Esztergom és Vidéke, 1933

1933-11-01 / 86.szám

ESZTtRfiftH a/l)EK ÖTVENNEGYEDIK ÉVF. 86. SZÁM Szerkesztőség, kiadóhivatal: Simor-u. 20 Megjelenik hetenként kétszer KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP 1933 SZERDA, NOVEMBER 1 Előfizetési "ár 1 hóra: 1 pengő 20 fillér Csütörtökön 10, vasárnap 20 fii. A néma sírok hangos tanítása A tavasz üde zöldje, vidám madárdala, a nyár sok szép virága, búzarengés, pacsirta-dala elmultának. Helyettük megjelent az őszi rózsa, a halálnak ez a legridegebb hírnöke. Hervadt síkságok, megárvult fák, hulló sárgult falevelek az elmúlásról, a pusztulásról, a nagy természet haldoklásáról beszélnek. És ilyenkor, amikor már majdnem minden betakarni a mezőről, amikor az ember szántás-vetésének minden gyümölcsét már learatta, kimegyünk a temetőkbe, az Isten szántóföldjére; arra a helyre, ahol maga az Úr, a nagy szántó-vető, szántja a sírokat és veti a holtakat, hogy majd az itélet napján újra életre szólítsa őket. Emberek sokasága, virágerdők, tengernyi nép hagyja el az élők lármás országát, s a szeretet £s kegyelet lerovásaként meglátogatja a holtak néma birodalmát. Kedveseink sírjánál emlékezünk : A szív, amely annyira szeretett, értünk dobogott s sokszor szenvedett, megszűnt érezni, szeretni. A kéz, amely annyiszor simította le homlokunkról ; a gondokat s dolgozott érettünk, már hideg, fagyos, tán féregrágta. Az édes ajkak, melyeknek hangja kedvesebb volt számunkra minden muzsikánál, s amelyek annyira tudtak vigasztalni, erősíteni, felemelni —, már megdermedve hallgatnak. Az „Itt nyugszik" felirásos fej fa-kereszt maga alá temetett sok-sok boldogságot. Vagy talán: sok szenvedést, keserű csalódást, valóra nem vált reményt, kettétört nagyakarást ?! Mert aki született, annak meg is kell halnia. Születésünk eljegyzés a halállal! A csontkezű „kaszás" leszakítja hitvestársa kebléről a legszeretettebb hitvest; örökre lezárja a mindig csak jóságosan ragyogó édesanyai szemeket; elragadja a legkedvesebb gyermeket; a legjobb rokont, meghitt barátot, jót és rosszat egyaránt. A tárAz esztergomi ifjúság politikai Ebben az évben már több cikket irtunk a primási város polgárságának politikai hovatartozásával kapcsolatban. Ma meg kell állapitanunk, hogy a közönség igen tartózkodó magatartást tanúsít mindenféle pártpolitikával szemben, erőtlen, hatni nem tudó szervezetével kimúlt az Egységes párt, halotti merevségbe fordult a Keresztény párt, egy nagy csalódás ejtette rabságba ezen a té ren az embereket, a Független Kisgazdapárt helyi mozgalma csak fel lángoló tűz volt és igy érthető, hogy a mai hivatalos párttal, a „Nemzeti Egység" pártjával szemben tartózkodó magatartást tanúsítanak az emberek. Természetesen a „Nemzeti Egység* pártjának szervezkedésé nél megalakulásánál azt láttuk, hogy legelőször azok léptek be, akik hivei voltak a mindé a kori hatalomnak. Vannak kivételek ugyan, ezekn3k megadjuk a tiszteletet, de a legtöbbjét nem az új párt lényege, jelentősége birta a belépésre, hanem az, hogy az uj pártban a hatalom pártját láttak. Nagyon kevesen vannak azok, akik elsősorban nem pártot látnak a megalakulásban, hanem magasabb szempontokat, új politikai áramlat kialakulását, új Magyaro szagot, új nemzeti eletet. Nem csodáljuk tehát, hogy a Nem zeti Egység helyi szervezkedése bizonyos tartózkodással találta szemben magát. Érthetőek mert hogyan álljanak egy magasabb eszme, egy átformálást jelentő politikai áramlat szolgálatába az emberek, amikor olyanokat látunk vezetőhelyeken, olyanok hangoskodnak, akik már rég lejárták magukat, akik az eddigi politikában is tehetetlenek voltak és akiknek egyáltalában nincs semmi hatóerejük. Igy nagyon is természetesnek találtuk, hogy a primási város közönségének a többsége tartózkodó, várakozó álláspontra helyezkedik. De meddig tart ez a tartózkodó és várakozó álláspont ? Igy nem le het élni! Ha a primási város többsége nem nyilatkozik és nem akar belépni a Nemzeti Egységbe, mit akar akkor ? Mit akar a halotti mozdulatlanságban ? Azt mondják, hogy a Kereszténypárt még él Esztergomban, tehát nem szabad a primási városnak elhagynia a keresztény zászlót. Elismerjük ennek az Önérzetes megnyilatkozásnak a jogosságát és szükségét, de hogyan akarnak itt életerős Keresztény pártot, amikor annak vezetőállásaiban alig találunk valakit, a székek sorban üresek. Mggjrluk, hogy hiábavaló kísérletezés a Keresztény párt helyi szervezetét feléleszteni. Sokkal nagyobbak a csalódások, sokkal nagyobb sérelmek értek bennünket, semhogy hinni tudnánk abban, hogy a Keresztény pártot tartani lehet Esztergomban. Nagyon szomorú ez, mert ezt a primási városról kell megállapítanunk, arról a városról, amelynek kiemelkedő sziklának kellene lenni a keresztény politikai élet tengerében. Éz a szomorú megállapítás azonban nem azt jelenti, hogy a lelkünkben nem vagyunk erős keresztények, hogy nem vagyunk erős katolikusok a politikai életben. Amikor kijelentjük, hogy hiábavaló kísérletezés a Keresztény párttal akcióba lépni, amikor bátran megmondjuk, hogy Keresztény párt és politikusai lejárták magukat, amikor azt mondjuk, hogy ilyen politikával keresztény tömegekre hatni és bennük bizalmat tartani nem tudnak, hogy mi másképpen képzeljük el a keresztény politikát, akkor a legnagyobb szolgálatot éppen a keresztény politikának tesszük. De ki törődött azzal, amikor mindezeket megmondottuk? Akik számon tartották munkánkat és törekvéseinket, nagy hallgatásba merültek 1 Talán most felfigyelnek ránk, amikor azt mondjuk, hogy ez a merev mozdulatlanság halotti foltokat jelent politikai életünkben, hogy ez a közömbösség és életjelnélküli állapot tespedést jelent, aminek csöndes kimúlás a vége. Az október utolsó napjainak mégmég aranysugaras melegében az eszsadalmi, vagyoni, műveltségi különbözőség a halál kényszerűségében mit sem számít. A legbölcsebb Salamon es legegyügyűbb bolond, a leghatalmasabb kényúr es legutolsó rabszolga — hívják bár azt ;;

párt"-nak és „tag"-nak —; a biborbársonyos gazdag és a legegyszerűbb Lázár is találkoznak a közös sorsban, a halálban. Azért a néma sírok tanítják az élőket!: „Mindnyájan, kik itt általmentek, kik kijöttök ide a mi hangtalan birodalmunkba, ébredjetek s értsétek meg, hogy minden, amit a világ nyújt, csak hiúság és ismét csak hiúság, végeredményben semmi. A föld, amelyen álltok, nem a ti alkotástok, a kék ég, amely elterül fölöttetek, nem a tietek, te a semmiségből semmi vagy, az idő egymás után űzi-hajtja az órákat tova, s a legjobb barát is egyszer csak utoljára szorítja meg kezedet. Ma még üde és egészséges vagy, de a holnap már elsorvaszt. Te is meghalsz. Lesz egy nap — tán nincs oly messze —, amelyen neked is felkötik álladat, hogy le ne essék, szemfedővel takarnak le téged is, hogy a legyek rád ne szálljanak, majd megvetik ágyadata koporsóban, letesznek nyugvóházadba, a sírba.* De a virágos sírok néma lakóinak fájdalmas, gyászos szózatát enyhíti a sírokon lobogó gyertyáknak és halotti zászlónak, a keresztnek tanítása. Ezek az őszi szellő lenge szárnyán Krisztus vigasztaló szavát sugdossak felénk ^Feltámasztom őket az utolsó napon!" A halhatatlanságban való hit a jobb és szebb világban való viszontlátás reményét csepegteti szívünkbe. Tudjuk: ők ez életet egyszersmidenkorra itthagyták, s bármennyire sóvárgunk és sóhajtozunk is utánuk, ők vissza többé soha nem jönnek. Ok előre mentek, mi megyünk utánuk. Ami zarándokiásunk is véget ér, nekünk is egy más, örök hazába kell vonulnunk, s ott az atya és anya, férj és feleség, a gyermek és testvér, a rokon és jóbarát •— a fájdalmas elválás és hasztalan keresés után — édes örömben vigasztalhatják egymást. Az örvendetes viszontlátás édes és erős reménye: az a gondolat, hogy „a lélek él: találkozunk", letörli a fájó könynyeket, megvigasztalja a bánatos szíveket, de egyúttal eszünkbe juttatja azt is, hogy...: A mi sírunkra is majd egyszer szívettépő dübörgéssel hull a rög, reánk kerül a sor, a temetőben egy új sír domborul — a mienk . . . Horváth Anzelm November 4., 5-én szombat, vasárnap 7-től folyt. 3, 5, 7 és 9-kor Az égi és földi szerelemnek tiszta, szép drámája MOZGÓBAN