Esztergom és Vidéke, 1931

1931-11-15 / 92.szám

ÖTVENKETTEDIK ÉVF. 92. SZ. KERESZTÉNY POLITIKAI ÉS TÁRSADALMI LAP 1931. VASÁRNAP, NOVEMBER 15 Szerkesztőségés kiadóhivatal Simor-utca20. Megjelenik hetenként kétszer. Előfizetése 1 hóra 1'20 P. Csütörtöki szám 10 fillér, vasárnap 20 fillér Laptulajdonos és felelős szerkesztő: Laiszky Kázmér Aki hiányait, hibáit még maga előtt is leplezi, csupán e cselekedet által is eléggé bebi­zonyítja, hogy a javulásra még nincs elhatározott szándéka. A hátramaradásoknak és félreér­téseknek őszinte, férfias elis­merése viszont annyira és oly erővel bizonyitja a javulásra elszánt akaratot, hogy rögtön megsemmisíti akárkinek is a szemrehányáshoz, sőt még meg­jegyzéshez való jogát is. A legnagyobb magyarnak eze­ket a most is aktuális szavait juttatja eszünkbe a miniszter­elnök őszinte beszéde, amely­ben köntörfalazás helyett fér­fias nyíltsággal elismeri, hogy okosabb lett volna bizonyos takarékoskodást már akkor meg­kezdeni, amikór feleslegek vol­tak, amikor az állam és a ma­gánosok szinte versengtek ab­ban, hogy kölcsönöket vegye­nek fel. A kibontakozás útját pedig nem a megalázó kilincse­lésben, az ellenségeinknél való kölcsönkunyerálásban keresi, ha­nem a nemzet megfeszített ere­jében és a maradék nemzeti energiák összemarkolásában. Több mint tiz évnek kellett elmúlnia, mig végre a hivata­los magyar politika beismeri azokat a hibákat és mulasztá­sokat, melyek Trianonon kivül nagyrészben okozói a mai sú­lyos helyzetnek. Elismerés illeti a miniszter­elnököt, hogy magáévá tette és kimondta azokat az igazsá­gokat, melyeknek érvényesülé­sét az egészséges közszellem — élén a hercegprímással — már évekkel ezelőtt szorgal­mazta, anélkül, hogy illetékes helyen meghallgatták volna. A hatalom képviselőit övező szolgalelkűség minden véle­ményt, mely az övével ellen­kezett, minden kritikát, min­den aggodalmat, vagy megszü­letése előtt megfojtott, vagy szélsőségnek és ellenzékinek bélyegezte. Az üres önbiztatás, hiszékeny önámítás, az elvte­len opportunizmus félelmete­sen átitatta a magyar közvéle­ményt. Komolyan hittük, hogy az ellenség, mely bennünket tehetsége szerinUönkretett, talp­ra akar segíteni. Szinte kedvükbe akartunk járni, mint a gyermek, aki fel­nőttől ajándékot vár. Hol az egyik, hol a másik felé tekint­gettünk. Adtak kölcsönt, hogy a kegyetlen hadisarcot fizetni tudjuk, s mi örültünk ennek a jóindulatnak, mintha sohasem kellene visszafizetni. A magá­nosokra is átragadt a költeke­zés s némely felebarátunk meg­vásárolt volna a félvilágot, ha „hitelbe" vagy „részletre" meg­kaphatja ... Ne buzgólkodjanak a képvi­selő urak annak a bizonyításá­val, hogy nem lesz változás, hogy minden megyén a régi nyomokon, mert ezzel csak nyugtalanságot keltenek. Igenis változásnak kell lennie a mult hibáinak felismerése után, s ennek a változásnak a törvény­hozás házából kell kiindulnia s az alacsony színvonalú cse­tepaték megszűnésével kell kez­dődnie*. HB Adómorál és adórendszer Az ország pénzügyi doktorainak ma attól fői a fejük, hogy mikép­pen gyógyitsák meg azt a nagyfokú vérszegénységet, amelyben a magyar államkincstár szenved. A hosszú le­járatú külföldi kölcsönnel tervezett vérátömlesztés egyelőre nem sikerült. Ezt el kellett halasztani. Addig te­jhát más mód nem kínálkozott a {kincstár jövedelmeinek sürgős gya­rapítására, mint az [adófizető polgá rok zsebéből uj és fölemelt adók, illetékek cimén és más címeken való átömlesztés 'művelete, amely máris a pénzszivattyúk teljes üzembehe­lyezésével megindult. Azt mondják, hogy erre azért is nagy szükség van, mert a mi kö­zönségünknek az adómorálja nagyon rossz, sőt részben ez az adómorál is oka annak, hogy a mostani pénz­ügyi válság bekövetkezett. Az adó­prés erősebb megszorítása e szerint némileg büntetése is a közönségnek az Ő rossz adómorálja miatt. Ennek az állítólagos rossz adó­morálnak a magyarázatául némelyek a mult hagyományaira is hivatkoz­nak. Emlegetik, hogy valamikor ha­zafias jelszó volt az, hogy „nem adózunk" és virtus volt annyit el­vonni a „német"-től, amennyit csak lehetett. Ezek a hagyományok azon ban rég kivesztek a nemzet lelkéből s azok az idők, amikor a németnek a zsebébe folyt az adó, teljesen fe­lejtve vannak. A rossz adómorál vádja pedig — meggyőződésem sze­rint — szintén igazságtalanul éri kö zönségünket. Igazságtalan ez a vád, mert — ha előfordulnak is és talán elég gyakran jövedelem-eltitkolások, adórövidítésed, esek nem róhatók fel egyedül az adózók hibájául, ha­nem nagy része van ezekben a fenn álló adórendszernek is és annak a módnak, amely szerint a pénzügyi hatóságok a fennálló adókivetési és egyébb pénzügyi szabályokat a gya­korlatban alkalmazzák. Gyakran látunk olyan esetet, hogy a leglelkiismeretesebb pontos adóbe­vallást a pénzügyi hatóság nem fo­gadja el, hanem mellékkörülmények és látszatok után kutatva önkénye­sen veti ki azt a magas adót, amely az adózó valóságos jövedelmével arányban nincs. Ilyen önkényes ki­vetések szolgáltatnak okot arra a tömérdek föllebbezésre és panaszra, amelyek a pénzügyi hatóságok mun­káját fölöslegesen szaporítják. Ennél is nagyobb baj azonban, hogy ez az eljárás hozzájárul az adómorál rontásához: a lelkiismeretes adózót becsületes álláspontján megingatja a vele szemben tanúsított és meg nem érdemelt bizalmatlanság. — Rájön arra, hogy jobban jár, ha kevésbbé lelkiismeretes. Nagy hiánya adótörvényeinknek az, hogy uj foglalkozások, uj válla­latok megindítása után az első időre — amig a vállalat nincs túl a kez­det nehézségein, kiméleti időt nem engedélyeznek. Köztudomású dolog, hogy minden uj vállalat az első — hosszabb vagy rövidebb időben nem­csak haszon nélkül, hanem kész rá­fizetéssel, veszteséggel dolgozik. Ami­kor a fiatal kezdő ügyvéd, orvos, mérnök vagy kereskedő megkezdi hivatásos működését, már a követ­kező évre jövedelem bevallást köve­telnek tőle s nem hiszek el, hogy neki még semmi jövedelme nincs. Amikor valamelyik adózónak a hely­zete megromlik s egy üzletévet vesz­teséggel zár. valóságos kálváriát kell járnia, hogy adójának leszállítását ki­eszközölje a pénzügyi hatóságtól. Legutóbb is egy esetben a közigaz gatási bizottságnak külön elvi hatá­rozatban kellett kimondania azt, — ami magától értetődő igazság, — hogy ha az adózó igazolja, hogy egyik évben veszteséggel dolgozott, arra az évre több jövedelmi adót szedni nem lehet. Tudjuk, hogy ma a kincstár sú lyos helyzetben van s ez kénysze­ríti a kormányt, hogy jövedelmeit minden képzelhető jogcímen szapo­rítsa s érezzük, hogy az államház­tartás egyensúlyának és valutánk állandóságának megmentésére min­den polgárnak a tőle telhető legna­gyobb áldozatot is meghozni köte­lessége, de ennek az áldozathozatal­nak is van határa. Ez a határ pe­dig az adóalany személyi és gazda­sági létfentartásának érintetlenül ha­gyása. Ezért alapos aggodalmat éb­reszt mindenkiben annak látása, hogy sok esetben a kíméletlenül kivetett és behajtott adó egy-egy üzletnek egy-egy vállalatnak a működését meg­bénítja, sőt lehetetlenné teszi. A kis gazda, akinek egyetlen tehenét, 2—3 drb. sertését adótartozása fejében elárverezik, nem képes tovább foly­tatni gazdálkodását. Napjainkban sok olyan jelenséget látunk, amely arra a következtetésre vezet, hogy a pénzügyi helyzet megjavítására tett intézkedések túl­mennek a célon és romlásba visznek. Az állam pénzügyeit [nem szabad abból a rideg fiskális szempontból kezelni, hogy minél több pénzt te­reljünk be az államkincstárba. A kincstárnak legnagyobb pénzügyi ér­deke az, hogy a polgárok jó mód­ban legyenek, haszonnal dolgozza­nak, vagyonban erősödjenek és gaz­dagodjanak. Ezt a gazdasági gyara­podást megfelelő adópolitikával, a viszonyokhoz alkalmazott adórend­szerrel elő lehet mozdítani s aki ilyen elvek szerint intézi a pénz­ügyeket, annak nem lesz oka pa­naszkodni az adózók rossz adómo­ráljára. A gyarapodó adóalanyok büszkén dicsekedve fogják bevallani jövedelmeik növekedését és a na­gyobb jövedelem után mindenki szí­vesen fizeti a vele arányos nagyobb adót. Téves az a nézet is, hogy az adótételek emelésével a kincstár jö­vedelmei fokozhatok. Sok esetben éppen a leszállítás által érhető el nagyobb jövedelem. Lengyelország­ban a forgalmi adót felére szállítot­ták le, hogy nagyobb bevételhez jussanak. Tudjuk, hogy amikor a régi — távolság szerint megállapí­tott levélpósta dijakat egységessé tették és mélyen leszállították, szinte hihetetlen mértékben növekedett meg a póstakincstár jövedelme. Éppen így nőtt nagyra a vasutak forgalmi bevétele, amikor Baross Gábor a díjszabást olcsóvá tette. A fogyasztási adók és jövedékek különböző elvek szerint kezelendők, némelyek elbírnak bizonyos emelést s ezzel nagyobb jövedelmet hoznak, másoknak a hozama éppen a leszál­lítás által fokozható. Mindezek célszerű kezelésével több eredményt is lehet elérni, mint az egyenes adók emelésével, amely köny­nyen és sok esetben az adóalanyok romlásához vezet. Ilyen adópolitika Pelczmann László et és felöltöket g a legújabb divat szerint mérsékelt áron készít kedvező fizetési °< feltételek mellett, wmmn^m* ügyszintén hozott szövetből is.

Next

/
Thumbnails
Contents