Esztergom és Vidéke, 1935

1935-12-25 / 100.szám

1935. december 25. ESZTERflöM is VIDÉKE 8 eddig tévuíakon bolyongott, illúzióvesztett Peer Gvnt-ot, a hamis hajszákban megfáradt férfiemberiséget" S akkor majd megszűnnek a középosztálybeli nő mai nehéz problémái is s visszatérhetnek a tűzhely mellé a mai lelki klinikák rovatvezető bölcs professzorasszonyai is... * Befejezésül szívből kívánom az „Esztergom és Vidéke" női olvasótábora minden tagjának, hogy legalább karácsonyestjük szent és kedves hangulatát ne zavarják meg ezek a nehéz és lehangoló életproblémák ... M. Ssepesi Agnes. A „Virágos Esztergom" mozgalom ez évi eredményei Az élet igazsága pedig az, iiogy a nő az életproblémák árjában is csak nő marad, kinek a férfivel egy arcvonalban saját missziója is van. Megyery Ella írja: „A világkatasztrófa-hullámok által felszínre vetett fajsúlytalanság lassan mégis csak a fenékre süllyed s egy felsőbb erkölcsű, kiforrott világnézet kultúrkorszakával együtt eljön az új aszszony tipusa is, s mint ahogy az ókor hetérái után elkövetkeztek a kereszténység heroikus lelkű, tiszta asszonyai, — Solvejg örökszép himnusza is előbb-utóbb felcsendül majd a hóbatemetett, üres otthon mellett, hogy visszavonzza vele magához az Milyen poetikusan hangzik: „Virágos Esztergom" s milyen szép is a valóságban ez az Esztergom, amelyet 10—15 évvel ezelőtt még a benszülött sem ismert és nem is szeretett s melyet ma tömegek látogatnak meg az ország minden vidékéről, sőt nagyszámú külföldi ís keres fel bennünket egyre növekvő tömegekben. Mindinkább sokasodik azoknak száma, akik városunkat megszeretve nemcsak évről-évre viszszatérnek hozzánk, hanem állandó lakhelyül is választják. Nagyon sok okra vezethető vissza ez az örvendetes változás — amelynek gazdasági jelentősége minden kétségen felül áll — amelyek közül nem utolsó helyet foglalja el az a körülmény, hogy a város külső képe az utóbbi években előnyösen megváltozott, kicsinosodott, tisztább lett. Ne gondoljuk azonban azt, hogy egyedül a mi városunk fejtett ki dicséretes erőfeszítést, hogy külső elmaradottságából kiemelkedjék: hazai vidéki városaink legtöbbje — sokszor erején felül — egymással versenyre kelve még akkor is széppé, kellemessé tették lakóhelyeiket, ha lényegesebb idegenforgalomra nem számíthattak. Mennyivel indokoltabb volt tehát a mi részünkről az a törekvés, hogy a teljes igénytelenség szurtos talaját elhagyva hozzáfogjunk minden szemetbántó tökéletlenség megszüntetéséhez s kétségtelenül előnyös adottságainknak megfelelő kicsinositásához, kiemeléséhez. Azóta megszakítás nélkül folyik a munka a rendelkezésre álló csekély anyagi eszközök elenére, évről-évre szépültek meg a városnak különböző pontjai, amelyek együttvéve megalkották a mai „Virágos Esztergom"-ot. Csak lépésről-lépésre haladhattunk. Mert hiszen ehhez a munkához nemcsak a nagy fáradsággal járó anyagi eszközök megszerzése, nem lévő szervek beállítása és berendezések megalkotása volt szükséges, hanem fokozatosan le kellett küzdeni lakosságunk egyes részeinek akadékoskodó hajlamosságát, sőt sokszor ellenszenvét is. A lelkek átformálása azonban sikerült s ma már alig akad olyan ember városunkban, aki ne örülne mindannak, ami az utóbbi években ezen a téren alkottatott s a szándékos kártevések szünőfélben vannak. Minden tavasszal létesülnek a közönség önkéntes buzgalmából csinosítások s a fejlődő ízlés és a lakosság emelkedő kulturigénye sok olyan viszszásságot szüntetett meg, amelyek mellett régente — igaz orrfintoritva és bosszankodva mentünk el, de megszüntetésükre semmit sem tettünk. A „Virágos Esztergom" mozgalomnak lefolyt évi munkájáról kívánunk most rövid beszámolót adni. Ennek a beszámolónak egyedüli célja: felkelteni az érdeklődést s ha lehet jobban megszerettetni azt, ami lassú céltudatos munkával létesült, további áldozatkészségre és munkára serkenteni azokat, akik ezen a téren még nem vették ki részüket. A mozgalom céljaira az 1935. évben a következő összegek állottak rendelkezésre : Maradvány 1934. évről 15.45, Vármegyei inségalapból 500, Esztergomi Takarékpénztár 100, Esztergomi Ker. és Iparbank 150, Takarékbetét utáni kamat 1.26, PilisVértes Szöv. adománya 150, özv. Marosi Ferencné gyűjtése 58, dr. Machovich Gyula 50, dr. Radocsay László 10, dr. Divéky István 5, dr. Török Mihály 5, dr. Csárszky István 3, Kiss Gábor 5, Erdélyi Ferenc 5, Ámon Károly 2.28, Jobbágy Ferenc 2, Túri Béla 25. Összesen: 1086.99 pengő állt rendelkezésre. Az év folyamán főbb vonalakban a következő munkálatok teljesíttettek : 1. A Serédi sétányon: a) a primási palota alatti feltöltött rész felásása, átültetése és újra pázsitozása, b) a Sobieski emléktől a vasgyárig terjedő terület felásása, feltöltése és bokrositása, c) a sétány egész hoszszúságában a vasgyárig virágszegély készítés, d) 4 drb. diszpad elhelyezése. 2. Az Apponyi-utcán (Ároksor): térrendezés, feltöltés, faáthelyezések, bokrositás, pázsitozás és egy kerti öntözőcsap elhelyezése. 3. Külső Csernoch János-úton : virágszegélyek készítése. RADIO • és a karácsony gyönyörű lesz ttphiii minden Orion rliiatftsuHJM Bemutatja: Szölgyémy Esztergom, Rákóczi tér 4. Mattyasóvszky kereszt környékén : a kertecske rendezése, a vaskerítés kijavítása, festése és a világítás rendezése. 5. A szigeti Gesztenyefasoron: a fák alatti pázsitszegély borostyánnal való beültetése, az ottani bokrositás pótlása és felásása. 6. A szigeti Gőzhajó-úton : a bokrositás pótlása és felásása. 7. Az Országzászló környékének rendezése. 8. A Csernoch János-úti mellvéden levő virágvázák újból lerögzítése és 7 drb. új virágváza elhelyezése. 9. 40 drb. pad festése a külön- 1 féle sétányokon. Az 1935. évben teljesített munka- • latok összes kiadása 1088.94 P-t ;!í tett ki. Ez az összeg elég tekintémind a plébániát „faképnél hagyva" én is „felcihelődtem" a málhákkal és emberekkel alaposan megrakott „önfutó"-ra. Poros, melegnek Ígérkező út kávéültetvények közt. Csak a kezdet. Majd hatalmas őserdő égbenyúló faóriásai között, a völgyek ölében csörgedező patak mentén, a kiirtott tisztás dús növényzete mellett visz el utunk. Tán tőlünk pár száz méterre a sűrűségben a vadállatok serege tanyáz, s mi rohanunk az őserdőben — néha-néha ötven kilométeres sebességgel agyonrázogatva. Por és meleg, lassanlassan éhség és elernyedettség az útitársam. A többiek már megszokhatták ezt. El is maradoznak lassacskán, mert megérkeztek coloniáikra. Csak> ketten maradunk a végén: egy magyaros-tót (szegény, bizony már nem tanulja meg a magyar nyelvet) leányka meg én. Az ebédidő is eltelt már. A soffőr közben talált is ebédre, ismerős neki itt már minden, azért is hajt oly vakbiztonsággal. De nemsokára rá csak megérkeztünk mi is. Délután két óra körül járt az idő kereke ßesszarabia. Most innét gyalog. Éhes-agyon fáradtan. Még jó, hogy a kis leányka is arrafelé tartott. Legalább egy darabig. Kellett is útvezető az úttalan úton! Mert a levágott őserdő bozótai közt a legfigyelmesebb szem is könnyen eltévedhetett volna. Nincs itt szó rendes útról, csak olyan „csapás", „nyomok"-féle ösvény. Ballagtunk előre. Néha föl, néha le. Már fabódékat is lehetett látni. — Hát ez lenne a magyar Boldogasszonyfalva ? — nyilait fájdalmasan a gondolat agyamban. A leányka felvilágosított, hogy ez csak még a tót kolónia. Egyrészt megörültem, hogy tehát szebbet, emberiesebbet találok, másrészt meg fájdalmasan eszméltem fel. Hát akkor még mire és hogyan érek oda? Különösen, mivel egy piszkos, pocsolyás patakocska is utunkat állta s igy a magam részéről egy kis tornagyakorlatot is kellett végeznem (csak egy kerítésen való átmászást), az előttünk lévő dombot is megmászva, már úgyis szinte „holtfáradtan" érkeztem fel. A kisérő is eltért már a maga irányában. Magam most a teljes tájékozatlanságban, a csak nagyvonalú felvilágosításban. Kimerülten teljesen. S a magyaroknak még csekély nyoma. De előre! Nem az első s egyetlen út volt ilyen kétezeréven keresztül, amióta elhangzott az isteni Mester ajkáról a világ végéig szóló parancs: „Elmenvén tanítsatok minden nemzeteket..." Ez a krisztusi szó, mint már annyiszor máskor, adott erőt, hogy csak tovább, bátran előre! Szinte vánszorogtam már a még mindig dombnak haladó ösvényen. Közben akadtam emberekre is. Újabb erőt nyertem, amikor hallottam : „ Dicsértessék a Jézus Krisztus". Hát végre! Nem. Még ők is a tót kolóniához tartoznak, a magyarok: arra hátrább, lejebb a völgyben, csak ezen az úton tovább. Igy az útbaigazítás. Tehát csak tovább! Elmúlt már egy óra a gyaloglásban is. Meleg, tikkasztó nap. Az ösvény egy másik útba (utóbb tudtam meg, hogy az volt az autóút) szakadt. De kissé feljebb tovább folytatódott. Már most melyiken „tovább" ? Az újon, a nagyobbikon. Nagynehezen előre, erdőszélre érek. Ott messze ellátok, le egy völgybe, majd ismét domb. Csak nincsenek még oly messze az én magyarjaim — gondoltam, — s visszafordultam át a másik útra. Közben látok ugyan egy házat, de" nem megyek, hisz most már nem lehetnek másfelé a magyarok. Újra más úton előre. Ismét erdőség. Füst is száll a levegőben, tehát élet van arra. Figyelek erősen. Semmi nesz. Gyanakszom, hogy menjek-e tovább. Már az éhség, fáradság, szomjúság annyira gyötört, hogy kénytelen voltam a nem éppen útbanfekvő egyetlen házhoz még „ellábadozni". Ezek is magyarféle németek-tótok. Vizet kértem, hogy szám össze ne ragadjon. Nem is kaptam mást. Azaz hogy mégis. Látták elbágyadtságomat s hamarosan egy lovat kerítettek elő, mert biz gyalog a magyarokig jó félóra is lenne. Hát azt már nehezen bírtam volna. Kis pihenő után fel tehát a ló hátára s könnyen előre. Igaz, nem igy ültem valaha lovon ! Lassan is baktattunk előre az általam először jónak talált, de róla később mégis letért úton. Völgy, hegy. Csak ezután lett vége az őserdőnek, amely már a magyarok területe s terült elém az igazi magyar kolónia: Boldogaszszonyfalva. No most már a lóhátról fel a fejjel, egyenesen a hátgerinccel! A bukovinai magyarjaink (mert Hadikfalva, Istensegits volt valaha otthonuk itteninek) nem láthatnak egy megtört, fáradt vezért, még ha reverenda is van rajta, hanem hozzájuk, keménységükhöz méltó feszes magyart! Hát ha ez nem is sikerült egészen, mégis még utolsó összeszedettséggel büszkén-hetykén lovagoltam fel egy kis dombos részre, hógy most már a magyar iskolában leszállva végleg célnál legyek. Mint valaha — csekély kilencszáz évvel ezelőtt — Árpád a Kárpátok bércein, hordoztam tekintetem én is körül e kis magyar településen itt az őserdő közepén, elgondolva : te drága Boldogasszonyfalva, ugyan kinek jutott eszébe, hogy téged ezzel a boldogságot kifejező szóval megtiszteljen! ? Igy alakult át az én szintén nehéznek ígérkező, sőt valóban annak is tapasztalt boldogasszonyfalvai missziós utam a végén diadalmas, lóháton való bevonulássá! Az ottaniakról s sok továbbiról ne szóljon most már a krónika. Csak annyit: a visszautat teljesen teherautóval tehettem meg. Nagy kiváltság ! Mert sokan lóháton, esetleg gyalog teszik meg, avagy jó néhánynapi várakozások után. Épp a napokban találkoztam az ottani, tanitóékkal, kik azóta bejöttek. Ők mondották: — Mindnyájan mondtuk azután is, hogy senkinek se sikerült úgy az út, mint a főtisztelendő úrnak. Hát a sok lelki öröm mellett utólag is nem boldogság ez ?!... Horváth Anaelm