Esztergom és Vidéke, 1931

1931-04-05 / 28.szám

A német-osztrák vámunió Lázas izgalomba esett egész Európa diplomáciája arra ahirre, hogy Ausztria a Németbirodalommal oly szerződést kötött, amely hivatva van ezen két állam között a vámuniót ellőkésziteni. Attól, hogy ez a két állam közös vámterületet alkosson, még igen távol vagyunk. Még nem történt más, csak az, hogy megegyeztek abban, hogy tárgyalásokat fognak kezdeni a két ország vámpolitikai és kereskedelmi viszonyának olyan egységes irányelvek alapján való szabályozásáról, amelyek lehetővé fogják tenni azt, hogy Ausztria és a Németbirodalom egységes, közös vámterületté legyen. Ezt a megegyezést az osztrák és a német kormány az összes európai államok kormányainak bejelentette s erre kitört a rémület és a nyugtalanság vihara. A francia és a cseh kormány ellenvetéseket és tiltakozásokat jelentettek be Bécsben és Berlinben s különösen a francia és a cseh sajtó a legnagyobb izgalommal tárgyalja ezt az eseményt. Ennek az izgalomnak az oka az a félelem, hogy a két középeurópai német állam politikai egybeolvadásra készül. Az „Anschluss" réme a világháború befejezése óta állandóan nyugtalanítja Franciaországot, mert ebben a német hatalom megerősödését látják. Már peEmiékek a soha visszanemtérő régi jó időkből Irta: HajŐH István, öreg haszonhatos Még számosan élnek városunkban, akik az elmúlt század nyolcvanas éveire emlékeznek. Istennek legyen hála, hogy még élnek 1 De nemcsak itt Esztergomban. Hiszen azóta olyan idők viharzottak felettünk, hogy nem csoda, ha a történelem forgószele széthordta innen egy nagy részét a régi embereknek, akik pedig akkoron még ifjak és bohók valának. Ma már nagymamák azok a bájos, kedves, szép és ragyogó úri kisasszonyok, akik abban az időben virágossá tették ezt az ősi várost. Mert akkoron bizony még sem az ablakpárkányokon, sem a járók szegélyein virág nem volt, — hiszen járók sem voltak (még készakarva sem irnám „járdának"). Hát kellettek az élő, nyiló virágok, Esztergomnak mindig elismert szépségű leányés asszonynépe, akik nemcsak a bájos mivoltukkal tették virághimessé szülővárosukat, hanem a kedvességükkel és jóságukkal is, — minden nemzedéken keresztül példáinak születvén az igazi vallásos magyar honleányoknak. Az első hódoló hűséges megemlékezésem hófehér virága tehát legyen az övékéi Hiszen most is megvannak leányocskáik, vagy unokácskáik, de sajnos, már nem a mi kedvünkért viritanak-nyiladoznak, a fiainkra mosolyognak. És ez igy is van rendén, a tavalyi gyöngyvirág tövéből is az idei nyilik, és mi reánk is elkövetkezik a tél, amint az akkor feslő hölgy virágainkat is kezdi már veszedelmesen környékezni a nyár — de még igazán pókhálók nélkül. Mi volt itt abban az időben Esztergomban a huszonhatos önkéntes dig amióta a franciáknak sikerült az angol és amerikai segítséggel olyan alaposan legyőzni, megtörni és megalázni a Németbirodalmat, hogy az egyidőre gazdaságilag és katonailag cselekvésképtelenné vált, azóta a győztes francia nemzetnek nincs egy nyugodt pillanata sem. Megriad a német életerőnek minden megnyilatkozásától. Félelmében reszket az ina, remeg a szive s álmában is rémeket lát. Látja a kemény germán öklöt, amely lesújtva rá, megbosszulja a lealázó versaillesi békeparancsot, a német nemzet gyalázatát. Hátha egyszer megvalósul ez a borzalmas álom? Prága is érzi, hogy a német nemzet talpraállása, megerősödése a cseh uralom végét jelentené s remegve gondol arra, hogy a két német állam egyesülése harapófogóvá lenne számára, amelynek egy szorításától erőszakkal és ravaszsággal megalkotott államisága összeroppanva töredeznék darabokra. Gondoltak ők — a békediktálók —• erre a veszedelemre, amikor irásba foglalták a békefeltételeket. Belevették ezekbe azt a tilalmat, hogy a Németbirodalom és Ausztria a Népszövetség egyhangú hozzájárulása nélkül nem köthetnek egymással olyan megegyezést, amely Ausztria állami függetlenségét csorbítaná. Ezzel akarosztály? Az akkori közönséges elnevezéssel : „Einjährig freiwilligen Abtheilung." Hont-,Bars-,Esztergommegyék ragyogó magyar ifjúságából a szine, virága — évenkint 20—25 legény vonult ide be, és egy esztendőn keresztül hűséges osztályosa volt az esztergomi úri nép minden társadalmi mozgalmának. Az a'att önkéntesi esztendő alatt esztergomi őslakónak élte át magát, együtt örülve, együtt búsulva, együtt érezve azokkal, akiket a sorsuk születésüktől halálukig ide kötött. Nem is lehet csudálkozni azon, hogy Esztergom élő virágszálai előtt mindig szi vesebben látott volt a jó megjele nésű diplomás önkéntes, akinek a házasságához nem kellett kaució, csupán állás — ami pedig akkoron mindenkinek jutott —, mint a kaucióval megsúlyosbitott eráris katonatiszti házassági kapcsolat, bármilyen fess, tetszetős külsejű, cselák, morva vagy krobót kapitánnyal is. Hiszen lehetetlen neveik voltak ezeknek a jó uraknak, és csak azért nem szabad azokat felpanaszolnom, mert hiszen ezeket a neveket születésüktől fogva a kadétiskolán keresztül büszkén viselték, és ártatlanok valának arsok keletkezésében. De arra valóban nagyon kíváncsi voltam, és volnék még most is, ha más gondom nem volna, hogy vájjon Tarbuk Radovan, különben igen rokonszen ves kadétot, aki mindétig azzal ölt, hogy vezessem be az esztergomi lányos úri házakhoz, hogy milyen becéző néven szólította volna a magyar menyecske-párja, ha véletlenül ide házasodik egy esztergomi magyar családba? S valóban, voltak azok között a régi huszonhatos idegen származású tisztek között igen értékes férfiak, jellemek és vitéz katonák, derék bajtársak, akikkel még ma is, egy kétszeresen számi ták lehetetlenné tenni ennek' a két államnak politikai egyesülését. Arra azonban nem gondoltak, hogy Ausztria hat milliónyi lakosságát nem lehet a gazdasági romlásnak, az éhenpusztulás veszedelmének kitenni és nem lehet egy hetvenmilliós nemzetet — ha két állam kötelékébe tartozik is — megakadályozni abban, hogy gazdasági érdekeinek kielégítését ne keresse azoknak az összes erőknek az egyesítésében, amelyek a nyelvi, faji és történelmi közösségben adva vannak. A két állam politikai egyesülését többé nem akadályozzák dinasztikus érdekellentétek, mert éppen a győztes hatalmak fosztották meg a trónjuktól ugy a Habsburgokat, mint a Hohenzollerneket s a két népnek egyesülési vágyát csakis a reájuk kényszeritett békeföltételek gátolják a megvalósulásban. De ezek sem gátolják és nem is tiltják, mert nem is tilthatják azt, hogy mind a két állam a maga függetlenségének teljes épségben tartása mellett gazdasági közös érdekeinek kielégítéséről olyan formában gondoskodjék, amelyet a maga szempontjából jónak és hasznosnak tart. A nagy ijedelem, a sok obégatás teljesen hiábavaló tehát. Ha Ausztria és a Németbirodalom közös vámterületi egységet akarnak maguk között tandó háborús emberöltő elmultával a legszorosabb baráti kapcsolatokat őrzöm, és szerencsémnek tartom, hogy ezek a kapcsolatok annyi nehéz esztendő elmultával és olyan súlyos megpróbáltatások között még mindig teljes épségükben megmaradhattak. Az önkéntes a nagy közösügyes ármádjában ugyancsak kicsi ember volt. Ür csak a „pucere" előtt volt, akit fizetett, egyébként csak „Sie Freiwilliger". Sem a kimaradás, sem az ugyancsak szűkre szabott szabadság nem volt addig bizonyos, amig az irás a kezében nem volt és Párkánynánán a vonatra fel nem szállott. Itt a városban az utolsó pillanatig mindig történhetett valami, ami az engedélyt megsemmisítse. De, ha az ezredparancsra testületileg megjelent a tiszti bálokon az önkéntesek ifjú életerőtől duzzadó csa pata — akkor még öt tiszti bál volt minden farsangon — és milyen fényes, ragyogó, igazi bál: nohát Esztergom é!ő, drága, bájos nyiló rózsái mégis csak szivesebben mosolyogtak a magyar úri bakákra, mint a Csaszlau, Budvaisz, O.ossác, Oáutinból ide származott Stiblikre. Ezt ők is látták, tapasztalták és tudták, és bizony ezért nénniképen illett is megszenvednünk a kaszárnya falain belül, vagy odakint a gyakorlótéren, de igazán elbírtunk akkoron mindent, egy mosolygásért, egy ártatlan kézszoritásórt, vagy épen „csak azért is!

u Bár még egyszer arra az elfelejthetetlen, ifjú önkéntes esztendőre összekerü hetnénk azok, akik azt együtt éltük át, azokkal a rózsabimbókkal, akik azóta már kinyiltanak. Mindezeket azonban nem panaszképen mondottam e

1

, csupán azért, mert igy történtek. Mert azt soha nem tudom eléggé meghálálni annak létesíteni, ebben őket senki meg nem akadályozhatja, ehhez való jogukat a Népszövetség illetékes tényezői is kénytelenek elismerni, mert ez az elhatározásuk a békeszerződések rendelkezéseibe nem ütközik. Azzal a kérdéssel még korán volna foglalkozni, hogy a tervezett németnosztrák vámegységnek milyen hatása lesz vagy lehet Magyarország gazdasági életére. Ez a hatás igen különböző lehet aszerint, hógy mi be fogunk-e lépni ebbe a vámközösségbe, vagy kivülmaradva olyan szerződésre lépünk vele, amely a mi külön érdekeinket ki fogja elégíteni. Dr. Okolicsdnyi Lásuló mmmmmmmmmmmmm A frontharcos mozgalom A frontharcos szervezkedésnek az a célja, hogy a világháború után szétszéledt s azóta minden kapcsolat nélkül élő volt magyar frontharcosokat egy olyan politikától mentes szervezetbe tömörítse, amely erkölcsi súlyánál fogva bjztosithatja azt a tiszteletet, erkölcsi elismerést és előnyöket, melyekre a világháború magyar frontharcosai érdemeiknél, véráldozataiknál és harctéri szenvedéseiknél fogva rászolgáltak. Intézményesen, a törvényhozás útján akarja orvosolni a szövetség mindazokat a sérelmeket, amelyek az itthonvoltak előnyére érték a frontharcosokat és igen sok méltánytalanságot teremtettek velük szemben a polgári élet terén, különösen az elhelyezkedésük tekintetében. Frontharcos az, aki okmányszerűleg vagy más hiteltérdemlő módon a szigorú katonai fegyelemnek, hogy megtanított engedelmeskedni. Mert később parancsolni — bármely hivatali vonatkozásban — valóban csak az fog tudni, aki már megtanult életében engedelmeskedni. Abban az időben még nem épült meg a Buda-utcán — később Kossuth Lajos-utcában — a mostani nagy kaszárnya, hanem talán egyharrnadrésznyi telkén meg volt a Budakaszárnya, alacsony, földszintes, elképzelhetetlenül kezdetleges helyiségekkel és majd az összes magazinnal; a mostani járásbíróság helyén a Saskaszárnya, macskaköves udvarával; a Petőfi utcában a lövöldekaszárnya a tiszti étkezővel; csupa i a mostani erdészeti szakiskola helyén állott az új kaszárnya, — ez is földszintes ugyan, 2 béke zászlóalj befogadására, mindenütt élvezhetetlen és egészségtelen ivóvizekkel. Ezeken az udvarokon kellett megtanulnia a bakának a fegyverfogásokat és a feszes lépést. Tehát kiszámíthatatlan mennyiségben kellett azt gyakorolnunk nekünk is, a bakáknak is. Az mit sem határozott, ha mi ezeket hamarább és jobban megtanultuk, mint az altiszt tudta, aki minket erre tanitott; addig kellett azokat gyakorolnunk, mig a gyekisi Infanterist Popsnazsnyik is úgy megtanulta, mint egy gép. Ez a mindig ugyanaz nemcsak az unalomig tartott, de akkor bizonyos fokú elkeseredésig is és nem volt kivétel, ezt végig kellett robotolni, mert ez volt a regula. Az életben pedig megtanultuk, hogy ez a regula alapjában véve nem is volt haszontalan dolog. Tehát ezekben az elszórt kaszárnyákban nevelték a bakákat. Nam szabad egy pillanatig sem. gondolni, hogy a magyarság iránti animozitással. A legfelsőbb hadúr dicső magyar király cimét