Esztergom és Vidéke, 1931

1931-06-04 / 45.szám

II. Rákóczi Ferenc emlékezete Kezemben van az Esztergom-vízivárosi Érs. Tanítónőképző Intézet meghívója, mely szerint az intézet „Rákóczi legszebb katonája" c. zenés, énekes, történeti szinmű előadásával készül felavatni s rendeltetésének átadni az intézet uj épületének dísztermét. Ez a körülmény késztet arra, hogy hangot adjak azoknak az érzelmeknek, melyeket Rákóczi dicső alakja ébreszt fel a lelkemben, vala hányszor reá gondolok. Ki volt Rákóczi Ferenc? A gyalázatos vasvári béke emléke még félelmetesen kisértett a komor magyar éjszakákon, de a karlovitzi békét követő Neoaquistica Commissio, a jus armorum s Magyarország összes alkotmányi jogainak lábbal tiprása a halálra kínzott nemes vad végső erejének megfeszítésére sarkalta a nemzetet. Ekkor tünt föl az elborult magyar égen az a ragyogó csillag, mely legalább futó fényt vetett pusztuló falvainkra, bevett várainkra, megalázott nemzetünkre. Ez a csillag II. Rákóczi Ferenc volt. Igaz, a szabadság felragyogó napja nyolc éves hősi küzdelem után véres bíborába hanyatlott, de ez az idő elegendő volt ahhoz, hogy a magyar nemzet olyan erőről és élniakarásról tegyen tanúságot, mellyel ellenségünknek számolni kellett a jövőben és elegendő volt ahhoz, hogy annak hőse Rákóczi Ferenc századok multán is ott éljen a magyar sz vekben, mint a magyar szabadság őrzőangyala s az önzetlen hazaszeretet bálványozott hőse. Hányszor ragyogott fel e nyolc év alatt gyönyörű jelleme fényesebben legfényesebb diadalainál, melyeket az ellenséggel vívott! Pillanatig sem habozik a haza oltárára tenni kényelmét, kincseit, várait, roppant kiterjedésű birtokait, családi életét, személyes szabadságát, becsületét, sőt életét, mikor meggyőződik arról} hogy sanyargatott népének élére állani kötelesség számára. „Recrudescunt diuturna inclytal gentis vulnera" hirdeti a világnak hires manifesztumában, midőn a népi versekbe szedett, keserves panaszokat tovább hallgatni képtelen. Istenbe veti reményét „az angyalok fognak velünk küzdeni" irja a keresztény fejedelmeknek és „a gondvise lés megsegiti a nemzet igaz ügyét". Kitudná szegről-végre elmondani, miképen folyt le a nyolc évig tartó háború, mint ragyogott föl, mint hanyatlott le a magyarok csillaga. De egyet nem szabad elhallgatnom, egy dolognak a varázsa alól nem tudok szabadulni s ez Rákóczi nagy lelke, mely ott lobogott a harcok tüzében, ott virrasztott a pirkadó hajnal sugarainál s nem tudom, mit csodáljak benne inkább, vájjon hazájának s elnyomott fel-feljajduló fajának a vértanuságig áldozatra kész önzetlen szeretetét, vagy pedig a nagy férfiúban könnyeket fakasztó gyermeki hitet és alázatosságot, az Isten akaratában való föltétlen megnyugvást s gondviselésébe vetett rendithetetlen bizalmat, mely őt sírjáig elkísérte, mely fájdalmába fényt és meleget árasztott, halálos ágyát pedig a dicsőség fényével övezte körül. A lengyel nép és az orosz cár felajánlják neki a lengyel királyságot, — ő visszautasítja azt, mint a magyar szabadság ügyével össze nem egyeztethető dolgot, tárgyal a lengyel, orosz, bajor, svéd, francia és török uralkodókkal, az éjszaka csen des óráit tanulmányainak szenteli, nappal szervez, buzdit, lelkesít, — de közben mindinkább úrrá le?z rajta a keserű meggyőződés, — minden hiába volt. Kurucainak rajongó szeretete csodákat művelt, de az már csak a kétségbeesés küzdelme volt. Emberszerető szive vérzik, mikor egy-egy vesztett csata után nemeseinek és tisztjeinek menekülő nejeivel és a hidegtől megdermedt csecsemőkkel találkozik s nem tud segíteni. „Tűrni kell a hazáért!" példázza ő, a fejedelem, mintha Kossuth Lajos zúgó szavait hallanám: „Ha van e hazában még sajgó kebel, mely orvoslásra vár, ha van kívánság, mely kielégítésre vár; szenvedjen még egy kissé e kívánság; ne függesszük fel ezektől, hogy a hazát megmentsük: s hallom a kétségbeesetten küzdő magyarság zúgó válaszát: „adunk vért és vagyont a hazáért és elnémítjuk fájdalmainkat". S amit később Kossuth szent lelkesedéssel a nemzet felé kiáltott, abban Rákóczi őt megelőzte: leborulok a nemzet nagysága előtt. Szeretetét és háláját azzal mutatta meg, hogy a nemzetet tovább cél talanul elvérezni nem engedte. S ezért az önzetlenségeért még azt a keserűséget tapasztalnia kell, hogy céljainak tisztaságát, önző lelkek kétségbevonták. „Ne szenvedd édes hazám rajtam ez agyalázatot!" Kiáltott fel Rákóczi a keserűség hangján az őt vádoló Túróczi követek előtt az ónodi nemzetgyűlésen s a kemény, nagy ember szemében könnyek csillantak meg. Ekkor először és utoljára hivatkozott önfelál dozására, szenvedéseire, aranytiszta önzetlenségére. De szive nem törött meg még akkor sem. Négy éven keresztül küzd még azután, mint egy oroszlán és ekkor bucsut vesz a magyar földtől, hogy segitséggel térjen vissza, — soha többé nem látta őt viszont hazája. A nemesi ellenállás elbukott a modern állam szervezett seregeivel szemben. A szatmári béke szebb jövő kiindulópontja lőn ugyan, de Rákóczi aggó dó lelke ezt a békét, mint a halál nál is nehezebb dolgot nem szenvedhette el. Megfordittatta tehát a patkót hódos paripáján: s

Nem kérem én az országom, Inkább világgá bujdosom, Úgyis tudom már, el kölí mennem már I Két országom népem! Vitéz magyar, székely, Az Isten megáldjon! Patak Isten hozzád, Német már a gazdád ! Isten hozzád Munkács; Engem többé Legkedvesebb váram! [nem látsz, Én édes hazámat, Szép Magyarországom, Már többé nem látom, már többé nem látem. 1711. febr. 21-én van a haza határán. Sírva borult lábaihoz udvari cigánymuzsikusa, feljajdult keservesen : „Elmégysz felséges fejedelem, itt hagyod a vagyont, keresed a nincsent". A cigánynak igaza volt. Rákóczi nem tért vissza többé soha! A „haza atyja" el bujdosik s róla is el lehet mondani: „bujdosik az éren, bujdosik a nádon, nincs ahol lehajtsa fejét a világon". A nyugtalanság, a remény hazája sorsán változtathatni egyik helyről a másikra űzi, hajtja őt, miglen fájó szive meg nem nyugszik a népek sorsát intéző isteni gondviselés intézkedésében. S akkor, mikor élete hajóját ronccsá zúzódni látja, mikor utolsó reményeit is a megsemmisülés ködében foszlanak széjjel, keserű fájdalmában lesz ő a legnagyobb. Hazája képe ott lebeg lelkében utolsó lehel létéig s ha kora leghatalmasabb uralkodójának, XIV. Lajos francia királynak benső barátságát nem utasítja vissza, ha engedi, hogy a királyi udvar minden egyes tagja igaz szeretetével s korát meghazudtoló műveltségét és puritán jellemét megillető tiszteletével övezze őt körül, ha ő, a védtelen bujdosó megköveteli a hatalmas török szultántól, hogy keresztény meggyőződését és fejedelmi rangját tiszteletbe tartsa, — mindezt már csak hőn szeretett hazája érdekében cselekszi. Mert már nem érzi magát fejedelemnek s egyet kér szüntelenül az Istentől: Könnyeket, keserű könnyeket, hogy megsirassa bűnös életét „egy fejedelem vétkeit". ő, akinek egész viszontagságos életében az volt a legnagyobb büszkesége, hogy katholikus szülőktől született, aki hitéért már ifjú ártatlanságában tűrni és szenvedni kénytelen s ezekben a szenvedésekben korát messze fölülmúló erőt és állhatatosságot tanusit, aki undorodik a léha tobzódásoktól s a nemes, tiszta szivek társaságában érzi csak jól magát, aki mélységes hittel, elmerül az oltáriszentségi Jézus imádásában — ez a Rákóczi Ferenc látja halálában a királyok legdicsőbbjét, Lajos francia királyt, ki mint a libanoni cédrus emelkedett ki az emberi állapotoktól létesített szorongattatásokból — és megrendül. Keresi a cédrus helyét, melyet még dőltében is megcsodál, de nem találja. Akik eddig a hatalmas cédrus árnyékában éltek és boldogok voltak, hamar elfeledték jótevőjüket. És Rákóczi, aki már két éven át siratta életét a karnalduli barátok csendes magányában, most fokozott undorral fordul el a világ hiúságától, melynek sosem hódolt. Egész lényében megrenditi őt a földiek állhatatlansága, melyekben sohasem bizott, az ember hálátlansága, melyet neki is tapasztalnia kellett és élni kezd egy uj életet, a szentek derűs, szenvedésekben megtisztult életét, még el nem cserélte rodostói magányát az örök haza örök boldogságával. Nagypéntek van. Az 1735-ik év szürke, hangtalan nagypéntekje. Megremegtető, komor emlékezések napja ez. Kétszeresen az a magyar nemzet számára, melynek néma fájdalma ott morajlik a rodostói partokat csapkodó tenger haragjában, mely fenséges gyászindulójává lőn egy nagy halott temetésének. Rákóczi nagy

r

lelke ezen a napon sóhajtott utolsót Boldog megadással köszönti a világ Megváltóját, még megcsillannak szemében a hazatérő vándor örömkönnyei s Rákóczi nagy lelke megtért hónába. Révparthoz ért a pálya — kormányosa már megpihenhetett. Boldogító békesség, várt nyugalom volt ez! II. Rákóczi Ferenc, aki igy élt és igy halt meg, a sir szélén egész élete folyására visszatekintve annak az iszonyú meggyőződésnek enged, hogy egész élete hiába volt. Oh, hogy e ".kételyt nem moshatták el lelkedből még életedben hű nemzeted hálakönnyei. Te nagy szellem, kinek legnagyobb tévedése az volt, midőn azt hi véd, hogy tévedtél! „Hazánk szentje, szabadság vezére Sötét éjben fényes csillagunk, Oh Rákóczi, kinek emlékére Lángolunk és sirva fakadunk". Dr. Lacza István theológiai tanár. Beszámoló a „Virágos Esztergom" mozgalom eddigi működéséről A „Virágos Esztergom" mozgalom vezetői beszámolót tartottak, őszitavaszi munkájuk eredménye itt áll előttünk a Széchenyi és a Templomtér, a Serédi-park, a gőzhajóállomás környéke, az Árok-utca, a Szent Imre-utcai iskola előtti- tér, a Ferenc József-út, a Baross-park és a szigeti virágágyak színpompás képében. Hogy mit jelent ez az átalakulás, az kitetszik a fővárosi lapokból, amelyek a legnagyobbb dicsérettel emlékeznek meg városunkról. Pedig mindez csak néhány esztendő munkájának eredménye. Hátha még tudná az idegen, hogy ez az átalakító munka egyetlen fillér közpénzt sem emésztett meg. Ez a munka egyes lelkes emberek adakozásának eredménye. Az adományok összesen 2665 pengőt tesznek ki, amely tekintélyes összeg ugyan, de a 2750 pengős kiadást mégsem fedezte. Az adakozók között látjuk az Esztergomi Takarékpénztárt 1200 pengős adományával, majd sorban a Kereskedelmi Iparbankot 400, a Vármegyei Inségalapot 500, Katona Sándor dr.-t 30 és Malatinszky Antalt 20 pengős adományaikkal. Gyűjtőiveken befolyt 200 pengő. Ideszámíthatjuk még a hangverseny jövedelmét is, mely 315 pengőt eredményezett. Adományok érkeztek még magánosoktól a Csernoch János-úti virágvázákra (külön kimutatás később). Autófuvarokat adtak: a Közüzemi Rt., Hercegprimási Téglagyár Rt. és Schrank Ödön. Harangozó Mátyás a hidlábkövek elszállítását vállalta, a dorogi bánya nagymennyiségű zúzott követ szállított a kerti utakra. Az I párba nk 5 padot adott a Templom-térre. Pitlovits cég egy agave-t küldött. A Széchenyi- és Templom téren lévő parkokra Zwillinger Ferenc dr. 50 pengőt adományozott. A lelkes adományozók az egyesület munkáját a legnagyobb megértéssel kisérik és támogatják, mert mind a pénzbeli, mind a természetbeni adományok tekintélyes összeget képviselnek s nagyban fokozzák a város szépítésén buzgólkodók ambícióját és munkakedvét. Ez a munka nemcsak fáradsággal jár, de nehéz gondokkal is. Még több megértő, lelkes támogató áldozatkészségére volna szükség, olyanokra, akik szeretik városukat, adnak valamit annak szépségére. Akkor nem küzd majd az egylet pénzügyi nehézségekkel. Ma 1400 pengős fedezetlen tétel áll fenn. Esztergom szépítése csak akkor fog kibontakozni teljes pompájában, ha az egylet vezetősége megoldja a legközelebbi feladatokat, melyeket maga elé tűzött. Ezek pedig: A Horthyhid virágkosarainak bádog betéttel ellátása, a Kolos hid lámpaoszlopaira virágdíszek alkalmazása, a Malonyai-utca, a Zsinagóga és a Káptalan-ház előtti terek rendezése. Különös köszönet illeti Komán és Osztrulóczky mérnököket, az erdészeti szakiskola tanárait a Baross és Budapesti utcák rendezéséért és mézelő fákkal való ellátásért nemcsak a „Virágos Esztergom" hivei, de a méhészek és a város közönsége részéről is. II1IIK U JUNIUS 4. A magyar történelemnek Mohács, Nagymajtény és Világos után a legszomorúbb helye Trianon, ahol az ezeréves Magyarországot temették a győzők s amely temetést a magyarságnak megfogyatkozott erőinek a tudatában összeszorított fogakkal, az erőszaknak, a kényszernek engedve volt kénytelen tudomásul venni s aláírásával megpecsételni. Mkor a magyarság megérte Trianont, nem tudta s nem is tudhatta, hogy mit jelentenek a ráparancsolt feltételek számára. A lefolyt évek taníthattak meg rá mindenkit, hogy mit vesztettünk Trianonban, hogy milyen gyász szakadt az úgynevezett békeszerződéssel a nemzetre. Ennek dacára a békeszerződés aláírásának napja s Trianon emléke nem él ugy a magyarság lelkében, mint ahogy azt a magyarság jövője megkívánja. Az erőszak évei egyre őrlik, gyöngítik azokat a kötelékeket, amelyek az elrablott területen sínylődő testvéreinkkel szorosan összefűztek. A családi kapcsolatok lazulnak, az érdek-