Esztergom és Vidéke, 1929

1929-12-25 / 98.szám

kaikról rövid hivataloskodás céljából „bejött" tisztviselő urak és cselédségük, meg színek, istálók lovaik, kocsijuk részére. Maga a vicispán is, néhaivaló csikvacsarcsi Miklósffy Imre uram (mind akkoriban mondták) rezidenciája is Szentgyörgymezőn (a mostani Hamar-féle ház) volt. Hivatalát ellátni onnan sétált be az öreg úr, valahányszor ennek szüksége fönnforgott. Klasszikus műveltségű, komoly, tekintélytparancsoló alak volt a vicispán úr, a maga méltóságának s hatalmának annyira tudatában, hogy látogatóit, még a számottevőket sem igen kínálta ülőhellyel. S ha pl. valamelyik község külterületére — birtokper, határkiigazítás, birtokbavezetés céljából kellett kiszállania, akkor is széket vitt utána hajdúja, melyen ülve tárgyalt az őt tiszteletteljesen körülálló ügyfelekkel. Az ő idejében előfogat dukált az alispán, főszolgabíró s esküdt uraknak. Az előfogatokat (egy pár felszerszámozott ló s a gazdájuk) a a közeli községek előzetes megrendelésre házsorszám szerint tartoztak kiállítani. Pilismaróton lett volna valami hivatalos dolga a vicispán úrnak úgy szilvaérés, lekvárfőzés tájékán. Jelentéktelen ügy, rövid végzést kivan. Marót különben is közel van, délre már itthon is lesz, tehát a hajdú nem szükséges, már csak azért sem, mert az alispánné tekintetesasszony is igényt tart rá — lekvárkeverés erányában. A hintó ki van húzva, a megüzent 8 órához már veszedelmesen közeledett az óramutató, a „forspont"-nál pontosabb kancellista, hóna alatt az Írásokkal s a vicispán úr két — megtömött — pipájával Sok esztergomi utam főtanulságait egy pár megjegyzésbe szoríthatom. Van ott néhány templom, amelyek oly érdekesek, hogy nem hiányozhatnak egyetlen magyar művészettörténetből sem. Van ott egy képtár, amelyért külön érdemes Esztergomba utazni. Van egy kincstár, amely ritka unikumokat tartalmaz. Van egy régészeti gyűjtemény, amelyet nem sajnálnék húszszor is megnézni. Mindez a múlté. A mult csinálta, a jelen gondos keze ápolja, gyűjti, megtartja. De múlttá kellett válnia, hogy a jelent érdekelje. ötven év múlva mindaz a művészet, ami most él, dolgozik, alkot, múlttá válik. Ha majd akkor a templomok gondozóitól, e gyűjtemények őreitől az én odavetődő kritikusutódom azt fogja kérdezni, hol vannak a művészeti alkotások, amelyek például a huszadik század első emberöltőjét jellemzik, vájjon milyen választ fog kapni? Hogy akkor nem volt művészet? Ezt nem mondhatja, mert olyan idő még sehol soha nem volt, mióta ember lakja a földet, amikor ne lett volna művészet. Hogy Esztergomban akkor nem voltak művészek ? Erre rögtön rácáfolna egy sor budapesti tárlatkatalógus és az esztergomi adókönyv. Mit mondana tehát? Nem tudom. Annyi azonban bizonyos, hogy bármit mondana, nem volna benne köszönet. Van egy pár hely, nagyon csekélyke helyek, ahol egy ilyen kérimmár a kocsi mellett állott, de előfogat nincs sehol. Mindegy, az ebédlőből kihallatszott a vén állóóra kongatása s abban a pillanatban útrakészen kilép a vicispán úr, illő

1 körültekintéssel s méltósággal helyetfoglal a bőrrugós vehikulumban, majd — ismerve a szokást — felszedelődzködik az „amice" is, elhelyezkedik a kisülésen. Az alispán úr meg igaz keresztényi türelemmel előkotorássza zsebéből a Sz. Olvasót s a késedelem fölött érzett méltó haragjának levezetéseképpen buzgón — imádkozik. Megjön végre a fogat is, sunyit a fuvaros, nagy hűhóval elindul, a vicispán úr még mindig imádkozik. Végre is úgy a Déda táján (de lehetett a Mexikónál is) rászól az öreg úr a kocsisra: — Hé, megállj te! Egy ijedt rántás a gyeplűn, a pejkók megállnak. — Amice! — Tessék parancsolni domine vicecomes! — Otthonfelejtettük a papucsaimat. Ismerte már az irnok a dörgést s bár nagyon jól tudta, hogy délre visszatérnek, tehát azokra a papucsokra semmi szükség sincs, de parancs, parancs: A papucsokat minden útra hozni kell. Menten kiugrott tehát a kocsiból s kutyagolt vissza Szentgyörgy mezőre a papucsokért. A vicispán pedig türelemmel és mély áhítattal imádkozta tovább a Rózsafüzért, a kocsis leült a földre, egy fűszállal megelégedetten piszkálta a fogát, szorgalmas méhecskék döngicsélték az útszéli virágok között s a Duna a „Nándornál elfolyó", alant szelíden hömpölygette habjait a kavicsok s kagylók között... désre nagyon büszke választ kaphatna az érdeklődő. — Mi külön fejezet vagyunk a magyar művészet történetében — válaszolná a szegény Nagybánya földhözragadt polgára. — A mi nevünk dicsőséges márka. — Mi pedig — válaszolná a még szegényebb Gödöllő még homokhoz ragadtabb polgára — mi pedig világmárka vagyunk, még Amerika is kér belőlünk. És talán Szolnok is éppen ilyen hangon adná meg a szives felvilágosítást. Vannak tehát földrajzi pontok minálunk, amelyek a kultúra térképén azért érdemeltek ki maguknak nagyobb karikát, mert akarták és tudták magukat a művészet életbentartásával jelentékennyé tenni, Nélküle olyanok volnának ma, mint egy élő Pompeji. Amelynek nincs semmi jelene, csupán múltja. De hát éppen a jelenen múlik, hogy mit mondjon róla egykor majd a jövendő. Láttam, — hisz jelen voltam — hogyan alakult meg a nagybányai művésztelep. Az ifjú piktorság kapott egy mezőn egy pajtát, amely négy lábból és egy ferde tetőből állott. Ez volt a bölcső. Nagy dolgok gyakran kicsiny fészerben születnek. Aztán persze folytatták, fejlesztették, alakítgatták az együgyű gondolatot. Hogy innen hova jutottak, azzal már a történelem kénytelen foglalkozni. Esztergomban is ringott egyszer egy ilyen egyszerű bölcsőcske, még pedig egy odáig nagyon elhagyott területen: az egyházművészet terén. Akadt egy derék, végtelenül kedves kanonok, aki egy ollóval és néhány rőf papirossal egyházművészeskedett. Nyírta belőlük a kereszteket. 1884-ben kiadott belőlük ezret. Impozáns szám. Ám tovább nyírt és már egy évvel rá a nyilvánosság elé, került újabb kétezer darab. Ámde nem ez volt az első ténykedése ezen a téren. Mert István bácsi (ő az egész ország szeretett István bácsija volt), már 1839-ben merész vállalkozással lepte meg az országot. Magyar szentképeket metszett rézbe, kinyomatta, kiadta. A magyar szentképek olyan kapósak voltak, hogy 1845-ben már a harmadik kiadásuk is napvilágot láthatott. Van ebben valami ráció. Mert először: magyar ember csinálta, ha még úgy Mayernak hívták is. Másodszor lekonkurálta velük az oszrák, cseh és német szentképgyárakat, És harmadszor: magukon viselték a fémjelzést: made in Esztergom. A vállalat ezzel mintegy szentesítve volt. Hát bizony a kedves István bácsi nem tartozott a világ legnagyobb művészei közé. Ezt az ő szentkéKarácsonykor a szeretetet ünnepeljük. Az Atya szeretetét, ki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta érte." És a Fiúisten szeretetét, ki irántunk való szeretetből „felvette a szolga alakját, ' emberekhez hasonló lett." Az Ószövetség villámlás és mennydörgés közepette megnyilatkozó félelmetes Istene háttérbe szorul és mint a szeretet Istene jelenik meg az emberek előtt. Most új korszak veszi kezdetét: a szolgaságot Isten fiainak szabadsága váltja fel, a külsőséget bensőség, a ridegséget melegség, a szolgai félelmet szeretet. Új korszak, melyben az Isten- és emberszeretet eddig nem látott és hallott módon nyilatkozik meg az Isten-emberben, hogy példájával szeretetre hangolja, ösztönözze, buzdítsa az embereket és melyben az Atya és Fiú kölcsönös megszemélyesített szeretete, a Szentlélekisten a szivekbe száll, hogy az isteni szeretet tüzéből egy-egy szikrácskát beleojtson és lángralobbantson az emberi szivekben. Kettőben áll a kereszténység lényege : szeresd Uradat, Istenedet, — szeresd felebarátodat, mint önönmagadat. Valóban, a kereszténység kora a szeretet korszaka, az odaadó Isten szeretetéé és ebből kifolyólag Isten képmásának, az ember szeretetének korszaka. Mindjárt a kereszténység kezdetén az emberszeretet eddig nem ismert megnyilvánulását látjuk. A szegények, özvegyek, árvák, betegek gondozására külön egyházi rend, a diakonátus, szerpapság szolgált. Menházak, kórházak, lelencházak létesültek, melyek a pogányság előtt ismeretlen intézmények voltak. A kereszténységre tért urak a rabszolgák ezreit szabadították fel. Egy kor sem tett annyit a szegényekért, mint a keresztény középkor. Szegény- és kórházak alapításával a XIII. és XIV. század versenyen kívül áll. Gyermektelen gazdagok a szegényeket tették örököseikké. A kolostorok kapuit főleg inség idején, százan és százan vették körül, hol nyomoruk enyhítést nyert. A keresztény újkor szülte az emberiség egyik legnagyobb jótevőjét, páli Szent Vincét, kit ,a franciák „a keresztény szeretet szolgájának" neveznek és úgy maga, mint az általa alapított Irgalmas Nővérek kimondhatatlanul sokat tettek és tesznek ma is a szegények és betegek szolgálatában. És a legpecskéi rögtön elárulták. De amit tett, mégis derekas és kitűnő cselekedet volt. Annyira kitűnő, hogy utána már csak egy nagy űr következhetett. Sajnos azóta Esztergomból nem özönlött széjjel a magyar szélrózsa minden tájára a derék vállalkozás folytatása. Senki sem törődött vele. Pedig kellett volna. Mert amit Nagybányán a történelmi pajta jelentett, ugyanazt jelentették Esztergomban István bácsi szentképecskéi. Kezdetét valaminek, amit érdemes fejleszteni, erősbíteni, nagyobb stílusban folytatni. Kár, hogy ez itt nem történt. Mert ha történik, akkor ma már Esztergom bizonyára viruló egyházművészeti központ s a paróchiák nem kénytelenek cseh, tiroli, osztrák, német szenteket vásárolni papiroson, kőben, terrakottában, festésben. Áldassék a neve a jó István bácsinak, aki megmutatta azt, igen szerény formában, hogy mit kellett volna csinálni. De talán azt is, hogy mit kell ezután csinálni. újabb korban is, napjainkban is ezer, meg ezer szerzet, intézmény, egyesület fejt ki áldásos működést az aggok, szegények, betegek, árvák, elhagyott gyermekek érdekében. Ha egyesek talán nem is vallják magukat keresztényeknek, mégis végeredményben a kereszténység talajából nőttek ki és a szeretet, mely hajtókeretük, ha esetleg tagadják is, vagy humanizmusnak, filantropizmusnak nevezik, öntudatlanul, akaratlanul tulajdonképen keresztény szeretet, az a szeretet, melyet valamikor Krisztus állított be a világba. Ha már most ma a szeretet ünnepén visszatekintünk az elmúlt esztendőre és kérdezzük, hogy a keresztény felebaráti szeretet mily fokban él Esztergom polgárainak szivébe, úgy, tekintve a társadalmi emberbaráti intézmények, egyesületek számát és az azokban kifejtett munkát, őszinte elismeréssel kell adóznunk, tekintve pedig a szellemet, mely azokat áthatja, örömünket kifejeznünk, hogy a valódi keresztény szeretet uralkodik bennük, ösztönzi, vezérli tagjait. A Stefánia Egylet az életet adni készülő és fájdalomkönnyekkel áztatott örvendő arccal adó anyákra fordítja gondját és nagy szeretettel áll az élet bölcsőjénél; minden eszközzel: ápolással anyagi támogatással, orvosi kezeléssel, egészségügyi tanácsokkal azon van, hogy az élet, amit Isten teremtett, fenmaradjon, fejlődjék, erősödjék a társadalom javára. A Szent Erzsébet Jótékony Nőegylet az elmúlt esztendőben a rendkívül kemény téli hónapokban rendkívülit tett a nyomor enyhítésére, midőn az eddigi napi 100 ebéd helyett naponként 200-nál jóval többet osztott ki a városi Szegényházban szegényeinknek. Minél nagyobb a szükség, annál jobban megindul a szív és ezért annál nagyobb a segítség. Ezt bizonyítja a Páduai Szent Antal Egyesület működése is. A szokásos kenyéren kívül ezidén más élelmiszerekben is részesítették szegényeiket és tíz vagon tűzifa és szén kiosztásával vagy 800 családnak melengették föl didergő tagjait. Nemcsak karitatív, de szociális szempontból is rendkívül jótékony és fontos intézmény a szenttamási Napközi Otthon, melybe a SzenttaAmt nincs, de lebetne. liztas Lyka Kát?oly, a Képzőművészeti főiskola tektova. 7K kantász Essteegomban 1929-ben. leta: dn. felben Qaula f)íttudomángí főiskolai tanas.