéreket emelni kényszerülne az a vidéki háztulajdonos, kinek házában lakó van. A Darányi-kormány a szociális szempontok figyelembevételével gondolt az egyszobáskonyhás házak tulajdonosaira. Ezt a szociális gondolatot milyen szépen lehetne kifejleszteni, ha bizonyos skálákat állapítanának meg és fokozatosan eltörölnék a háztulajdont sújtó rendkívüli terheket. Csak egy példát: az ezerkétszáz pengő évi haszonmértékig terjedőleg, tehát kisebb házaknál (a háztulajdonos által lakott rész haszonértékét is beszámítva) törölnék már most a rendkívüli adót. Kb. tízmillió pengő kiesés állna elő az állami bevételekben, viszont vidéken tízezer és tízezer kisemker szabadulna meg súlyos tehertől s képes lenne arra, hogy háza tatarozásával stb. munkát nyújtson. Az állam pénzügyi helyzetének további javulásával lehetne azután tovább menni a nagyobb házak utáni adóterhek csökkentésével. Ne felejtsük el: a szociális szempontok érvényesítése az általános gazdasági érdekeket tekintve is, döntő jelentőségű. A kisember nem hordja pénzét külföldre, nem nyaral Ausztriában, nem csinál lukszuskiadásokat, melyek ellenértéke ritkán adódik hazai termelésből. A kisember itthon költ, itthon ad munkát honfitársainak, itthon fogyaszt. Minden téren tehát a kisember megerősítésére kell törekedni, ez a szociális követelmény. Örömmel látjuk, hogy Darányi Kálmán minden vonalon ezekhez a szociális követelményekhez fűzi cselekedeteit. A közvélemény ezt elismeri és türelmesen várja a —folytatást. Korunk egyik legnagyobb problémája Azt a döntő ellentétet, amely a fiatal és idősebbb generációt egymástól elválasztja és amely napjainkban a konkrétumok reális világában sokszor nyilt, többé nem leplezhető e'lenségeskedósékben robban ki, a szociológusok, társadalomfilozófusok egész sora igyekezett szakavatott tollával megvilágitani, anélkül azonban, hogy a kérdést legalább is a pillanatnyi egyensúly állapotába lehetett volna hozni. A leghivatottabbak is, a hatalom birtokosai is sok igyekezettel épitet tek aranyhidakat az ifjúság és az idősebb generáció közé, ezek az aranyhidak is azonban túl szűknek, sokszor göröngyösen járhatatlannak bizonyultak ahhoz, hogy biztosan íveljék át az ellentétek kavargó vi lágát. Az ellentétek levezetésére a kísérletek egymás után láttak napvilágot, de közben maga a gyakorlati lényeg — a fiatalok és öregek zökkenésmentes együttműködése — a kísérletek passzív alanya úgy jért valahogyan, mint a biológiai laboratóriumok kísérleti békája, amelybe addig oltották a szenzációsnál szénz^ciósabbnak gondolt óletszérumokat, míg végre is a szerencsétlen béka kimúlt. E sorok írója nem állítja magáról, hogy cikkével a problémát egyszeriben megfejti, nem is ez a célja ennek a kis írásnak, hanem*csupán néhány életképmatszettel, néhány — saját korosztályában szerzett — tapasztalattal, észlelt jellemző jelenségek vázolásával akar segíteni, adatgyűjtő munkát végezni azok számára, akik a kétdés megoldásához őszintén, érdekmentesen, saját lelkiismeretük megvizsgálása után szeplőtelennek mondhatott kézzel nyúltak, tisztában lévén a problémának nemzedékekre, kiható életbevágó nagy fontosságával, mert minden nemzeti egység gondolat — amely nélkül a jövő a huszadik század kavargó faji és eszmeáramlatai között el nem képzelhető — bárhov nét is induljon ki az, mondvacsinált mindaddig, mig az a nemzet minden egyes tagja leikében kikristályosodott egyöntetű világnézeti sziklaszilárd pilléreken nsm nyugszik. Esztergom maga szomorúan nagyszerű talaja az ilyen példák kivirágzásának; a fiatalság és az öreg életfelfogásában itt dióhéjban megtalálunk majdnem minden jellemző jelenséget, amely a problémára gyökereiben fényt vethet. A cikk említeni fog ilyen aktuális példákat. A névtelen szereplők, ha magukra ismernének, ne vegyék zokon szerepeltetésüket, hiszen legtöbbjükről mindenki tudja azt, hogy igen sokszor nem tehetnek helyzetükről, mert bennük csupán a kor általános pszüchójóben gyökeredző gondolatok lát tak napvilágot. A fiatalabb és az idősebb korosztályt dátumszerűen megkülönböztetni nem lehet, mert vannak áthidalható típusok: a fiatal öregek és az öreg fiatalok. E téren a legbiztosabb és legalaposabb eligazodást a szellem, a világnézet nyújtja, ebben sarkallik az ellentétek magva, s biztos iránytűt választott magának az, aki az ellentétek kibogozásánál a szellem, a világnézet mélyébe vezető szálakat keresi ki, megfejtendő magát a kérdés lényegét. Ha az idősebb generáció szellemének gyökereit a legvékonyabb szálakig követjük, kétségtelen, hogy a liberalista, vagyis legalább a liberális-szerű világszemléletbe jutunk el, értve a liberalizmus alatt a szabadelvűségnek olyan kikristályosodását, amely mindennek a közepébe különálló szigetként az összes szabadságjogokkal felruházott egyént állítja. „Az egyén függetlenül áll egyedül a társadalomban, nincs feszélyezve, megkötve lehetőségeiben mások érdekei által." Nem lehet ezért elítélnünk ezt a szellemet, ez nem valami semmit figyelembe nem vevő, elitélendő önzés, hanem igen sokszor az életviszonyokból természetszerűen leszűrődő következmény; gondoljunk csak arra, hogy abban a korban mindenki számára jutott kenyér bőven, nem kellett senkinek sem saját törekvéseit megzabolázni, ambícióira féket rakni csak azért, hogy másoknak is jusson az ő általa elérhető nagyobb kenyérből. A kenyértelenség, az állástalanság, a munkanélküliség mod rn fantomja még a legpesszimis* tábbaknak lázálmai között sem jelent meg. Á politikusok, a szociológusok, újságírók minden életenergiáját a meglévő szabadságjogok fenntartásáért, újak szerzéséért folytatott küzdelem merítette ki. Állástalanság, inségakció, szegényügy a napi politika feladatai között alig-alig szerepelt. Ki gondolt volna akkor arra, hogy a tejjel-mézzel folyó Kánaán egyszer csak kiapad ? Ki lett volna az a vates a politikusok közül, aki a világháború után következő feneketlen gazdasági örvényeket teljes egészükben meglátta volna ? Az idősebb generáció minden átmenet, minden szellemi előkészülés nélkül csöppent be az új világba, az új világnézetbe, a modern problémákba. Csoda-e, ha még nem tudott asszimilálódni az új viszonyokhoz? Igy van aztán az, hogy ők nagy általánosságban még mindig a régi világuk eszmekörében mozognak, fülük tompa az új problémák sürgető szava iránt, mellettük megállt az idő és bensej ükben ők még a mult századot élik. Énnek a tipusnak egyik legteljesebb kiteljesedése a néhai kultuszminiszter. Ha ő a régi világban, anyagi lehetőségek közölt foglalhatta volna el a miniszteri bársonyszéket, ma Magyar-